– Kevéssel vagyunk a Nemzet Művésze díj átadója után, úgy látszott, hogy megérintette az átvétel pillanata.
 
– Egyrészt óriási megtiszteltetés ez a cím, másrészt meg az járt a fejemben, hogy egy állandóan főszerepeket játszó, testet-lelket igénybe vevő alakításokat nyújtó színész sokszor az előadásai végén nem is hallja a tapsot, mert azzal van elfoglalva, hogy mit csinált jól, mit csinált rosszul, próbál visszaalakulni önazonos énjéhez pillanatok alatt. Ezen az ünnepi estén olyan érzésem volt, mintha sok ezer színházi előadás elmulasztott tapsát egyszerre hallottam volna, és ez óriási érzés volt. Úgyhogy nagyon megérintett, igen. Már akkor is furcsa érzések kerítettek hatalmukba, amikor az értesítést megkaptam az akadémia elnökétől. Az ember nem tudja ilyenkor, hogy tényleg megfelelt-e, hogy jó volt-e ez a negyvenöt év, amit színpadon töltött, és tényleg minden pillanatában méltó volt-e ehhez az elismeréshez.
 
– A díjátadón az Advent a Hargitán című Sütő András-darabból láttunk részletet, mivel ebben további pályáját is meghatározó alakítással szerepelt. Ez az előadás több volt, mint siker: színháztörténeti, kultúrtörténeti esemény. Milyen volt ezt akkor megélni?
 
– Érdekes, hogy idővel egyre inkább nő a jelentősége, hiszen mi akkor lázasan dolgoztunk, szinte nem is tudtuk, micsoda fontos esemény részesei lehetünk. De még évtizedek múlva is találkozom emberekkel, akik azt mondják, hogy négyszer-ötször látták. Ez valóban nemzetegyesítő színdarab volt annak idején! Volt előzménye a pályámon, például a Csíksomlyói passió, Bornemisza Magyar Elektrája. Szakmai életem legeleje óta kerülgettek ezek a csodálatos, nagy jelentőségű szerepek és előadások. Az Advent a Hargitán pedig igazán emblematikus lett. A határainkon túlra szorított magyarság sorskérdéseiről nem nagyon esett szó a Kádár-rendszerben, és ezért óriási jelentősége volt, amikor ezt az előadást végül bemutathattuk a betiltás után. Valódi tüntetéssé fajult az ősbemutató, egy felejthetetlen este lett. Mindörökre összekovácsolt bennünket, Sütő András aranycsapatát: Sinkovits Imrét, Agárdi Gábort, Funtek Frigyest, Götz Annát, később Bubik Istvánt, Tóth Augusztát… Kétszáz estén át játszottam ezt a szerepet, mindig óriási telt házzal, többen álltak, kabátokat szorongató emberek ültek a lépcsőkön. Van, aki a bemutató hrmincéves évfordulóját is megünnepelte, volt, hogy nem engedtek fizetni egy-egy boltban. Erdélyben ma is meg-megállítanak. Nyaranta megyek ugyanis verstáborba, és gyakran köszönik meg még most is ezt az előadást!

 
– Elhangzott a méltatásban az is, hogy küldetéses színész. Viszont a főiskolai tanításról nyilatkozta, hogy az egész embert kíván, és ezért nem tudja vállalni. A csíkcsomortáni gimnazista korú fiatalok számára alapított verstábor pedig valamennyire mégis tanítás.
 
