Útkereső építész vagyok
Vadász Bence felmenőkről, költészetről, megtiszteltetésről
Mosolyog a szeme a nehezebb mondanivalónál is, és felragyog az arca, ha felmenőiről vagy kedves munkáiról mesél. Nemrég hatvanéves lett, amit nehezményez, noha az idő múlása mellett különleges elismeréseknek is örülhet idén. Azon kevesek közé tartozik, akiknek épületeit a lakosok nevében megköszönte az önkormányzat is, s megadatott számára, hogy ne csak stafétát vegyen át, hanem együtt is dolgozzon hosszú éveken át édesapjával az általa alapított építészirodában. Az iroda és a generációk alkotásait február 16-ig lehet megnézni a Pesti Vigadóban rendezett kiállításon. Vadász Bence harmadik generációs, Ybl-, Pro Architectura és Prima díjas építésszel beszélgettünk.
Mosolyog a szeme a nehezebb mondanivalónál is, és felragyog az arca, ha felmenőiről vagy kedves munkáiról mesél. Nemrég hatvanéves lett, amit nehezményez, noha az idő múlása mellett különleges elismeréseknek is örülhet idén. Azon kevesek közé tartozik, akiknek épületeit a lakosok nevében megköszönte az önkormányzat is, s megadatott számára, hogy ne csak stafétát vegyen át, hanem együtt is dolgozzon hosszú éveken át édesapjával az általa alapított építészirodában. Az iroda és a generációk alkotásait február 16-ig lehet megnézni a Pesti Vigadóban rendezett kiállításon. Vadász Bence harmadik generációs, Ybl-, Pro Architectura és Prima díjas építésszel beszélgettünk.
– Mit őriz a felmenőitől?
– Nagyon hasonlít, de sok mindenben különbözik a mi utunk apámmal és nagypapával. Nagypapa 1900-ban született, századfordulón, stílusfordulón, mindenféle szempontból érdekes, izgalmas időpillanatban. 1931-ben megalapították a saját építészirodájukat Preisich Gáborral, és onnantól a Bauhaus szellemében alkottak, egészen kiváló minőségben. Őt követte apám, aki már tulajdonképpen átvette a stafétát. Soha nem szerette és nem is gyakorolta azt, hogy szigorú stíluskorlátok között alkosson. Ő egy mindig megújuló, mindig az adott problémához vagy az adott tervezési feladathoz idomuló különleges tervező volt. Furcsa is nekem múlt időben beszélni róla, idén halt meg, de tulajdonképpen folyamatosan itt van velem és velünk. Úgy érzem, hogy magamban hordozom mindkettőjük építészeti szemléletét, mert engem nagyon vonz a Bauhausnak a szigorú, de humánus, megszerkesztett világa, de nagyon szeretem vegyíteni és feldúsítani egyrészt érzelmes dolgokkal, másrészt az adott szituációnak megfelelő kérdésekre adott válaszokkal. Útkereső építész vagyok, aki keresi az összhangot a különböző építészeti stílusok között, beleértve a két végletet is, a szerves vagy organikus és a szigorú, modernista építészetet. Talán van is egy olyan épületem (tervezőtárs: Miklós Zoltán), ahol mindkettő megjelenik a kompozícióban – ez a Meininger Szálló épülete a IX. kerületben, a Csarnok téren. Ez egy furcsa brutalista ház, egy organikus képződmény, egy épületszobor, hullámzó vasbeton szalagok dinamikus mozgása egymás fölött. Az egész kompozíció egyrészről nagyon kemény és erőteljes, másrészről mozgalmas és hullámzóan könnyed.
– Kerek születésnapja volt nemrég. Változott-e ezzel, hogy melyik épület a legkedvesebb, vagy melyik az, amelyet mérföldkőnek tekint a pályájában?
