- KEPPEL MÁRTON: Hogyan hatott szemléletmódjának és ízlésének kialakulására a családi háttere?
- HÁMORY JUDIT: Kora ifjúságomtól esztétikus tárgyak közt éltem. Például megőriztem a nagyanyám hajókofferét, amely csodálatos darab. Olyan, mint egy beépített szekrény: pomponos függönye, titkos fiókjai és akasztórésze van, belseje vászon, külseje bőr. Ennek a nagyvilági nőnek a használati tárgyai olyan ízlést közvetítettek, ami sokat jelentett az én esztétikai felfogásom számára.
 
- K. M.: Meséljen kicsit a szüleiről!
- H. J.: 1940-ben születtem Budapesten. Édesapám, Hámory Brúnó családjáról ma azt mondanánk, hogy elszegényedett hétszilvafás nemesek voltak, ezért a nagyszülők apámat és két testvérét beadták katonának. Így került ő a Ludovika Akadémiára, ahol berepülőpilótaként együtt repült a kormányzó fiával. Később a miskolci repülőtér parancsnoka lett. Édesanyám, Borszék Edit családja is büszkélkedhet nemesi felmenőkkel, igaz, a családfa meglehetősen ágas-bogas. Anyám Monte Carlóban apácaintézetben nevelkedett. A családnak Hernádvércsén volt egy kúriája, ahol később laktak, de a teleket Miskolcon töltötték, apámmal így találkoztak. Anyám mindig háztartásbeli volt, apám pedig a második világháború alatt a fronton szolgált. 1945 után a katonaságtól elküldték, de mivel a Ludovikán gépészmérnökséget tanult, majd Iszkaszentgyörgyön az orosz bauxitbányában később főmérnök lett, munkástanács tag volt, taxizott, műszaki könyveket fordított, ezért nagyon keveset láttuk.
 
- K. M.: Milyen út vezetett az Iparművészeti Főiskoláig?
- H. J.: Csak negyedik próbálkozásra vettek fel, de az sem ment simán. „X-es" voltam, vagyis a rendszer nem kívánatos tagjának számítottam, egyfelől apám horthysta katonai múltja, másrészt a család származása miatt is. Apám alatt szolgált 1945 előtt valaki, aki később a MALÉV tekintélyes tisztségviselője lett, ő szólt az érdekében: „Hámory Brúnó rendes ember", és ez már hatással volt az én negyedik felvételimre is.
 
- K. M.: Hogyan indult a belsőépítész pályája?
- H. J.: Először a KÖZTI-ben dolgoztam – ahol megismertem férjemet, Maros Tamás építészt – majd két állami épülettervező vállalatnál, az IPARTERV-nél és a LAKÓTERV-nél. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan építészekkel alkothattam együtt, akik mesterei voltak a szakmának. Létezik egy mondás, amit Nietzschének tulajdonítanak: „vannak épületek, amiket összefuvaroznak, és vannak, amiket szellemileg megalkotnak". Észben tartottam ezt a gondolatot, hogy elkerüljem a hanyagságot, igénytelenséget, a pazarlást és azt, hogy minden új feladatnál újragondoljak mindent, ami fontos, hogy kerüljem a ragaszkodást bármihez, hogy kerüljem a feleslegeset, ami növeli a káoszt, és hogy az anyagot a gondolaton keresztül szűrve lássam. A belsőépítész hivatásról azt vallom, hogy már a tervezés kezdetén az építész mellett a helyünk, ne pedig – viccesen spanyolos szót alkotva – „elburkoló" legyen. A tervezőirodákban teljesen egyenrangúnak számítottunk az építész mellett. Időben kezdtünk el közösen gondolkodni és hagytak beleszólni a konstrukción és épületszerkezeten kívül minden jelentős döntésbe. Ma már ismeretlennek tetsző összjáték volt építész és belsőépítész között: mindenki belenézett, „belekotyogott" a másik munkájába, ami a tervezőirodák hangulatát is nagyban meghatározta.
1968-ban férjhez mentem, majd 1971-ben megszületett Anna lányom, s 1973-ban fiam, Máté is, melyet követően beköltöztünk első lakásunkba Perbálon.
Perbál vízválasztó volt az életemben. Együtt terveztük meg a lakótelepet férjemmel, Maros Tamással, ami abszolút sikernek örvendett. A szakma Ybl-díjjal jutalmazta az új létesítményt, a családok pedig évtizedek múltán visszatekintve is szerették az új otthonukat. Itt éltünk mi is tizennyolc éven keresztül. Igazi közösség alakult ki, amit mi sem szemléltet jobban, mint hogy a kezdeti időkben nem is zártuk a lakásokat, a gyerekek egyikből a másikba szaladgálhattak.
 
