Előétel a pokolban
Bemutatták Lukács Sándor új kötetét
A Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be Lukács Sándor színművész, az MMA rendes tagja legújabb verseskötetét 2025. november 25-én. A kötetről a szerzővel Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó főszerkesztője és Gróh Gáspár irodalomtörténész, az MMA rendes tagja beszélgetett.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be Lukács Sándor színművész, az MMA rendes tagja legújabb verseskötetét 2025. november 25-én. A kötetről a szerzővel Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó főszerkesztője és Gróh Gáspár irodalomtörténész, az MMA rendes tagja beszélgetett.
Sebestyén Ilona bevezetőjét követően Gróh Gáspár olvasta fel összegzését a költemények legújabb csoportjáról. Mint elmondta, az Előétel a pokolban méltó folytatása a 2024-es Amit őrizni tudsz című kötetnek, az abban felmutatott jellemzők, az elégikus hang, a búcsúzás élménye itt még határozottabban vannak jelen.
Vezérmotívuma a „tetten ért mulandóság", mely azonban mégsem csupa tragikum és a veszteséglista számbavétele, hanem annak elfogadása, hogy az embert létezésének végessége állandó búcsúzásra készteti. Lukács Sándor a sokféle veszteségben a szépséget fedezi fel, mely elmúltát követően eszményként él tovább, és a visszaemlékezés révén nyer új értelmet.
Mint a kötet nyitódarabjának Pilinszkytől kölcsönzött mottójában is olvashatjuk: „Csatavesztés a földeken / Honfoglalás a levegőben", a kettő közt pedig ott lebeg a kimondhatatlan. Az emelkedetten elégikus versek közös tűnődésre hívnak. A klasszikus elődök közül Berzsenyi Dániel költészetével is párhuzamot vonhatunk, ezt a hatást helyenként az időmértékes forma is erősíti.
A tovább nem rövidíthető, szentenciózus formák üzenete nem új, de a közlés módja igen. Mindezek mellett mindvégig érezzük a költő, színművész személyességét, őszinteségét is.
Gróh Gáspár elemzését követően az otthonosság érzéséről kérdezte Lukács Sándort, a fogalmat tágabban értelmezve az otthonos helyszínekről, szerepekről, korokról faggatva a költőt.
A színművész válaszából megtudtuk, Lukács Sándor mélyen kötődik a Miskolc környéki tájhoz, ahol felnőtt, és a természet iránti rajongása azóta is töretlen. Bár a pályán eltöltött 53 év alatt számtalan szerepet játszott, számára legkedvesebbek azok, amelyeket mélységükben ki tudott bontani, vagy amiket tovább tudott építeni. Ezek közül kettőt emelt ki, egyrészt Székely János Caligula helytartója című drámáját, melyben Őze Lajossal játszott Harag György rendezésében, és Woland szerepét A Mester és Margaritában.
Az első hangsúlyos versélménye az 1956-os forradalomhoz kapcsolódik. Kilencéves volt, amikor október 24-én látta a Diósgyőri Vasmű munkásait menetelni, és az események rendkívülisége, a résztvevők elszántsága mély benyomást tett rá. Ennek hatására írta első versét Zászlók címmel.
Gróh Gáspár közbevetette, hogy az időpont és a helyszín verstörténeti szempontból is fontos, mivel október 23-án Illyés Gyula is épp Miskolcon tartózkodott, és ott jegyezte le az Egy mondat a zsarnokságról című költeményt, amit 1950-51 óta feleségével együtt csak a memóriájában mert őrizni.
Lukács Sándor a költővé válás útjára vonatkozó válaszában elmondta, az ő esetében döntő szerepet játszottak kiváló, nagy tudású tanárai, akiket a kor „deklasszált" kategóriával jelölt, mivel többen politikai okokból az egyetemi katedráról kényszerültek a közoktatásba. Mérföldkőnek számított a középiskolai önképző kör, ahol már rendszeresen adhatta elő saját verseit, így szinte egyszerre készült mindkét pályára. Mint elmondta, a klasszikusok, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László hatása mind kimutatható költészetének bizonyos szakaszaiban, míg rátalált saját hangjára 25-30 éves korában.
A beszélgetés folyamán kiderült, Lukács Sándor első kötete épp negyven évvel ezelőtt, 1985-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Az évtizedekkel ezelőtti eseménynek más, fontos hozadékai is lettek: többek közt irodalmi barátságok születtek belőle, például Parancs Jánossal, Deák Lászlóval, valamint a siker további költői művek megírására bátorította a szerzőt, annak ellenére, hogy az irodalom terén a visszajelzés jóval később érkezik, mint egy színpadi előadás esetében.