– Ez a kerek évforduló elég megrendítő. Úgy érzem, hogy alapvetően az életemben nincs váltás, csak egyszerűen szembesül az ember azzal, hogy telik az a fránya idő. Az pedig, hogy melyik művét tekinti az ember fő művének, – vagy inkább melyik a legkedvesebb számára – mindig változik, mert változik az ember szemléletmódja, a külvilághoz való viszonya: érzelmesebb lesz, vagy épp szikárabb, bölcsebb, esetleg épp ellenkezőleg? (nevet) Azért persze van egy-két olyan kedvenc épületem, amelyet régen is nagyon szerettem, és most is ugyanúgy szeretek. Az egyik ilyen a Margit Ház a Tölgyfa utcában, Budán, ez volt az első nagy középület, amit terveztem. Pro Achitectura díjat kapott, és szerintem köze volt az Ybl-díjamhoz is – annak idején az évtized legjobb épületei közé választották… Miután itt a szűkebb és tágabb környezet építészeti szempontból egy modernista városi szövet – a Hofstätter-ház, Kozma Lajos Átrium Háza, de nagypapának is van a Margit körúton háza, csupa olyan nagy építészeti teljesítmény, amely a Bauhaushoz kötődik –, úgy éreztem, hogy téren és időn át jó lenne egy odakacsintás nagypapához, kalapemelés vagy távoli ölelés felé. Így született meg a Margit Ház, alapvetően hófehér kubista formálással, de két-három ponton kifejezetten erős alapszínekkel, amelyeket tudatosan emeltem bele a kompozícióba.
A másik, a már említett kedvenc a Meininger Hotel, amelyet Miklós Zoltán építész kollégámmal közösen terveztünk. Együtt van benne sok olyan gondolat, formálási mód, építészeti irányzat, amit én nagyon szeretek és tisztelek. És mert a szoborszerűsége, dinamikája, zabolázatlansága közel áll a habitusomhoz.
Van jó néhány kisebb épület is, amiket nagyon szeretek. Például az „ék-ház", amelyet unokaöcsémmel, Vadász Balázzsal terveztünk Szentendrére. Ez egy többszörösen hármas osztatú családi villa, amely külső formálásában szimbolikus és különleges, belső világában ugyanakkor utal a népi építészet hármas osztására. A nyaktaggal összekötött két szárny szinte a földből bújik elő és nyújtózik az ég felé. Van még egy kedves és szeretett épületünk, amelyet Miltényi Miklós kedves barátommal terveztünk, a Béke úton az úgynevezett „Fecskeház". Itt az utca felé egy izgalmas kettős héjú homlokzat fordul, kívülről egy hófehér, ritmikusan lyukasztott kemény „kéreg", mögötte hátrahúzva egy árnyékban lévő második könnyű épülethéj, mondhatnám az épület „húsa". Ennek a két rétegnek a játéka ad egy olyan különleges térbeli kubista képet, amely színekkel kombinálva kicsit Mondrian kompozícióira emlékeztethet.
– A költészet mindannyiunkat nagyon megérintett. Apám (Vadász György, az MMA néhai tagja) is nagyon odavolt a költészetért, hisz az egy egészen varázslatos dolog. 2010 környékén úgy alakult, hogy távol kerültem a gyerekeimtől. Elkezdtem gyerekverseket írni hozzájuk, róluk, nekik vagy magamnak egyfajta távolsági hiánypótlóként. Megszületett az első gyerekverskönyv 2010-ben, Juj, ezt már megmondtam címmel, nagyon nagy siker lett, és akkor rájöttem, hogy mennyire izgalmas dolog valami másfajta alkotótevékenységet folytatni az építészet mellett, ami aztán visszahat az építészetre. Ezt még követte öt, gyermeklelkű felnőtteknek vagy felnőttlelkű gyerekeknek szóló könyv. Kis négyzetes kötetek voltak ezek, emlékeztetve Weöres Sándor könyveire. Közben Miltényi Miklós barátommal – aki már az első kötetet is illusztrálta – feltettük magunknak a kérdést, hogy „de hát hisz építészek vagyunk, miért ne próbálkozzunk építészeti témával"? És akkor jött az a felismerés, hogy meg kéne verselni a számunkra fontos, nagy magyar építészeket. Kérdezték is, hogy miért pont azok vannak a könyvben, akik, mondtuk, hogy egész egyszerű az ok: őket mindketten nagyon szeretjük és tiszteljük. Tudom én, hogy vannak még nagyon sokan, fantasztikus magyar építészek, akik megérdemelnék, hogy versben emlékezzünk meg róluk, de reményeink szerint folytatjuk a sorozatot, még sor kerülhet rá.
– Érdekes címeket kaptak a kötetek: É1 után É2, hogyan tovább? Jön az É3?
