Kettős évforduló adott alkalmat az emlékezésre, a Bozay Attila-esten Juhász Judit a háznagy szerepében felelevenítette a Szerda esték a Makovecz Imre – korábban Kecske – utcában sorozat indulását: az MMA alapító örökös elnöke heti rendszerességgel találkozott itt művésztársaival 1996-tól kezdve, s a társaság tagjai megfogadták, mindent elkövetnek azért, hogy Magyarországon a művészet magas rangú képviselői méltó körülmények között éljék meg az idős kort, joguk legyen beleszólni az ország kulturális életébe, és mindenekelőtt olyan közösséget alkossanak, amelyben otthon vannak. Ez az otthonosság jellemzi az azóta köztestületté vált intézmény szerdai rendezvényeit Óbudán. A Bozay-esten az egykori tanítvány, Olsvay Endre akadémikus és Varga Áron egyházzenész, művésztanár felidézte az Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző, citera- és furulyaművész munkásságát.

Balatonfűzfőn született, mégis az ország másik felében, a békéstarhosi Állami Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult zeneszerzést Bozay Attila 1953 és 1954 között – irányította a figyelmet a pálya indulására Varga Áron interjú- és videórészletekkel színesített, vetített képes előadása. Az archív rádiófelvételek jelen idejűvé tették Bozay művészetét, derűs, máskor elgondolkodó, tűnődő hangszíne és hangsúlyai szintén növelték a személyesség fokát az ünnepi alkalmon. Békéstarhosról az egykori diák így emlékezett: „közösségben éltünk, az ország legkülönbözőbb részeiről verődtünk össze, valamennyien bizonyos mértékig szabálytalan úton jutottunk el a rendszeres zenei tanulmányokig. Volt, akiből nem is az lett, amit itt elkezdett: hegedűsből kürtös, zongoristából csellista… Tehetségkutató és tehetségmentő intézet volt ez, amelynek az alapját – elsőként az országban – a kodályi zenei nevelés jelentette, vagyis az éneklés alapú zenetanulás. Mi rengeteget énekeltünk, az országos átlagot messze meghaladó módon nemcsak szolfézst, hanem népdalokat is, és egy olyan hermetikus, ugyanakkor a természettel nagyon szoros kapcsolatot tartó környezetben laktunk, éltünk, amely ideális volt a tanulásra." Családi indíttatásáról a Békéstarhosi Baráti Kör elnökeként mesélt Bozay: „Zeneszeretők voltak a szüleim, különösen édesanyám szépen énekelt, ugyanakkor hallani sem akartak arról, hogy zenei pályára menjek. Úgy kellett könyörögnöm, hogy Balatonfűzfőről – ami akkor egynapi járóföldet jelentett gyorsvonattal is – eljöhessek ide legalább szétnézni. Amikor Gulyás György behívatta anyámat, hogy mi a szándéka ezzel a fiúval, anyám azt felelte, hogy ne vegyék föl. Mire azt mondta Gulyás György: márpedig azért is fölvesszük!"

A fiatalkori művek Opus juvenile néven megtalálhatók Bozay Attila gondosan vezetett műjegyzékében. Az 1953 és 1968 közötti, első alkotói periódusát így definiálta: széttekintés. Majd következett a második korszak, amelyet gödörásásnak keresztelt. Erről így vallott az archív felvételen: „A legtöbbet alkotóként a költő Weöres Sándortól tanultam. Azt is, hogy egészében vállaljam a – nyilván nem egyenletes – munkásságomat. Weöres szerint kétféle alkotó van: a gödörásó és a nemzetközi rabló. A gödörásó egynéhány problémán gyötrődik egyre inkább…" A harmadik alkotói periódus, a szembenézés 1979-től Bozay 1999-es haláláig tartott. Amikor kedvenc hangszeréről kérdezték egy interjúban, a zeneszerző sorolni kezdte: tízéves korától zongorázott, majd hegedült, és a legkülönbözőbb hangszereken játszott zenekarokban. Már elmúlt harminc, amikor találkozott a citerával, majd a citeramuzsikán felbuzdulva a furulya kezdte érdekelni. Minden műfajban otthon volt, a szólódaraboktól, a dalcikluson, kóruson, kantátán, kamaraművön, szimfonikus és versenydarabokon át egészen az operáig. Az elektronikus zene iránt viszont egyáltalán nem érdeklődött.

