- Ha a 2022-23-as évekre nézek, szembetűnő, hogy erősödött a Magyar Állami Népi Együttes keleti orientációja. Jártatok Dubajban, Üzbegisztánban, Kínában, szerepeltek a török évad eseményeiben és még sorolhatnám. A két év eseményei között csak két rövid európai, egy római és – egy szerintem igen jelentős – londoni megjelenést találhatunk. Mostanság pihentetitek a nyugati kapcsolatokat?
 
- A Liszt Intézet és a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával a Collegium Hungaricum Róma – Római Magyar Akadémiától kaptam meghívást, hogy néhány táncossal tartsak előadást, illetve demonstrációt néptáncról és népviseletről. Az apropót a Képírás és hímzés nyelvén című népi viseletekről szóló képzőművészeti kiállítás szolgáltatta. De a kérdésed lényege, ha jól értem az, hogy a MÁNE miért inkább Kelet, és miért nem Nyugat felé orientálódik. A rövid és egyenes válaszom erre az, hogy azért, mert Nyugat-Európában és Észak-Amerikában csökken az érdeklődés a folklór iránt. Olyan nagy együttesek iránt, mint az Állami, de említhetem a lengyel Mazowszét vagy az orosz Mojszejevet, Nyugaton egyszerűen nincs érdeklődés. Két éve folyamatosan tárgyalunk a Columbia Artists koncertügynökséggel, amely vagy már ötször utaztatta ki az Együttesünket Amerikában, de most visszaléptek arra hivatkozva, hogy nincs megfelelő érdeklődés.
 
- Nem magyar közönség előtt léptetek fel leginkább az amerikai turnéitokon?
 
- Nem mondanám. Voltunk olyan államokban is, amelyekben szinte nem is, vagy alig élnek magyarok.
 
- És vajon a kint élő magyarok érdeklődése is csökken?
 
- Azt tapasztalom, hogy erodálódnak a magyar közösségek, és ez tulajdonképpen természetes. Angol nyelven lehet érvényesülni, magyarok egyáltalán nem csak magyarokkal kötnek házasságot, és ha például az édesanya nem magyar, akkor vélhetően a gyerek sem magyar anyanyelvű lesz. Ezek azért meghatározzák a folklór iránti érdeklődést. Szóval, erodálódnak a magyarok (is), miközben persze sokan még most is óriási erőfeszítéseket tesznek az identitásuk megőrzéséért. De ez utóbbira nem lehet egy vendégszereplés pénzügyi tervét felépíteni. A legutóbbi turnénkon (az Együttes 2013. szeptember 13. és december 17. között a Magyar rapszódia – Amerika című műsorral vendégszerepelt Észak-Amerikában, 73 előadást tartottak az Amerikai Egyesült Államok és Kanada nagyvárosaiban – K.Cs. megj.) azt hallottam, úgy tapasztaltam, hogy – összességében – a nézőink kb. öt-tíz százaléka volt magyar identitású. Persze ez területenként nagyon változott, voltunk olyan magyarok által is lakott helyen, ahol a nézők fele magyar lehetett, de Houstonban például a kétezres nézőtéren, talán ha 100-150 fordulhatott meg.


- És Keleten miért nagyobb az érdeklődés az irányunkban? Fontos kapocs vagyunk Nyugat felé, vagy erős a különböző keleti népekhez fűződő vélt vagy valós rokonságunk hívószava?
 
- Szerintem azért nagyobb az érdeklődés, mert a közönség „közelebb van" a folklórhoz, mint Nyugaton. Könnyebben, szívesebben befogadják, és még pénzt is adnak érte.
 
