Benkő Imre Korlenyomatok, az emberi létezés vizuális értelmezése. Fotódokumentarizmus – fotóesszé című akadémiai székfoglalójában kiemelte, hogy fotográfusi pályája kezdete óta az emberek érdeklik. Az MTI kezdő fotóriportereként a színház, a tánc, a művészetek, az alkotás folyamata izgatta. Később az egyszerű emberek életvitelét vizsgálta.
1993-tól szabadúszóként hosszú távú fotótémákon dolgozik. Rátalált a csend titokzatos világára, a látás örömére, megismerhette a nagyvárosi élet zegzugait, az ország, a nagyvilág távoli élettereit, az emberi létezés különböző stációit.
Ahogy elmondta, hosszú évekig dolgozik a különféle témákon, fotóesszé albumaiban fontos szerepet kap a küzdő, esendő ember megmutatása. A kezdetektől, 1987-től megörökítette az ózdi kohászat leépülését. A gyárban 13 ezren dolgoztak, évekig húzódtak az elbocsátások, és a fotós szemtanúja volt annak a drámának, amelyben emberek ezrei váltak munkanélkülivé.
Benkő Imre Acélváros című fotósorozata a változó XX. századvég hiteles lenyomata lett. A városi életforma folyamatos változásai, a generációs átrendeződések kapnak hangsúlyt a Budapesten készített Szürke fények, Blues, Arcok – Sziget Fesztivál című fotóesszékben.
A főváros utcáin a szórt fényben megvillanó arcok, gesztusok nyomokat hagyva üzennek. A Blues című album az ezredforduló jellegzetes hangulatképeit gyűjti egybe. A Sziget Fesztivál eseményei, 1993-ban az első sziget-együttlét felidézte a fotóművész fiatalkori tabáni koncertélményeit. A fesztivált azóta is minden évben felkeresi, egy hétig kutatja és fotózza a változásokat. Az Utak című albumában a XX. századot meghatározó két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, valamint Románia, benne Erdély, Vietnám, Kambodzsa, Észak-Korea, Kína, Kuba sajátos létképei – reményei szerint – hozzájárultak a korszak megértéséhez.
Ikrek/Twins, 1982–2008 című képeskönyve az ikerpárok életéből villant fel részleteket. 1982-ben egy újsághír nyomán a fotográfus elment az Országos Ikerklub alakuló rendezvényére és azóta is folyamatosan készíti portrésorozatát. A gyűjtemény a hasonlóság és a különbözőség vizuális összefüggéseit vizsgálja. A fotográfiáról kifejtette, hogy „ha a képkonstrukció megfelelő, a képnek lelke van és a legintenzívebben hat emlékeink felébresztésére" – fejtette ki Benkő Imre.
A művész meggyőződése, hogy fotóesszét készíteni csak nagy megszállottsággal érdemes és ez életre szóló, hosszú távú gondolkodást jelent. „Az események peremén szemlélődöm, a téma valójában csak ürügy számomra, hogy az adott korról elkészítsem jegyzeteimet" – jegyezte meg.
Benkő Imre sorozatait ma is fekete-fehér filmre készíti és megállapítja, hogy a fotográfia ma a legfontosabb médiumok egyike, de társadalmi megítélése nehezen változik, és a műfaj még mindig keresi helyét a tradicionális művészetek világában.
 
 

Benkő Imre (Budapest, 1943. február 17.) fotográfus Díjak: Balázs Béla-díj (1981), Pulitzer Emlékdíj (1991), érdemes művész (2004), Magyar Fotográfia Nagydíj (2004), Magyar Művészetért-díj (2009) A dokumentarista fotográfia meghatározó alkotója. Riportjait, fotóesszéit úgy készíti, hogy hosszú időt szán az észrevétlenség megteremtésére: így tudja elérni, hogy alanyai természetes társként fogadják el őt és a fényképezőgépét. 1968 és 1986 között a Magyar Távirati Iroda fotóriportere volt. 1986-tól 1990-ig a Képes 7, majd 1992-től az Európa magazin fotóriporter-főmunkatársa volt; ezt követően 1993-tól napjainkig szabadfoglalkozású fotográfus. Tizenkét éven keresztül, egészen 2000-ig a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára volt. Már a hetvenes években az utca lett felvételeinek fő helyszíne és korhangulatot megörökítő témája, majd járt koncertekre, munkásszállókra, kultúrházakba, üzemekbe. Később a színház varázsa (Köllő Miklós pantomim-együttese), az Artistaképző növendékeinek különös élete, fanyar, érdekes, rettentő kitartást igénylő világa ihlette fotóit. 1989-ben megkapta a Kassák Lajos Ösztöndíjat, ez tette lehetővé számára, hogy elkészítsen egy egészen egyedülálló sorozatot, amellyel 1992-ben elnyerte a W. Eugene Smith Memorial Fund (New York) ösztöndíját is. Albuma Acélváros. Ózd 1987-1995 címmel jelent meg a Pelikán Kiadó gondozásában. A kötettel újraélesztette a már-már eltűnőben lévő nélkülözhetetlen vizuális műfajt, a fotóesszét. Szürke fények. Budapest 1970-1999 (9S Műhely, 2000) című albuma a főváros három évtizedének dokumentarista krónikája. A kötet címadása rendkívül találó, hiszen Benkő Imre több helyen is nyilatkozta, hogy szereti a szórt fényt, a mélyszürke hangulatot. 1993 óta, az első Diáksziget rendezvénytől kezdve fotózza az egyre nagyobbá váló fesztivált. Arcok. Sziget fesztivál. Budapest, 1993-2002 (Fotografus.hu, 2003) címmel jelent meg kötete az első tíz év képeiből, majd a 20 év anyagából nagyszabású kiállítás volt látható a Mai Manó Galériában és a Szigeten 2012 nyarán. 1988 óta különböző ösztöndíjakkal – Kassák Lajos Fotográfiai Ösztöndíj, André Kertész és HUNGART-ösztöndíj, Budapest Fotográfiai Ösztöndíjjal – alkotott, utazott a világ számos országába, ahol érdeklődése az emberekre, a társadalmi és szociális struktúrákra irányult. Utak/Fotók:1971–2002 című fotóesszé kötete saját kiadásában jelent (2004) meg. Több évtized óta kíséri figyelemmel a magyarországi ikreket (Ikrek. 1982-2008 címmel kötete is jelent meg több mint 200 fotóval, sok száz portréval). Székfoglaló előadásának címe: Korlenyomatok, az emberi létezés vizuális értelmezése – Fotódokumentarizmus – fotóesszé