A reformkor óta identitásbeli kérdés: miért nincs a magyarságnak őseposza? Arany János váltig állította, hogy volt – lennie kellett –, és a népmesékben vélte felfedezni a nemzeti elbeszélő hagyomány egykori meglétének bizonyítékát. A kereszténység előtti hitvilág nyomainak tárházaként, a mítoszok leszármazottjaként tekintett a mesére, amelyet szépirodalmi műfajjá kívánt tenni.
 
B. Kovács István csak így definiálja magát: a gömörológus. Az Erdélyi Zsuzsanna-díjas régész-muzeológus, néprajzkutató, tanár közel ötven éve, a ‚70-es években találkozott a gömöri Busa Vikrorral, aki meséiben a magyar szóbeli hagyomány párját ritkító értékeit mutatta fel, megcsillogtatva a kiváló előadók megannyi erényét. Előadásmódját a tökéletes beleélés, a hőseivel való teljes azonosulás jellemezte. Hosszú, olykor több órás történeteivel a hallgatóság figyelmét mindvégig lekötötte, a különböző nyelvi eszközökön túl ezt szolgálta a gesztikuláció, az arcmimika, a hanghordozás és a beszédritmus is. A szöveg lüktetése különösen felkeltette B. Kovács figyelmét: a ritmikus próza szinte önmagától rendeződött verssorokba. Minden előadás egyszeri és megismételhetetlen volt, példa erre a Szëgény János történetének két változata, amely több elbeszélés mellett olvasható Az elveszettnek hitt magyar őseposz című kötetben.
 
A gömörológus a régóta keresett, elveszettnek hitt, honfoglalás előtti magyar hőseposz lenyomataként tekint a Busa Viktor által előadott történetekre. Egyetért azzal a megállapítással, hogy a magyar naiv eposz esetében egyszerűen rosszul volt feltéve a kérdés: nem egy bizonyos, magában álló eposzt keresünk. Jelentős hozadéka munkájának a pogány magyar hőseposz képi lenyomatainak azonosítása. A szerző részletesen kitér a nagyszentmiklósi aranykincs 2. számú korsóján lévő jelenetsor, illetve a középkori templomi falképeken látható, úgynevezett Szent László-legenda pogány, illetve keresztényesített ábrázolása. „A történeti-összehasonlító módszer alkalmasnak látszik hősi epikánk rekonstrukciójának megkísérlésére. A magyar folklórban, illetve a középkori írásokban ugyanis fennmaradhattak olyan emlékek, amelyeknek kimutatható az archaikus jellege, netalán a keleti eredete is." – írja B. Kovács István.
 
A szerző így vall heroikus munkájáról: „...megkísérlem rekonstruálni a pogány magyar hőseposz eseménytörténetét, bemutatni jellemző vonásait, beágyazódását a magyar szóbeliségbe, érzékeltetni a török és mongol népek hagyományában meglévő kapcsolatait, s felvázolni azt a lehetséges őstörténeti hátteret, amely formálódását meghatározta."
 
A rekonstruált történet szerint a főhős bő Magyarországon, csodás körülmények között – öreg és szegény házaspár gyermekeként, esetenként ikerpár tagjaként – jön a világra. Isteni származású: az őt küldő, égi istenek védelme alatt áll. Táltos, aki rögtön tud beszélni, akinek nincs szüksége ételre, italra. Csodás körülmények között megkeresztelik, majd a rejtezés során elnyeri az erőt, és a főistentől megkapja csodás képességű lovat és kardot. Világjárása közben eljut az alsó és felső szakrális világrétegbe is. Keresztszülei és más segítők révén elátkozott országokat vált meg, majd a Százkétlábú Vasderes Csikó és a Világ Eleven Kardja segítségével legyőzi legnagyobb ellenfelét, a túlsó félvilági vitézt, elnyeri az „egészvilági vitéz" címet, s így méltóvá válik az őt párjának választó és mindenben segítő Világszépségë kezére.
 
Az elmúlt évszázadokban kivált költőink fájlalták a magyar hőseposz elvesztését. Ha nem találtak, hát alkottak, ahogy Arany János fogalmazott barátjának, Tompa Mihálynak 1857. április 19-én írott levelében: „Mitológiát csinálni kell, régies eposzt csinálni kell – különben űr és pusztaság." Arany hun trilógiát tervezett, és rokon alkotói törekvést példáz Buda Ferenc Fehérlófia (2014) című műve is. A sor folytatható: költői forma után kiáltanak B. Kovács István szövegváltozatai is!
 
(B. Kovács István: Az elveszettnek hitt magyar őseposz. Tortoma Kiadó, Barót, 2024, 834 oldal. Ára: 13000 forint)
 
Tóth I.