– Az É1 az építészek között a legmagasabb tervezési jogosultság. Azt gondoltuk, hogy É2, É3 lesz a kötelek címe, de az nem lehetett, mert az É2 az eggyel lejjebb lévő kategória, É3 pedig még lejjebb. Ezért lett a második kötet É a négyzeten, utána pedig jöhet majd az É a harmadikon...
– Talán kicsit több a személyes érintettség az elsőben, mert az volt az első válogatás, benne van nagyapám, Vadász Mihály is. Basa Peti együtt dolgozott velünk, nagyon jó barátom volt. Makovecz Imre apámnak az építészek között talán a legjobb barátja volt. A másodikban: Pecz Samut imádom, Turányi Gábor mesterem volt a mesteriskolán, nagyon szerettem. Szendrői Jenő a mesteriskola vezetője volt, nagyon szerettem őt is, bár mogorva, szótlan ember volt, de ha ő elmosolyodott vagy megdicsért, akkor ott valami „nagy dolog" történt.
– Nem mehetünk el amellett sem, hogy az ember épít sokféle dolgot egy településen, és egy idő múlva azt mondják, hogy szeretnénk megköszönni. Ez történt a XIII. kerületben.
– Nagyon meglepő és váratlan volt. Hozzáteszem, hogy itt mindig egyes szám első személyben beszélek, de ez az elismerés az egész szeretett irodának jár, mert ezekben a munkákban mindenütt több kollégával, de inkább azt mondom, „társsal" dolgoztam együtt. Ritka, hogy ezekre a teljesítményekre felfigyelnek. Sokat dolgoztunk a kerületben, talán azért is, mert a szomszédos VI. kerületben van az irodánk. Apám is több épületet tervezett a XIII. kerületbe, én is. A díjátadó abban a Radnóti Miklós Művelődési Központban volt, amelyet drága apám tervezett, egyike volt az utolsó munkáinak. Sok és izgalmas tervezési munkánkon kívül hosszú évekig részt vettem a kerület tervtanácsában is. Jó érzés, hogy ők is úgy érzik, hogy nem volt hiábavaló az ottani munkálkodásunk! Külön érdekessége volt a megtisztelő elismerésemnek, hogy nagyjából másfél évtizede apám is megkapta ezt a díjat. Ott voltam vele, koccintottam vele, megöleltem, és büszke voltam rá. Talán most ő büszke rám a távolból.
– Tekinthetjük a közönség elismerésének, és ebből lehet még másik is ebben az évben. Már nyilvánosságra hozták az idei Prima díjasokat, és zajlik a Prima Primissima közönségszavazás.
– A három Prima már díjazott, közülük lesz még valaki, aki egy hajszállal a többiek elé kerül. Fantasztikus megtiszteltetés, nagyon nagy öröm volt ez számomra – hazudnék, ha ezt nem vallanám be. Várom a decemberi időpontot, már csak azért is, mert ez megint egy atyai sugallat és simogatás egy másik dimenzióból. Nem sokkal apám halála után velem is megtörténik az, ami vele szűk két évtizede... Ezek olyan újabb transzcendens kapcsolódási pontok, amelyek szívet melengetőek, még ha benne van a hiány is. De ott lesz velem ő is lélekben, valóságosan pedig édesanyám, aki 89 éves – csodálatos lesz velük ezt a pillanatot közösen átélni.
– Min dolgozik mostanában? Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy nagyon izgalmas, amikor „a sárga sisakos emberek" megvalósítják a tervet, a rajzot.
