– 2022-ben rangosabbnál rangosabb elismerésekben részesült: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje, Csenger város díszpolgárává választották, majd kitüntették a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjával, valamint Főépítészi Életműdíjat is kapott. Mit jelentenek az ön számára ezek az elismerések?

– Meghatónak tartom, hogy ilyen díjakat kapok. Minden elismerés arra ösztönöz, hogy még jobb házakat tervezzek.

– A dubaji világkiállításra tervezett faszerkezetes épületéhez egyáltalán nem használtak fel vizet. Mekkora kihívás fenntarthatóvá tervezni egy épületet?

– Fokozottan törekszem erre: minden munkám során figyelembe veszem a fenntarthatóságot, komoly hangsúlyt kap a klímavédelem. Időtálló épületekben gondolkodom, amelyek egyben klímaállók is. Nem tervezek olyan házakat, melyekhez az építési anyagokat ötven kilométernél messzebbről kell beszerezni. Ezt a megrendelőimnek is meg kell értenie – például az Alföldre vályogból, földből, és cserépből célszerű házat építeni, nem perui palából. A lapostetős mediterrán épületek anyagait 400-500 kilométer távolságból hozzák be, a műanyag nyílászáró pedig egyenesen katasztrófa. A hazai asztalost, a fából készülő nyílászárókat támogató helyi cégeket kell helyzetbe hozni. Egy életszemléletet szeretnék képviselni az építészetemmel, ami egyáltalán nem egyszerű.

– Melyik munkájára a legbüszkébb?

– A csengeri Makovecz Imre Általános Iskolára, a dubai pavilonra és a bonyhádi városházára, valamint az óbudai Waldorf-iskola bővítésére. Rengeteg megvalósult családi házamat is említhetném, mely épülettípusra az utóbbi időben egyre kevesebb megrendelés érkezik.

– Mi ennek az oka?

– A mai kor családi házainak többségében az lett a legfontosabb szempont, hogy hol van a lapostévé, és hogy a fürdőszoba mérete lehetőleg nagyobb legyen, mint egy átlagos nappalié. Ezért nem is keresnek meg, mert szerintem egy házban könyvespolcnak, székeknek, asztaloknak kell lenni elsősorban, és nem tévékészülékeknek. Egyre kevesebben vállalnak gyereket, inkább háziállatot tartanak – megváltozott a fiatalok életstílusa, ezt pedig nehezen tudom kezelni, elfogadni. A jelenlegi életmódunk negatív irányban hat az építészetre. Azt látom, hogy a modern kori trend azt kívánja, hogy üres, tiszta tereket tervezzek, melyekben nincs lélek. Számomra ez sivár, lélekölő építészet. Ha viszont kellő hangsúlyt fektetünk a fiatal generáció nevelésére, megváltozhat ez a helyzet.

– Mire kell nevelni a fiatalokat?

– Tanítok iskolákban, ahol olyan embereknek tartok előadást, akik nem akarnak építészek lenni, de az épített környezet kiemelten fontos számukra. Elmagyarázom nekik, hogy milyen a lakható, élhető tér: amikor például a belmagasság nem két és fél méter, mint egy panelben, hanem három, ahová már egy normális karácsonyfát is megfelelőképp el tudok helyezni. Meg kell értetni az emberekkel, hogy mitől jó egy tornácos parasztház, milyen egy élhető tér. Makovecz Imre arra nevelt, hogy olyan tereket hozzunk létre, ahol felemelkedve, kiegyenesedve, emberként tudunk közlekedni, és nem szükséges „összehúzni" magunkat, mint egy panelházban.

– Amikor hozzáfog egy épület megtervezéséhez, egyből rajzolni kezd, pedig sokan már a munkának ezt a szakaszát is digitálisan végzik.

– Én egy „skiccpauszos" építész vagyok. Mindennap kézzel rajzolok, ezért a rajztudásom az elmúlt évtizedekben változatlan maradt, nem kopott meg. Ugyanis elfelejtjük idővel azt, amit nem használunk. Egész más dolog, ha valóban lerajzolok valamit, mintha csak a számítógépen végzem el ugyanazt a műveletet. Pályakezdőként akár ötven telefonszámot is megjegyeztem, ma már egyetlen egyet sem tudok felidézni a mobiltelefon használata óta. A számítógép, és minden virtuális technológia, az egyszerűbb ellenállás felé visz el. Ha most leülök az asztalhoz és rajzolok, az kellő szinten hat az építészet szakmai fejlődésemre.

– Jelenleg milyen tervei várnak megvalósulásra?