- Az idén kapta meg a negyedik Pro Urbe díját, amit csak kevesen mondhatnak el magukról.
- Igen, Tokajban és Miskolcon még az ezredforduló előtt megtiszteltek ezzel a díjjal, az idén Felsőzsolcán is megkaptam a Pro Urbe kitüntető címet, ahol 2016 és 2024 között voltam főépítész. Legelőször azonban Sajópetriben kaptam Pro Villa elismerést 1995-ben a római katolikus templom megtervezéséért.

- Mikor kötelezte el magát az északkelet-magyarországi régió mellett?
- Debrecenben a Fazekas Mihály Gimnáziumban kezdtem a középiskolai tanulmányaimat, majd Miskolcra költöztünk, ahol a Földes Ferenc Gimnázium lett az alma materem. Érettségi után felvettek a Műegyetemre, és a Középület Tanszéken végeztem, ahol Weichinger professzor volt a konzulensem. Az Északterv korábbi ösztöndíjasaként, az akkor újraindított Mesteriskola kétéves ciklusa miatt jöttem vissza Miskolcra, mert Plesz Antalt választottam mesteremnek, aki ekkor Miskolcon dolgozott és elfogadott tanítványának. A posztgraduális képzést így nála töltöttem. A Miskolcon tapasztalt építészeti felfogás okán jött harminc fiatal építész ide, akik itt kívántak letelepedni és együtt dolgozni. Ők arra kértek engem, hogy maradjak velük. Hát én itt maradtam, így aztán örökre. 

- Kit tekintett még mesterének műegyetemi tanulmányai idején? 
- Weichinger Károlyon kívül még sok kiváló tanárom volt, de egy zseniális építészkonstruktőrrel is megismerkedtem hallgatóként, Sámsondi Kiss Bélával, akit már egyik mesteremnek is tekintek. Tőle sokat tanultam, mert ő a szövetszerkezettel szerintem a jövőbe látott, új technológiát valósított meg, programja volt a minimális anyagfelhasználás. Ebben a korban ilyen programja volt Frei Otto építésznek Németországban, aki a müncheni olimpiai csarnokot tervezte, és ilyen volt Buckminster Fuller amerikai konstruktőr, aki szintén a minimális anyagfelhasználás szellemében alkotott. Ez a három ember az én szememben egyenrangú, zseniális koponya volt. Sokat tanultam, nemcsak a szakmát, de magatartást is. Sámsondi Kiss Béla mondta egyszer a Nemzeti Múzeum előtt sétálva: „figyeld meg, hogy fantasztikus dolgot mindenki tud csinálni, csak egyszerűt csak kevesen". Ugyanezzel találkoztam Lao-ce Tao Te King – Az Út és Erény könyvében, ami életem bibliája lett, ahol ez így van megfogalmazva: „az ősegyszerűség parányi, mégse bírja senki leigázni". Ezek az egymásra rímelő alapgondolatok elkísértek életem további éveiben a saját munkámban is. Nem mindig sikerült ezt teljesíteni, de törekedtem rá. Ez volt az egyik vezérfonalam, miközben együtt dolgoztam azokkal a fiatal építészekkel, akik maradásra bírtak.
 
- Ez a közösség lett a Miskolci Építész Műhely csírája? 
- Ebből nőtt ki a miskolci Kollektív Ház, illetve a Miskolci Építész Műhely, az Északterv ifjúsági irodája. A Kollektív Ház kettős kísérlet volt. Egyrészt életmódkísérlet, ami ilyen szempontból egyedivé teszi Európában. A másik számomra volt kísérlet, be akartam ugyanis bizonyítani, hogy a házgyári épületeket ugyanazokból az elemekből egész másképp is össze lehet rakni: más térszerkezettel, más léptékben, és más viszonyban a zöld környezettel. Azt hittem, hogy ez majd példa lesz, tekintve, hogy egyetlenegy kivételével ugyanazokból az elemekből áll a ház, mint a mellette lévő tízemeletes típusházak. A fő probléma a tipizálás volt. De nem lett folytatása. 
A modern európai építészek, Le Corbusier és a Bauhaus idejében azt hitték, hogy az építészet közösséget teremt. Ez nem így van, hanem fordítva: a közösség teremt építészetet. Úgy is mondhatnám, hogy nincs templom hívők nélkül, és nincs családi ház család nélkül. Tehát nem igaz, hogy az építészetnek ebben elsődleges szerepe van. Ilyen szempontból hiteles volt a Kollektív Ház, mert már állt mögötte valódi közösség – előtte is, és utána is. Viszont az csak részben teljesült a Kollektív Ház esetében, hogy egy szakmai együttműködés központja is lesz. Végül ez a funkció az Északtervnél alakult ki, a szakmai gyakorlatunk ugyanis oda kötődött. 