- Az elmúlt évtizedekben mindenki, így magam is megtapasztalhattam (de nem egy tánctörténeti példa is alátámasztja ezt), hogy Nyugaton a folklór határozottan, és úgy tetszik, komolyabb görcsök nélkül a szórakoztató műfajok, kifejezetten a show felé mozdult el. Például az ír tánc hihetetlen világdivatjára gondolok (amely ugye Michael Flatley fénykorában tombolt), de említhető a flamenco is, ami régebbi, kitartó divat, ám az is rengeteget változott Antonio Gades óta – az én ízlésem szerint nem kifejezetten jó irányba. Nálunk azok az autentikus néptáncművészek, akik nyitottak ugyan az új út keresésre és kísérletezésre, de legalábbis meríteni csakis a „tiszta forrásból" akarnak, keményen ellenállnak a direkt, show-szerű szórakoztatásnak (sőt, nem egyszer mintha el is ítélnék azt), miközben a show bizonyos elemei az ő alkotásaikban is megjelennek a színpadon. Ezt hogy látod?
 
- Igen, mi kétségtelenül pejoratívan használjuk a show szót, sőt, néha kifejezetten a rossz szinonimájaként, de aki azt állítja, hogy a szórakoztatás eszközeit nem hajlandó a színpadon alkalmazni, hát, nemigen mond igazat. Én a „gusztusos show" kifejezést szoktam használni, mert magát a dolgot egyszerűen fel kell vállalni. Nem csinálhatok olyan darabokat, amelyek nem találják meg a közönséget, és csak én élvezem őket – egyedül ücsörögve a nézőtéren.
 
- Nagyszerű dolog, hogy rendszeresen érnek benneteket komoly felkérések, elismertek és sikeresek vagytok, és te koreográfusként elmondhatod, átérezheted: felülről és alulról is mutatkozik igény az alkotásaidra. Nyilván célszerű is, de szívesen is megfelelsz az elvárásoknak. De mit csinálna Mihályi Gábor, ha csak saját, belső alkotóművészi „kényszerből", vagy egyszerűen úri kedvében egyedül dönthetne arról, hogy milyen előadást, milyen koreográfiát készítsen?
 
- Vannak régóta dédelgetett terveim, vágyaim. Egyet el is mondok közülük. Szeretnék csinálni egy előadást a borról. Felfejteném a borivás különböző aspektusait. Persze, ebben benne lennének a kapcsolódó tradícióink is, meg például a bor szerepe a keresztény vallásban… De nagyon izgat az is, hogy mindez hogyan jelenik meg a komolyzenében, hogy lehetne ebbe beleilleszteni például a Carmina burana világát, a maga különösségével, groteszkjével, középkori kocsmaképével. A kérdés filozófiai mélységei is érdekelnek (mondják például, hogy a bortól magasztos gondolataink születnek, melyeket a pálinkától megvalósítunk), de komolyabban: Hamvas Bélától A bor filozófiáját biztosan elővenném, és más hasonlókat is. Azt keresném, hogy ezt a gondolatkört hogyan lehet kitágítani, felemelni elvont, transzcendens magasságokba. 


- Gondolom, ehhez kortársszínházi látványvilág, illeszkedő zenei ízlés, esetleg megfelelő irodalmi szövegek is társulnának?
 
- Igen. Egészen biztosan. És abból az eklektikus zenei világból, amely engem inspirálna, megteremtődhetne egy nagyon markáns, egyedi zenei szövet, amely aztán engem is újszerű koreográfiai megoldásokra kényszerítene. Autentikus székely forgatósokkal ezt az elképzelést nem nagyon lehetne valóra váltani.
 
- Feltéve, de nem megengedve, ha alkotóerőd teljében elmennél nyugdíjba azért, hogy kvázi szabadúszóként végre csak olyan munkát vállalj el, melyet te találsz ki, és kifejezetten a kedvedre való, hívnának téged más együttesekhez koreografálni?
 
- Kevés helyre hívnának, mert ebben a műfajban kevés hely van. És mindegyik élén van valaki, aki teszi a dolgát. Nyilván akadna olyan, ahova rendszeresen bedolgozhatnék…
 
- Nem bedolgozásra gondolok! Hanem olyan munkákra, amelyekben az alkotóművészi álmaidat kiélheted.
 
- Hát, arra talán csak Erdélyben volna lehetőség. Onnan egyébként rendszeresen bombáznak felkérésekkel. De a MÁNE mellett nem tudok vállalni más, jelentős munkát, legalábbis úgy nem, hogy azt úgy is csináljam meg, ahogy magamtól elvárnám. De tény: nincs sok lehetőség.
 