– Az első nagyobb épületemnél történt, de az több mint izgalmas volt, féltem. (nevet) Lerajzoltam egy papírlapra egy „csuda házikót", amit én nagyon szerettem, de csak egy izgalmas grafika volt… Addig… És akkor legnagyobb megdöbbenésemre jönnek sisakos emberek, és százszoros nagyságban megépítik... Döbbenetes ezzel először szembesülni – egy ház „születése"! De visszatérve a jelenbe – az egyik fantasztikus munka, amelyen dolgozunk, az a Mohácsi Nemzeti Sírkert új elemekkel bővítése és a kompozíció befejezése. Ez a feladat azért nagyon izgalmas, mert ötven évvel ezelőtt az apám indította. Akkor volt a csata 450 éves évfordulója, apámnak ez az egyik legszeretettebb munkája volt. Itt ismerkedett meg és kötött örök életre szóló barátságot Kő Pállal (drága Lujos), Kiss Sándorral, Király Józseffel, Pölöskeivel, Bencsikkel, Samu Gézával, tehát a korszak legnagyobb, akkor még fiatal alkotóival, szobrászokkal, faszobrászokkal, kertépítészekkel... Amellett, hogy egy nagyszerű nemzeti emlékhelyet hoztak létre, sorstragédiát öntöttek három dimenzióba. És ez így áll most már majdnem ötven éve, kicsit már leromlott állapotban, de most is ugyanúgy szeretik az emberek, több százezren látogatják ma is, hisz üzenetet hordoz. De hiányzott belőle még jó pár fontos dolog. Most terveztem meg Vadász Balázzsal egy gyönyörű kis jelszerű kápolnát, a kompozíció záróelemeként, előtte egy hatalmas térrel, hogy nagy szabadtéri rendezvényt, egyházi szertartást is lehessen tartani a hősök emlékére. A kis, centrális katolikus kápolna 25 méter magasra nyúló csúcsos süveggel mutat az ég felé. Karcsú tetőzetét színes Zsolnay cserepekkel fedjük, sziluettje pedig átlényegülve, de idézi a korabeli hadi sátrak világát.
Új terveink szerint elkészül egy térszint alatti, 1500 négyzetméternyi kiállítótér is, amely a föld alatt, „Hádész birodalmaként" mutatja meg, mi történt itt ötszáz éve, mik voltak az ütközet előzményei, hogy zajlott a csata, milyen fegyvereket, csontokat ástak ki a földből és a múltból, a leletekből mire következtettek? Nagyon sok érdekes és meglepő történeti adat derült ki ahhoz képest, mint amikről tudtunk vagy tudni véltünk idáig. Terveink és a Pagony kert- és tájépítész iroda tervei szerint megújul a park kertépítészete is, de lesznek fák közé rejtett kiszolgálóépületek is. A csatában részt vevő népeknek is terveztünk emlékhelyeket, mert persze nem csak magyarok harcoltak ott fél évezrede a török ellen.
Apámon és rajtam kívül Vadász Balázs is a nagyszabású építészeti együttes tervezője, ez azt jelenti, hogy az elmúlt ötven évben három építészgeneráció dolgozott ezen a művön. Apám kezdte 1976-ban, és amikor mi – fia, Vadász Bence és unokája, Vadász Balázs – a második ütemet elkezdtük tervezni, ő is boldog volt, hogy befejeződik ez a döbbenetes kompozíció! Apa, fiú és az unoka együtt a magyar történelemben és együtt egy megindító – évszázadokon átívelő – családi történetben... 2026-ban egy fantasztikus ünnepségsorozattal fogunk emlékezni az ötszáz évvel ezelőtt történtekre, és egyúttal lezárul egy ötvenéves szeretetteljes családi történet is… Ámen.
Wittmer-Besze Erika
Fotó: Nyirő Simon / MMA, Vadász és Társai Építész Stúdió
– Nagyon hasonlít, de sok mindenben különbözik a mi utunk apámmal és nagypapával. Nagypapa 1900-ban született, századfordulón, stílusfordulón, mindenféle szempontból érdekes, izgalmas időpillanatban. 1931-ben megalapították a saját építészirodájukat Preisich Gáborral, és onnantól a Bauhaus szellemében alkottak, egészen kiváló minőségben. Őt követte apám, aki már tulajdonképpen átvette a stafétát. Soha nem szerette és nem is gyakorolta azt, hogy szigorú stíluskorlátok között alkosson. Ő egy mindig megújuló, mindig az adott problémához vagy az adott tervezési feladathoz idomuló különleges tervező volt. Furcsa is nekem múlt időben beszélni róla, idén halt meg, de tulajdonképpen folyamatosan itt van velem és velünk. Úgy érzem, hogy magamban hordozom mindkettőjük építészeti szemléletét, mert engem nagyon vonz a Bauhausnak a szigorú, de humánus, megszerkesztett világa, de nagyon szeretem vegyíteni és feldúsítani egyrészt érzelmes dolgokkal, másrészt az adott szituációnak megfelelő kérdésekre adott válaszokkal. Útkereső építész vagyok, aki keresi az összhangot a különböző építészeti stílusok között, beleértve a két végletet is, a szerves vagy organikus és a szigorú, modernista építészetet. Talán van is egy olyan épületem (tervezőtárs: Miklós Zoltán), ahol mindkettő megjelenik a kompozícióban – ez a Meininger Szálló épülete a IX. kerületben, a Csarnok téren. Ez egy furcsa brutalista ház, egy organikus képződmény, egy épületszobor, hullámzó vasbeton szalagok dinamikus mozgása egymás fölött. Az egész kompozíció egyrészről nagyon kemény és erőteljes, másrészről mozgalmas és hullámzóan könnyed.
