- Míg a szülők általában lebeszélik a gyereküket saját szakmájukról – ismerve annak buktatóit –, addig a gyerek inkább csak a fényesebb oldalát látja. Nem volt ez másképp az ön családjánál sem…
- Valóban, én sem tudtam lebeszélni őket. Már a harmadik generáció jár a Török Pál utcába, a Kisképzőbe, Anna lányom is ott tanult, és most már a fia is, fotós szakon. A lányaimat beszippantotta a film világa, elsősorban a nemzetközi filmipar. Hál' istennek Magyarországon már nem csak magyar filmek készülnek, Prága után talán Budapest az amerikaiak másik kedvenc helye a forgatásokra. Ebből elég szép bevétele van az államnak, amiből a magyar filmgyártást is tudja finanszírozni.
 

Ternovszky Béla rajzfilmrendező pomázi otthonában. Fotó: Kurucz Árpád

 
- Milyen szakmai tanácsokkal látja el a családtagjait?
- Animációs rajzfilmes szakmai tanácsokat tudok adni, illetve segíteni abban, hogy milyen témákhoz nyúljanak, milyen grafikai világot próbáljanak meg ábrázolni. Ugyanakkor az animáció igen speciális része a filmszakmának, a Pannónia Filmstúdión belül is izolált közösség voltunk. Apám nagy vágya ez a pálya volt. Meg is valósította: először a Nemzeti Bank színjátszó körének a vezetője, majd vezető színésze lett. A feleségemnek volt bűntudata a gyerekek pályaválasztását illetően, de én mindig nyugtattam, hiszen minden tőlünk telhetőt megtettünk értük. Hiszem, hogy a gyermeknevelést nem lehet tanulni, évezredek óta a gyakorlatban derül ki, hogy tudja-e csinálni az ember, vagy sem.
 
- Impozáns épület, különleges atmoszféra, büfében parolázó színészóriások. Hogyan látja ön a Pannónia Filmstúdiót?
- Először is, a filmstúdiónak egy Ybl-díjas épület adott otthont, magán viselve a kor építészeti stílusát. Hatalmas előcsarnok, hosszú lépcsősor, jobbra-balra egy-egy galériaszint. Szó szerint színes-szagos: belépve mindig jellegzetes, penetráns illat fogadott. A takarítók minden nap viasszal kenték le a fölső szintek kőpadlóját, ez keveredett a büféből szivárgó kávéillattal. A Pannónia a szemén, orrán, fülén keresztül beszippantotta az embert. A büfében már reggel nagy élet volt, mert a szinkronosok korábban kezdtek, ott sztorizgattak, nevetgéltek. Az ember lement egy kávé ürügyén, majd ott ragadt. Nagy vonzereje volt az is, hogy sok csinos fiatal kihúzó, kifestő lány dolgozott ott. Mintha szakmai kívánalom lett volna a felvételnél a küllem, elvégre fejlett esztétikai érzékkel rendelkező képzőművészek dolgoztak ott.
 

Ternovszky Béla (Fotó: Kurucz Árpád)