- A Kárpát-medencén túl, külföldön nincs is olyan együttes, ahol magyar professzionális néptánc-koreográfus dolgozhatna… A (prózai) színházi rendezők elitje viszont évente simán körberendezi az országot, a kőszínházi struktúrában is nem egy olyan helyen dolgozhatnak, ahol kitűnő, sokoldalú társulat működik. De a néptáncban (megjegyzem: a kortárstáncban is) a pályájuk elején kibontakozni akaró koreográfusok (és mások is) rendszeresen kimondják: ha koreografálni akarsz, saját együttesed kell legyen.
 
- Ez majdnem így van, de azért akadnak lehetőségek. Én például dolgoztam Belgrádban a KOLO Együttesnél, pontosabban a KOLO – Szerbia Néptánc- és Népzenei Együttesénél. Ők olyanok Szerbiában, mint a MÁNE nálunk. A történet röviden. Új igazgató került a társulat élére Vladimir Dekić személyében. Ő a színházi világból érkezett, és meg kívánta reformálni az évtizedes mojszejevista repertoárt. Mivel ehhez Szerbiában nem talált alkalmas koreográfust, a választása rám esett. Rendkívül izgalmas másfél évig tartott a munka (a COVID közbeszólt). A sok kicsi mellett, két nagy kihívásnak kellett megfelelnem. Egyrészt magyarként meg kellett értenem (értsd: színpadon megjelenítenem) a „szerb lelket", másrészt meg kellett győznöm az ellenálló társulati tagokat. Megjártuk a poklot és a mennyet, de győztünk: együtt, közösen. Hatalmas sikerrel mentek az előadások. A szakma konzervatív része persze fanyalgott, de ez így van rendjén, az a dolguk. Szerbiában is van folklór rendőrség. Bécsben láttam utoljára az előadást, imádta a közönség ott is. Az igazgató boldogan mesélte, hogy mennek Horvátországba, Szlovéniába és öt előadásra Svájcba, nálunk is vendégszerepeltek a Nemzeti Táncszínházban. A KOLO évtizedek óta nem mozdult ki a Balkánonról. Aztán jött a hír: az igazgatót leváltották, a darabot nem játsszák. Rosszul esett, de ennek ellenére vallom: a változást, a haladást csupán lassítani, ideig-óráig hátráltatni lehet, de megállítani nem!
 
- E sikertörténet mellett a magyarországi helyzetet az jellemzi, hogy a „saját" együttesek élén folyamatosan koreografáló vezetők évtizedek alatt erősen rányomják a társulatra a művészi bélyegüket. Pláne akkor, ha nem járhatják teljesen szabadon a saját útjukat, hanem elvárásoknak kell megfelelniük. Ha a közelmúlt MÁNE-bemutatóira gondolok, úgy érzem, hogy te is inkább – bár mélyre hatoló, igen színvonalas, érett alkotásokkal jelentkezel – összegző és nem új út kereső korszakodat éled. A sok kitűnő „kötelező program" között mikor fog kiforrni az újbor, képzavarral élve: mikor fog markáns újszerűségével berobbanni kulturális életünkbe a bor metafizikája néptánc nyelven?
 
- Azért nem gondolom, hogy folyamatosan, amíg csak össze nem esek, nekem kell lennem a nagy feltalálónak…
 
- Kelleni nem kell. De ez, ami most van, így jó neked?
 
- Nézd, minden embernek kompromisszumokat kell kötnie az életben. Nekem most elsősorban az együttes státusza miatt. De nagyon fontos, hogy ezek a kompromisszumok vállalhatók. Van úgy, hogy nagyon kikívánkozik belőlem az, ami belül érlelődik, de nincs rá lehetőségem foglalkozni vele. Ilyenkor hátrább kell lépnem. És a jövőre is gondolni kell. Ezért inkább tolom előre a fiatalokat. Lehet, hogy az ő jövőjük csak öt vagy tíz év múlva fog eljönni, de akkor is, vagy éppen ezért, lehetőségeket kell kapniuk.