– Kerek születésnapja volt nemrég. Változott-e ezzel, hogy melyik épület a legkedvesebb, vagy melyik az, amelyet mérföldkőnek tekint a pályájában?
– Ez a kerek évforduló elég megrendítő. Úgy érzem, hogy alapvetően az életemben nincs váltás, csak egyszerűen szembesül az ember azzal, hogy telik az a fránya idő. Az pedig, hogy melyik művét tekinti az ember fő művének, – vagy inkább melyik a legkedvesebb számára – mindig változik, mert változik az ember szemléletmódja, a külvilághoz való viszonya: érzelmesebb lesz, vagy épp szikárabb, bölcsebb, esetleg épp ellenkezőleg? (nevet) Azért persze van egy-két olyan kedvenc épületem, amelyet régen is nagyon szerettem, és most is ugyanúgy szeretek. Az egyik ilyen a Margit Ház a Tölgyfa utcában, Budán, ez volt az első nagy középület, amit terveztem. Pro Achitectura díjat kapott, és szerintem köze volt az Ybl-díjamhoz is – annak idején az évtized legjobb épületei közé választották… Miután itt a szűkebb és tágabb környezet építészeti szempontból egy modernista városi szövet – a Hofstätter-ház, Kozma Lajos Átrium Háza, de nagypapának is van a Margit körúton háza, csupa olyan nagy építészeti teljesítmény, amely a Bauhaushoz kötődik –, úgy éreztem, hogy téren és időn át jó lenne egy odakacsintás nagypapához, kalapemelés vagy távoli ölelés felé. Így született meg a Margit Ház, alapvetően hófehér kubista formálással, de két-három ponton kifejezetten erős alapszínekkel, amelyeket tudatosan emeltem bele a kompozícióba.
A Meininger Hotel játékos homlokzata
A másik, a már említett kedvenc a Meininger Hotel, amelyet Miklós Zoltán építész kollégámmal közösen terveztünk. Együtt van benne sok olyan gondolat, formálási mód, építészeti irányzat, amit én nagyon szeretek és tisztelek. És mert a szoborszerűsége, dinamikája, zabolázatlansága közel áll a habitusomhoz.
Van jó néhány kisebb épület is, amiket nagyon szeretek. Például az „ék-ház", amelyet unokaöcsémmel, Vadász Balázzsal terveztünk Szentendrére. Ez egy többszörösen hármas osztatú családi villa, amely külső formálásában szimbolikus és különleges, belső világában ugyanakkor utal a népi építészet hármas osztására. A nyaktaggal összekötött két szárny szinte a földből bújik elő és nyújtózik az ég felé. Van még egy kedves és szeretett épületünk, amelyet Miltényi Miklós kedves barátommal terveztünk, a Béke úton az úgynevezett „Fecskeház". Itt az utca felé egy izgalmas kettős héjú homlokzat fordul, kívülről egy hófehér, ritmikusan lyukasztott kemény „kéreg", mögötte hátrahúzva egy árnyékban lévő második könnyű épülethéj, mondhatnám az épület „húsa". Ennek a két rétegnek a játéka ad egy olyan különleges térbeli kubista képet, amely színekkel kombinálva kicsit Mondrian kompozícióira emlékeztethet.