A zenehallgatás szüneteiben Olsvay Endre felhívta a figyelmet az 1. Vonósnégyes, a csőrfuvolás Improvizációk és a 3. Vonósnégyes eltérő stílusjegyeire, majd rámutatott: mindhármat mélyen áthatja a zenei anyaggal való foglalkozás öröme, üdesége, játékossága. Ebből a jellemvonásból fakad a darabok áttetszősége, rugalmassága és érzelmi sokszínűsége is.

Bozay Attila gyerekkorától kezdve érdeklődött az opera iránt, s mert Balatonfűzfőn nem volt operaelőadás, rádión hallgatott zenedrámákat az 1950-es években. Gyerekkori hangjegyfüzetet is megőrzött: meseopera előjátékát. „Régen azt képzelték: a föld korong alakú, s így a szélére ülve az ember a semmibe lógathatja a lábát. Felséges érzés volna elmenni eddig a pontig, de láttam, nincs tovább út. Nem maradt más, mint szembenézni a zenetörténettel. Az opera azonban minden, csak nem kísérleti műfaj, s nekem mégis ezzel kellett új periódust kezdenem" – reflektált az alkotás folyamatára a zeneszerző.


Elsőként a Tragédia ötlete vetődött fel benne, de úgy érezte: nincs még elég ereje hozzá. Nem is csak az öt utolsó színben gondolkozott, de a befejezést már tudta. Tulajdonképpen az 1970-es évek elején már pontosan megvolt az „ember, küzdj és bízva bízzál" dallama a fejében, lejegyzésével mégis az utolsó pillanatig várt, hogy azzal tegye ki a pontot a mű végére.  „1970-71 tájban, amikor megjöttem Párizsból, mindenáron operát akartam írni – mesélte Bozay egy későbbi beszélgetésben. – Nyaranként elvittem magammal a köteteket, húzogattam belőlük, mit lehetne kihagyni, esetleg módosítani egy-két szót, s lassan-lassan így érlelődött. Előbb a Csongor és Tünde ért be, azt 1979-től 1984-ig komponáltam, 1985-ben játszották az Operaházban."  
Madách Imre Az ember tragédiája című műve nyomán született Az öt utolsó szín című operája. Varga Áron egyházzenész előadásában ismertette a körülményeket – az Operaház millenniumi pályázata készült a darab igen a szoros határidővel, de a győzelmet Bozay Attila már nem érhette meg –, majd a mű utóéletére, szakirodalmára is felhívta a közönség figyelmét. Aktualitását nem lehet eléggé hangsúlyozni: „Az öt utolsó szín nagyjából arról szól, amiben mi élünk vagy élni fogunk – mutatott rá a szerző még az alkotás időszakában. – A falansztert a várható globalizációval hoznám egy időre, amit a 21. század második felére lehet sejteni, prognosztizálni akár. Megmondom őszintén, nagyon nem örülnék neki, de ez a gondolat mindegyikünk fejében motoszkálhat. De azért a mára is sok szempontból céloz, részben a globalizáció előrehaladott volta, az emberi élet uniformizáltsága is, akár csak egy mamutüzemnél vagy hivatali gépezetben, és az energia- és környezetproblémák miatt is, mert az energia nem véges, hanem takarékoskodnunk kell vele, mert már most fogyóban van." Bozay eszkimó-világa, a jégvidék előrevetíti az emberi beszéd leépülését is, amire ugyancsak ráismerhetünk az okostelefonon korcsosuló kommunikációnkban.



Bozay Attila mélyen hitt a társadalmi szerepvállalás jelentőségében. Már 1979-től bekapcsolódott a magyar zene szervezeti életébe, feladatot vállalt a Magyar Zeneművészek Szövetségének elnökségi tagjaként, 1988-tól pedig a Magyar Zeneművészeti Társaság alapító, később elnökségi tagja lett. A rendszerváltozást követően a Magyar Zenei Kamara alelnöke, majd elnöke, 1990-től 1993-ig a Nemzeti Filharmónia igazgatója, valamint az 1992-ben létrejött Magyar Művészeti Akadémiának is alapító tagja volt. „Nem vagyok kozmopolita – hangsúlyozta. – A hazámat kívánom szolgálni minden eszközzel és minden erőmmel. Ez nem zárja ki az egyetemes gondolkodást, de meg kell tanulnunk önmagunkat is becsülni."

Tóth Ida

Fotó: Nyirő Simon / MMA