A beszélgetés szüneteiben Lukács Sándor olvasott fel az új kötetből, amelynek darabjait – mint Gróh Gáspár tanulmányában megjegyezte – valószínűleg már olvasás közben is eleve a színművész, költő hangján hallják Lukács költészetének kedvelői.
Vezérmotívuma a „tetten ért mulandóság", mely azonban mégsem csupa tragikum és a veszteséglista számbavétele, hanem annak elfogadása, hogy az embert létezésének végessége állandó búcsúzásra készteti. Lukács Sándor a sokféle veszteségben a szépséget fedezi fel, mely elmúltát követően eszményként él tovább, és a visszaemlékezés révén nyer új értelmet.
Mint a kötet nyitódarabjának Pilinszkytől kölcsönzött mottójában is olvashatjuk: „Csatavesztés a földeken / Honfoglalás a levegőben", a kettő közt pedig ott lebeg a kimondhatatlan. Az emelkedetten elégikus versek közös tűnődésre hívnak. A klasszikus elődök közül Berzsenyi Dániel költészetével is párhuzamot vonhatunk, ezt a hatást helyenként az időmértékes forma is erősíti.
A tovább nem rövidíthető, szentenciózus formák üzenete nem új, de a közlés módja igen. Mindezek mellett mindvégig érezzük a költő, színművész személyességét, őszinteségét is.
Gróh Gáspár elemzését követően az otthonosság érzéséről kérdezte Lukács Sándort, a fogalmat tágabban értelmezve az otthonos helyszínekről, szerepekről, korokról faggatva a költőt.
A színművész válaszából megtudtuk, Lukács Sándor mélyen kötődik a Miskolc környéki tájhoz, ahol felnőtt, és a természet iránti rajongása azóta is töretlen. Bár a pályán eltöltött 53 év alatt számtalan szerepet játszott, számára legkedvesebbek azok, amelyeket mélységükben ki tudott bontani, vagy amiket tovább tudott építeni. Ezek közül kettőt emelt ki, egyrészt Székely János Caligula helytartója című drámáját, melyben Őze Lajossal játszott Harag György rendezésében, és Woland szerepét A Mester és Margaritában.
Az első hangsúlyos versélménye az 1956-os forradalomhoz kapcsolódik. Kilencéves volt, amikor október 24-én látta a Diósgyőri Vasmű munkásait menetelni, és az események rendkívülisége, a résztvevők elszántsága mély benyomást tett rá. Ennek hatására írta első versét Zászlók címmel.
Gróh Gáspár közbevetette, hogy az időpont és a helyszín verstörténeti szempontból is fontos, mivel október 23-án Illyés Gyula is épp Miskolcon tartózkodott, és ott jegyezte le az Egy mondat a zsarnokságról című költeményt, amit 1950-51 óta feleségével együtt csak a memóriájában mert őrizni.
Lukács Sándor a költővé válás útjára vonatkozó válaszában elmondta, az ő esetében döntő szerepet játszottak kiváló, nagy tudású tanárai, akiket a kor „deklasszált" kategóriával jelölt, mivel többen politikai okokból az egyetemi katedráról kényszerültek a közoktatásba. Mérföldkőnek számított a középiskolai önképző kör, ahol már rendszeresen adhatta elő saját verseit, így szinte egyszerre készült mindkét pályára. Mint elmondta, a klasszikusok, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László hatása mind kimutatható költészetének bizonyos szakaszaiban, míg rátalált saját hangjára 25-30 éves korában.
A beszélgetés folyamán kiderült, Lukács Sándor első kötete épp negyven évvel ezelőtt, 1985-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Az évtizedekkel ezelőtti eseménynek más, fontos hozadékai is lettek: többek közt irodalmi barátságok születtek belőle, például Parancs Jánossal, Deák Lászlóval, valamint a siker további költői művek megírására bátorította a szerzőt, annak ellenére, hogy az irodalom terén a visszajelzés jóval később érkezik, mint egy színpadi előadás esetében.
A beszélgetés szüneteiben Lukács Sándor olvasott fel az új kötetből, amelynek darabjait – mint Gróh Gáspár tanulmányában megjegyezte – valószínűleg már olvasás közben is eleve a színművész, költő hangján hallják Lukács költészetének kedvelői.
Nagy Villő