- Mi történt az Északterv megszűnése után?
- Az Északterv 1990-ig létezett, majd ahogy a tervezővállalat feloszlott és szétrobbant a közösség, az Építész Műhelynek a 10-15 éves együttműködése is véget ért: tagjai elkezdtek önállóvá válni, és saját irodákat alapítottak velem együtt. Szorosan együtt dolgoztam Plesz Antallal, mint tanítványa. Később Ferencz Istvánnal készítettünk sok pályázatot és néhány közös munkát. Ő az Iparművészeti Egyetem Kossuth-díjas tanára és a nemzet művésze lett. Első mesteriskolás tanítványaim, Golda János és Noll Tamás voltak, akik szintén Ybl-díjas építészek lettek, és Budapesten Teampannon néven önálló irodát működtetnek. Egyik legkedvesebb és legjobb tanítványom Rudolf Mihály volt, aki szintén Ybl-díjat kapott, és nemrég volt 45 éves munkásságának egy tekintélyes méretű kiállítása a Pesti Vigadóban és a Miskolci Galériában. Közös munkán dolgoztam Viszlai Józseffel és Rostás Lászlóval is – mindkettő Ybl-díjas lett, és mindkettő főépítésze is volt Miskolcnak. Puskás Péterrel is volt közös pályázatunk, ő szintén Ybl-díjas lett Pirity Attilával meg Szőke Lászlóval együtt, aki kiváló urbanista. A Miskolci Építész Műhelyből idővel tíz Ybl-díjas építész került ki, és nyolcan az MMA tagjai lettek.
 
- Miskolc Városától kapott megbízásokat?
- A fiatalok támogatásán túl szerettem volna építészként többet tenni Miskolc építészeti arculatáért.  Miskolc nem kényeztetett el megbízásokkal. Nem szeretnék elégedetlen lenni, hiszen megtervezhettem az Egészségügyi Szakközépiskolát, amit kibővíthettem 30 év után, az említett Kollektív Házat, a Tudomány és Technika Házát, a Miskolci Nemzeti Színház, a Barlangfürdő és a Művészetek Háza rekonstrukcióját és bővítését.
 
- Miskolcon Pro Urbe díjat kapott és díszpolgárrá avatták. 
- Igen. De nem az elismerések ezen formája motivált, mert Németh Lászlóval vallom, hogy „a jó munkát munkatérrel kell jutalmazni". Tehát nem kitüntetéssel meg elismeréssel, inkább egy újabb megbízással. Ha valaki jól elkészít egy csizmát, akkor csinálhasson egy másikat. És ez a jutalom. Ha hiányérzetem van, akkor ez az. Nem azzal jutalmaztak, amit megbízásnak hívnak, hanem városi kitüntetéseket kaptam. Így maradt azonban még szabad kapacitásom, amit ki tudtam használni az 1987-ben kezdődő tokaji főépítészségen keresztül, ami 25 évig tartott.
 
- Mi volt az alapkoncepciója e megbízatásnak? 
- A főépítészi tevékenységem stációit az élet hozta magával. Először megijedtem, mert Tokaj egy poros város volt, és ezért nem vállaltam főállásban. Aztán megláttam a por alatt az értékeket. A várossal nem törődtek a szocialista évtizedekben, nem fejlesztették. De ebből az is következett, hogy nem volt „tönkrefejlesztve", mint más városok. A tradíciók megmaradtak, és a lényege az egész tevékenységünknek az volt, hogy folytatjuk az értékeket, amit a város már létrehozott, igyekszünk „hatputtonyossá" fejleszteni. Mi tehát láttuk a városépítészet szerepét a bormarketing szempontjából is. A névadó város építészeti színvonala, hagyománytisztelete és fogadókészsége érték a bormarketing szempontjából is, és ezért nekünk fel szükséges zárkóznunk. Aztán rájöttem, hogy a hatputtonyos város az lassabb ügy lesz: tíz esztendő egy puttony körülbelül. Három puttonyig eljutottunk, aztán átadtam 25 év után a lehetőséget a legjobb tanítványomnak, Rudolf Mihálynak, hogy folytassa a munkámat. 

- Tokajban, mint főépítész, tervezési feladatot is vállalt, példát mutatott.
- Igen, tervezéssel is részt vettem a város életében, nagyjából kétévenként egy épülettel. Így terveztem a gimnáziumot és környezetvédelmi szakközépiskolát, a körzeti általános iskola rekonstrukcióját és bővítését, az idősek otthonát, a körzeti szakorvosi rendelőt, ami már túlmutat Tokaj igényein, mint ahogy a Fesztiválkatlan is regionális jelentőségű épület. A borászatok közül Tokajban a Hétszőlő Borászatot és a belvárosi Dobogó Pincészetet terveztem. 
Tokaj a főépítészségem idején Hild-emlékérmet és Kós Károly-díjat kapott, ekkor lett a világörökség része Tokaj-Hegyaljával együtt. Miskolcon azonban soha senki nem kérdezte meg, hogy csináltuk. Sőt, azt hitték, hogy én tokaji vagyok. Tokajban is megkaptam a Pro Urbe díjat 1997-ben – ugyanabban az évben, mint Miskolcon – és 2024-ben a város díszpolgári címmel tisztelt meg.
 
- Most mi foglalkoztatja leginkább, min dolgozik?
- Nekem most az a legfontosabb, hogy elhunyt feleségem, Lukovszky Ilona emlékét ápoljam.  Díjat neveztek el róla, és idén lesz az első díjátadó ünnepség, ennek az előkészítése foglalkoztatott, valamint a Bőrmívesség című könyvének a bővített kiadását rendeztük sajtó alá a Miskolci Galériával. A kötet szeptemberben jelent meg. Emellett az MMA régiós elnöksége köti le energiáimat, amit örömmel végzek, mert mélyen hiszek a helyi értékteremtés jelentőségében. Emellett Rudolf Mihály műtermével a leégett tapolcai Barlangfürdő rekonstrukcióján dolgozom.
Amikor van egy kis időm, rendezgetem a múltamat, még talán írni is fogok. Szeretnék még egy szakmai életrajzi könyvet létrehozni, melyben épületek megszületése kapcsán mondanék el olyan dolgokat, amiket az utókor csak tőlem tudhat meg.