A Fecskeház kettős homlokzata
– Ez a fajta játékosság az, amit látok a költészetben már az általam megismert, elsősorban inkább az építészeti témájú versekben. De nem innen indult. Hogyan kezdett el írni?– A költészet mindannyiunkat nagyon megérintett. Apám (Vadász György, az MMA néhai tagja) is nagyon odavolt a költészetért, hisz az egy egészen varázslatos dolog. 2010 környékén úgy alakult, hogy távol kerültem a gyerekeimtől. Elkezdtem gyerekverseket írni hozzájuk, róluk, nekik vagy magamnak egyfajta távolsági hiánypótlóként. Megszületett az első gyerekverskönyv 2010-ben, Juj, ezt már megmondtam címmel, nagyon nagy siker lett, és akkor rájöttem, hogy mennyire izgalmas dolog valami másfajta alkotótevékenységet folytatni az építészet mellett, ami aztán visszahat az építészetre. Ezt még követte öt, gyermeklelkű felnőtteknek vagy felnőttlelkű gyerekeknek szóló könyv. Kis négyzetes kötetek voltak ezek, emlékeztetve Weöres Sándor könyveire. Közben Miltényi Miklós barátommal – aki már az első kötetet is illusztrálta – feltettük magunknak a kérdést, hogy „de hát hisz építészek vagyunk, miért ne próbálkozzunk építészeti témával"? És akkor jött az a felismerés, hogy meg kéne verselni a számunkra fontos, nagy magyar építészeket. Kérdezték is, hogy miért pont azok vannak a könyvben, akik, mondtuk, hogy egész egyszerű az ok: őket mindketten nagyon szeretjük és tiszteljük. Tudom én, hogy vannak még nagyon sokan, fantasztikus magyar építészek, akik megérdemelnék, hogy versben emlékezzünk meg róluk, de reményeink szerint folytatjuk a sorozatot, még sor kerülhet rá.
– Érdekes címeket kaptak a kötetek: É1 után É2, hogyan tovább? Jön az É3?
– Az É1 az építészek között a legmagasabb tervezési jogosultság. Azt gondoltuk, hogy É2, É3 lesz a kötelek címe, de az nem lehetett, mert az É2 az eggyel lejjebb lévő kategória, É3 pedig még lejjebb. Ezért lett a második kötet É a négyzeten, utána pedig jöhet majd az É a harmadikon...
A verses építészeti könyv második kötete
– Van a kötetekben legkedvesebb személy?– Talán kicsit több a személyes érintettség az elsőben, mert az volt az első válogatás, benne van nagyapám, Vadász Mihály is. Basa Peti együtt dolgozott velünk, nagyon jó barátom volt. Makovecz Imre apámnak az építészek között talán a legjobb barátja volt. A másodikban: Pecz Samut imádom, Turányi Gábor mesterem volt a mesteriskolán, nagyon szerettem. Szendrői Jenő a mesteriskola vezetője volt, nagyon szerettem őt is, bár mogorva, szótlan ember volt, de ha ő elmosolyodott vagy megdicsért, akkor ott valami „nagy dolog" történt.
Részlet az E1 kötetből
– Nem mehetünk el amellett sem, hogy az ember épít sokféle dolgot egy településen, és egy idő múlva azt mondják, hogy szeretnénk megköszönni. Ez történt a XIII. kerületben.
– Nagyon meglepő és váratlan volt. Hozzáteszem, hogy itt mindig egyes szám első személyben beszélek, de ez az elismerés az egész szeretett irodának jár, mert ezekben a munkákban mindenütt több kollégával, de inkább azt mondom, „társsal" dolgoztam együtt. Ritka, hogy ezekre a teljesítményekre felfigyelnek. Sokat dolgoztunk a kerületben, talán azért is, mert a szomszédos VI. kerületben van az irodánk. Apám is több épületet tervezett a XIII. kerületbe, én is. A díjátadó abban a Radnóti Miklós Művelődési Központban volt, amelyet drága apám tervezett, egyike volt az utolsó munkáinak. Sok és izgalmas tervezési munkánkon kívül hosszú évekig részt vettem a kerület tervtanácsában is. Jó érzés, hogy ők is úgy érzik, hogy nem volt hiábavaló az ottani munkálkodásunk! Külön érdekessége volt a megtisztelő elismerésemnek, hogy nagyjából másfél évtizede apám is megkapta ezt a díjat. Ott voltam vele, koccintottam vele, megöleltem, és büszke voltam rá. Talán most ő büszke rám a távolból.
– Tekinthetjük a közönség elismerésének, és ebből lehet még másik is ebben az évben. Már nyilvánosságra hozták az idei Prima díjasokat, és zajlik a Prima Primissima közönségszavazás.
– A három Prima már díjazott, közülük lesz még valaki, aki egy hajszállal a többiek elé kerül. Fantasztikus megtiszteltetés, nagyon nagy öröm volt ez számomra – hazudnék, ha ezt nem vallanám be. Várom a decemberi időpontot, már csak azért is, mert ez megint egy atyai sugallat és simogatás egy másik dimenzióból. Nem sokkal apám halála után velem is megtörténik az, ami vele szűk két évtizede... Ezek olyan újabb transzcendens kapcsolódási pontok, amelyek szívet melengetőek, még ha benne van a hiány is. De ott lesz velem ő is lélekben, valóságosan pedig édesanyám, aki 89 éves – csodálatos lesz velük ezt a pillanatot közösen átélni.