 
- Először Dargay Attila stábjába került, de Jankovics Marcell fedezte fel a tehetségét. Mit tanult tőlük?
- Jobb helyre nem is kerülhettem volna. Dargayt élmény volt hallgatni. Amúgy is nagyon szórakoztató volt: legalább annyira élvezetesen mesélte el A hét mesterlövészt, mint amilyen maga a film volt. Amikor Jankovics Marcinak stáb kellett, elkért Attilától — a köztünk kialakult baráti viszony miatt is. Míg Dargaynál fázisrajzoló gyakornok voltam, Marci eleve magasabb pozícióba kért magához. Azt szoktam mondani: mindent, amit tudok, Marcellnek, és mindent, amit elértem, Nepp Józsefnek köszönhetem. Dargaytól is sokat tanultam, de tőle lesni kellett, Marci viszont nem titkolta a tudását. Nepp-pel pedig teljes szimbiózisban voltam, ami ki is tartott a haláláig. Túl a fekete humor szeretetén, azonos volt az érdeklődési körünk, a szenvedélyeink, a zenei világunk. A klasszikus zenét és a jazzt szerettük, a képzőművészeti idoljaink is ugyanazok voltak. Marciban mindig volt egyfajta „újkeresés": amit már megcsináltak, az nem érdekelte. Mi meg Nepp-pel azt gondoltunk: minek keresni az újat, ha már rátaláltam arra, amit alkotóként és nézőként is szeretek. Már nem volt aktív, amikor ment a tévében a Virtuózok – mindketten imádtuk ezt a műsort –, és azonnal megbeszéltük az élményeinket. Nagy érvágás volt, amikor itt hagyott bennünket.
 
- A Macskafogó hazánk egyik legfontosabb popkulturális alkotásává vált, amit máig vetítenek, színpadra adaptálnak. Élő zenés filmvetítésen is látható-hallható, nem beszélve a kiegészítők: a ruházat, a képregény, a bögrék, a társasjáték töretlen népszerűségéről…
- Nem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig a köztudatban marad. Hogy újra vetítik, feldolgozzák, musical készül belőle, nem is egy – Iglódi István a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett belőle darabot, Szikora Róbert zenéjével, a József Attila Színházban is folyamatosan játsszák, Szente Vajk rendezésében. A Pannónia a Doktor Bubó (Kérem a következőt!) és a Mézga család kapcsán jött rá arra, hogy van ebben üzleti lehetőség, de a Macskafogónál vettek fel először jó üzleti érzékű és kapcsolatrendszerű külsőst, és kezdődhetett el a valódi merchandisingtevékenység. Kiterjedt termékcsaládot alkottak, ami segített ébren tartani a film iránti érdeklődést. Közönségtalálkozókon tapasztalom, hogy most már három generáció képviselői vannak jelen, ami jó érzéssel tölt el.
 

 
- Optimista a magyar animációt illetően? Bizottsági tagként részt vesz a pályázatok elbírálásában az MMA-nál és a Nemzeti Filmintézetnél is.
- Volt időszak, amikor nagyon szkeptikus voltam: a televíziók nem rendeltek, az állami finanszírozás megszűnt. Ez drága műfaj, egy-egy animáció hosszú ideig készül, nem úgy, mint az élőszereplős film. Egy animációs sorozat vagy egy egész estés animáció elkészítése évekig tart, és állami támogatás nélkül nem működik. A kollégák is szétrajzottak, külföldre, nyugdíjba mentek, elhelyezkedtek más területeken. Amikor újraindult az állami támogatás, a mecenatúra, akkor szinte újra kellett felépítenie magát a szakmának. Az Iparművészeti Főiskolán – most már egyetemen – folyamatos volt a képzés, de nem volt gyakorlópálya, ahol igazán elsajátíthatták volna a szakmát. Az elméletet meg lehet tanulni könyvből, de a klasszikus műhelymunka elengedhetetlen. Kételkedtem abban, hogy a magyar animáció visszaemelkedhet arra a szintre, ahol egykoron volt. Az öt nagy rajzfilmes hatalom közé tartoztunk eladásokban és fesztiváldíjakban. Most felívelő szakaszban vagyunk, szóval optimista vagyok. De mindig hangsúlyozom, hogy hatalmas luxus nem figyelembe venni a potenciális közönséget, azt, hogy mire van igény. Az egyetemen elhitetik a gyerekekkel az önmegvalósítást, de ez óriási tévedés.

Ternovszky Béla Csákovics Lajos animációs rendezőnek, tervezőművésznek adta át a stafétát; a vele készült interjút három hét múlva olvashatják.

Az interjút teljes terjedelmében elolvashatják itt.
 

Szöveg: Ménes Márta