– Nekik, úgy érzem, sok újdonsággal tudok szolgálni. Amúgy érdekelne a tanítás, de én csak száz százalékon tudok működni, és szerintem a pályán jelenleg nagyobb hasznom van, ha színpadon töltöm az időmet. Rendkívül fontosnak tartom, hogy olyan előadásokat játsszunk, amelyek nem csupán szórakoztatók. Az első színházi előadásban, A kőszívű ember fiaiban, amit 14 évesen láttam, megéreztem, hogy milyen az igazán lényeges színház. Miről kell szólnia? Nemzetről, hazaszeretetről, családról, szerelemről, szeretetről, hitről. Valahogy a Jóisten gondoskodott is róla, hogy ilyen előadások főszerepeit játszhassam. Talán ennek is köszönhetem egyébként ezt a díjat, mert hiszen annyi tehetséges, nagyon-nagyon jó színész kollégám van, rengetegen meg is érdemelnének egy-egy ilyen szép, pályát összegző díjat, címet. Amikor erre a pályára jöttem, nemigen tudtam, mire vállalkozom, s nem magamat akartam mutogatni. Sokakkal ellentétben én nem szeretek szerepelni. Azt szeretem, ha a bennem élő állandó közlésvágy helyes medret talál magának.
 
– Az említett táborban milyennek tapasztalja meg a fiatalokat? Át lehet nekik mindezt adni?
 
– Egyre nehezebben, mert már túl nagy a szakadék köztünk korban, de aztán azt tapasztaljuk, hogy pár nap után érdeklődők lesznek. Általában érkezéskor még viszonylag keveset tudnak Erdélyről. Szinte kultúrsokként éri őket, amivel ott találkoznak. A telefon örökké a kezükben, amit egyszer csak eltesznek, mikor elkezdődik az adott tábori munka. Ráckevei Annával, Rubold Ödönnel együtt vagyunk a tábor szakmai felügyelői. Először arról szoktunk beszélgetni, mi a vers, miért fontos, miért mondunk verseket. Második nap beszélgetünk arról, hogyan olvassuk el, hogyan válasszunk, hogyan elemezzünk egy költeményt, miként ismerjük meg az adott költő életművét. A következő napokon arról esik szó, milyen is a pódiumon állni, mit fejez ki az arcunk, a testünk, mi az, ami megengedett, mi az, ami kevésbé, és egyszer csak felcsillan a szemük… és ezt követően szívvel-lélekkel vesznek részt a közös munkában az utolsó napokig. Nagyon el is fárasztjuk őket a rengeteg kirándulással, táncházzal, élményekkel. Az elmúlt 15 évben ez így zajlott minden nyáron, és nagyon hálás vagyok, hogy ennek részese lehetek. Segítünk kinyitni az elméjüket az előadó-művészet felé. Bár vannak már végzett színészek is közöttük, ha végül nem is erre a pályára kerülnek, akkor is nagyon fontos, hogy ki tudják fejezni magukat, és a vers mindig segíti az embert, élete végéig.


– Ebben a beszélgetésben is kiderült, hogy az irodalom nagyon közel áll önhöz. Vannak olyan hétköznapi helyzetek, jellegzetes helyszínek, amelyek egy-egy vers vagy dráma részletét idézik fel önben?
 
– Az ars poeticám egy gyönyörű szép Ady-vers, a Jóság síró vágya. Ha a pályámról gondolkodom, gyakran jut eszembe ez a részlete: „Még az álmokat se hazudni, / Mégis víg hitet adni másnak, / Kisérő sírást a sírásnak". Ha összefoglalható, mi vezetett végig az életemen, akkor biztos, hogy ezek a sorok fogalmazzák meg legszebben hivatásom lényegét. A színháznak szerintem az a célja, hogy reményt adjon az életre.
 
– Milyen érdekes az a gondolat is, hogy „kísérő sírást adni". Mert sokszor tanácsolni akarjuk a bajban lévőt.
 
– Pedig csak figyelemmel kellene lennünk egymás iránt, részvéttel! Igen, ez is benne van valóban. Meg hogy „milyen jó lenne jónak lenni", ez a vágy is minden emberben benne van. És: „milyen jó lenne mindig adni". Mindig úgy is mondom ezt a verset, hogy hát bizony, sajnos, ez csak egy vágy. Mert nem vagyunk jók, csak próbálkozunk. Ez viszont kötelező, szerintem.