- Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? Milyen hatások érték Zentán, amelyek inspirálták a művészet iránti érdeklődését?
- Zenta, a szülővárosom olyan nekem, mint egy alapkő. A mai napig jelen vagyok a vajdasági művészeti életben. Hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy odaszülettem.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a nemzeti identitás számomra nem egy elszenvedett dolog vagy egy szükségszerű körülmény, adottság, hanem egy áldás, amire büszke vagyok.
Értelmiségi családban és teljesen támogató közegben élhettem. Egészen kiskoromtól rajzoló gyermek voltam. Édesanyám testvére mérnök ember volt, aki művészi hajlamokkal is bírt. A zenei vonal pedig édesapám által jött be az életembe, de hivatásos zenész az apai nagyapámon kívül nem volt a családunkban. Azoknak a fiataloknak, akik ma Magyarországon egy művészcsaládba születnek, szinte egyenes az útjuk a művészet felé. A szűkebb családunkban nem volt hivatásos művész, ennek ellenére a bátyám és én is azok lettünk, méghozzá a szüleink teljes támogatásával. Zentán nem is volt olyan közeg, ahol "legitim" képzést kaphattam volna, hogy felkészülhessek arra, hogy egy komolyabb felsőoktatási intézménybe felvételizzek. Gyakorlatilag autodidaktaként kerültem a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Egyébként Zentán vegyészeti képzésen vettem részt, az ott tanultakat pedig mind a mai napig hasznosítom – erős fogékonyságom van a reál tudományok iránt.
 
- Ön nem csupán képzőművészként, hanem zenészként is aktív. Milyen kapcsolatot lát a zene és a képzőművészet között?
- Ezt egy ábrával illusztrálnám a legszívesebben, de ha szavakba szeretném önteni, akkor elmondhatom, hogy a képzőművészet és a zeneművészet egy tőről fakad. 
A képzőművészetet illetően az ügyeséget, a módszert meg lehet tanulni, de a mondanivalót azt mindenkinek belülről kell saját magának kidolgoznia. Ha az embernek van releváns közlendője, akkor az valamilyen úton és formában kikívánkozik. Nekem szerencsém volt, mert a zene is nagyon érdekelt. Persze, amikor zeneiskolába jártam, akkor nem igazán örültem a kötelező gyakorlásnak, viszont tinédzserként már magam ültem a zongora mellé. Festés közben szeretek zenét hallgatni. A műtermemben áll egy hangszer is, ezért alkotás közben – kikapcsolódásképpen – zongorázom is egy-egy fél órát. Amikor a képzőművészetben tudatosan építkezem, ugyanazon a ponton a zenében a szenvedély jön elő. Ez pedig fordítva is igaz. Hosszú éveken át játszottam különféle zenekarokban, de ezek nem saját zenék voltak. Most már vannak saját projektjeim is: ezek improvizatív zenék, amelyeknek a műfaját nagyon nehéz meghatározni. Magam olyan kortárs zenének nevezném az általam játszott dallamvilágot, amely a különféle zenei irányzatok határmezsgyéjén egyensúlyoz. A zenésztársaimtól egyébként egy-egy fellépés előtt azt szoktam kérni, hogy amikor zenélünk, képzeljünk el közösen képeket, és akkor megbeszéljük, hogy éppen egy napsütötte alföldi tájat vagy viharfelhőket idézünk meg. Egy mondatba sűrítve úgy fogalmaznék, hogy az életemben a képzőművészet és a zene komplementerek.
  
- Hogyan változott az alkotói útja az elmúlt hatvan évben, és milyen szerepet játszik az idő múlása a művészetében?
- Az idő múlásával az ember bölcsebbé, lényeglátóbbá képes válni. Ez a gyakorlati működést az életben nem mindig könnyíti meg, de az átélés mélységét elősegíti. Idővel a sallangok lehántulnak. Huszonéves koromban drámai erejű, barokkos kompozíciókat készítettem, zömmel expresszív, sötét tónusokkal építkező képeket, amik valami miatt hozzám közel álltak. A tenebrizmus, azaz a mélységnek a megfestése a mai napig is megmaradt a művészetemben. Később jött egy időszak, amikor megjelentek az emberi formák a képeimen. Ekkor különösebb személyiségjegyek nélküli tekinteteket, lehunyt szemű arcokat, nagy méretűre növelt szimbolikus kéztartásokat festettem meg. Ezek az alkotások tulajdonképpen a saját alkotói opuszomnak a védjegyévé váltak. Emellett már évtizedek óta érlelődött bennem, hogy egy kicsit visszatérek azokhoz a formákhoz, amelyeket huszonévesen - absztrakt módon - már elkezdtem megformázni. A különféle szimbolikus testtartások megjelenítésébe körülbelül másfél évvel ezelőtt kezdtem, így elindult egy új sorozat, melyben visszatért a drámaiság is - e festményekben megjelenik egy kis szenvedéstörténet is. Mindhárom sorozatomon folyamatosan dolgozom. Az Alvó titánok szériát, a kéztartásokat megjelenítő Mudra-sorozatot és az őket összekötő testszerű formákat ábrázoló Szóma széma című sorozatot is festem még. Az utóbbi sorozat képei az emberi átélésnek a dokumentumai a számomra. Nem jelenik meg rajtuk sohasem tárgy, csak a saját testünk birtoklásának a különféle módozatai, amik egyre inkább saját átélésből származnak.
 
- Hogyan éli meg a Szolnoki Művésztelephez és a Magyar Művészeti Akadémiához való tartozását?
- Nagy megtiszteltetés számomra egy olyan grémium tagjaként ténykedni, mint a Magyar Művészeti Akadémia, ezért az MMA-hoz való tartozásomat küldetésként élem meg, és ugyanezt érzem a Szolnoki Művészteleppel kapcsolatban is. A mai Magyarország legrégebbi művésztelepe a Szolnoki Művésztelep, melynek művészeti vezetésére életműként tekintek, ugyanis lassan huszonöt éve kerültem ide.  A Magyar Művészeti Akadémia pedig olyan értékrendet képvisel, amiben világéletemben hittem: tisztaság, szilárdság, áttetszőség, valamint a rugalmasság – ezek azok az értékek, amik az akadémia vezérfonalát képezik, és magam is ezt vallom.