– Min dolgozik mostanában? Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy nagyon izgalmas, amikor „a sárga sisakos emberek" megvalósítják a tervet, a rajzot.
– Az első nagyobb épületemnél történt, de az több mint izgalmas volt, féltem. (nevet) Lerajzoltam egy papírlapra egy „csuda házikót", amit én nagyon szerettem, de csak egy izgalmas grafika volt… Addig… És akkor legnagyobb megdöbbenésemre jönnek sisakos emberek, és százszoros nagyságban megépítik... Döbbenetes ezzel először szembesülni – egy ház „születése"! De visszatérve a jelenbe – az egyik fantasztikus munka, amelyen dolgozunk, az a Mohácsi Nemzeti Sírkert új elemekkel bővítése és a kompozíció befejezése. Ez a feladat azért nagyon izgalmas, mert ötven évvel ezelőtt az apám indította. Akkor volt a csata 450 éves évfordulója, apámnak ez az egyik legszeretettebb munkája volt. Itt ismerkedett meg és kötött örök életre szóló barátságot Kő Pállal (drága Lujos), Kiss Sándorral, Király Józseffel, Pölöskeivel, Bencsikkel, Samu Gézával, tehát a korszak legnagyobb, akkor még fiatal alkotóival, szobrászokkal, faszobrászokkal, kertépítészekkel... Amellett, hogy egy nagyszerű nemzeti emlékhelyet hoztak létre, sorstragédiát öntöttek három dimenzióba. És ez így áll most már majdnem ötven éve, kicsit már leromlott állapotban, de most is ugyanúgy szeretik az emberek, több százezren látogatják ma is, hisz üzenetet hordoz. De hiányzott belőle még jó pár fontos dolog. Most terveztem meg Vadász Balázzsal egy gyönyörű kis jelszerű kápolnát, a kompozíció záróelemeként, előtte egy hatalmas térrel, hogy nagy szabadtéri rendezvényt, egyházi szertartást is lehessen tartani a hősök emlékére. A kis, centrális katolikus kápolna 25 méter magasra nyúló csúcsos süveggel mutat az ég felé. Karcsú tetőzetét színes Zsolnay cserepekkel fedjük, sziluettje pedig átlényegülve, de idézi a korabeli hadi sátrak világát.
Új terveink szerint elkészül egy térszint alatti, 1500 négyzetméternyi kiállítótér is, amely a föld alatt, „Hádész birodalmaként" mutatja meg, mi történt itt ötszáz éve, mik voltak az ütközet előzményei, hogy zajlott a csata, milyen fegyvereket, csontokat ástak ki a földből és a múltból, a leletekből mire következtettek? Nagyon sok érdekes és meglepő történeti adat derült ki ahhoz képest, mint amikről tudtunk vagy tudni véltünk idáig. Terveink és a Pagony kert- és tájépítész iroda tervei szerint megújul a park kertépítészete is, de lesznek fák közé rejtett kiszolgálóépületek is. A csatában részt vevő népeknek is terveztünk emlékhelyeket, mert persze nem csak magyarok harcoltak ott fél évezrede a török ellen.
Apámon és rajtam kívül Vadász Balázs is a nagyszabású építészeti együttes tervezője, ez azt jelenti, hogy az elmúlt ötven évben három építészgeneráció dolgozott ezen a művön. Apám kezdte 1976-ban, és amikor mi – fia, Vadász Bence és unokája, Vadász Balázs – a második ütemet elkezdtük tervezni, ő is boldog volt, hogy befejeződik ez a döbbenetes kompozíció! Apa, fiú és az unoka együtt a magyar történelemben és együtt egy megindító – évszázadokon átívelő – családi történetben... 2026-ban egy fantasztikus ünnepségsorozattal fogunk emlékezni az ötszáz évvel ezelőtt történtekre, és egyúttal lezárul egy ötvenéves szeretetteljes családi történet is… Ámen.
Wittmer-Besze Erika
Fotó: Nyirő Simon / MMA, Vadász és Társai Építész Stúdió