- K. M.: Meséljen a szívéhez legközelebb álló belsőépítészeti munkáiról!
- H. J.: A '90-es évek közepén nyugdíjba mentem, de azt követően két számomra fontos megbízást teljesítettem: a szegedi piarista kápolna és a szabadkígyósi katolikus templom belsőépítészeti munkálatait. A világi feladatok receptszerű megoldásai itt kevésnek bizonyultak. A Piarista Gimnáziumban Golda János és Maros Tamás építészek nagyvonalú egyetértésével néhány problematikus pontot is átterveztem és igyekeztem szimbólumokat becsempészni a piarista egyszerűségbe: hajót, sárkányt és keresztet.
Az újkígyósi templom takarékos és puritán belsőépítészeti kialakításánál, amely tökéletesen megfelel funkciójának, lényegesebb az a lelkiség, amely betölti a teret, a közösséget, a falut, a szóban forgó tájegységet. Ennek a lelkiségnek a megtestesülése volt Szigeti Antal plébános. Megismerve ezt a rendkívüli embert, tudtam, hogy milyen vezérelv szerint kell végeznem a feladatomat. Szent Bernát annak idején így panaszkodott: „Ó hiúságok hiúsága, a templom teljes pompában, a szegények meg éheznek!" Újkígyóson a plébános gondoskodott arról, hogy ez fordítva legyen.
 
- K. M.: Néhány éve végleg abbahagyta a tervezést. Hogyan becsüli meg a szakma és a művészeti közeg ezt a több évtizedes alkotópályát?
- H. J.: Az ezredforduló beköszöntével eddigi munkásságom elismeréseként megkaptam a Ferenczy Noémi-díjat. Egy díj öröm és meglepetés, hogy észrevették a ténykedésemet a perifériákon. Visszaigazolás és felkiáltójel a mondat végén. Szerintem díjat azért kaptam, mert feltaláltam a befelé nyíló szekrényt. De félre a tréfával… Állítólag az ausztrál őslakosok csak akkor ünnepelnek, ha úgy érzik, hogy belső átalakuláson, fejlődésen mentek át. Remélem, ez rám is vonatkozik. Az ezredforduló után még vállaltam néhány munkát, hogy végérvényesen megbizonyosodjak afelől, hogy a 21. századi belsőépítészet már nem ugyanaz a belsőépítészet, mint amit számomra egykor jelentett. Férjem halálát követően egészségi állapotom is megrendült, de ekkor ért egy nem várt elismerés. Talán Fekete György emlékezett rám a '70-es évek GébArt művésztelepi „fanyűvő" táboraiból, vagy kollégáim a Zsennyei Művésztelep belsőépítészeti találkozóiról, esetleg pályatársaim a MABE összejöveteleiről, mert 2017-ben megválasztottak a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjának, amivel az iparművészet akadémikusává váltam.
 
- K. M.: Mit üzen a következő belsőépítész generációnak?
- H. J.: A belsőépítészet szimbolikus szóösszetétel. Azt üzenem az utókornak, hogy kezdjük mindig belülről az építkezést.
 
 - K. M.: Több tucat megvalósult munkájából mára mindössze néhány maradt meg. Hogyan tekint az életműve lassú eltűnésére?
- H. J.: Az egész szakmai életutam és a pályám állomásait jelentő megbízások egy folyamatot alkotnak. Számomra nem az a fokmérő, hogy mi marad meg, hanem az adott pillanat elvárásaihoz illő cselekvés tapasztalatára épülő fejlődés lehetősége számít. Amikor dolgoztam, bele sem gondoltam abba, hogy elenyészhet mindaz, amit alkotok. Visszatekintve ugyanakkor félelmetes, hogy már csak fotókon láthatom viszont az egykori munkáimat. Manapság pedig az eldobható tárgyak és egyszer használatos ötletek korszakában inkább felértékelődött az, hogy valaki szellemi örökséget hagyjon hátra, mint kézzelfogható dolgokat. Az én hozzáállásomat az elveszett vagy elpusztult munkáimhoz ugyanaz a motiváció határozza meg, mint a buddhista szerzetesek homokmandaláinak készítését. Az anyagi világ lerombolja önmagát, de amíg az építkezés tartott, addig a képességeimhez mérten azt hoztam ki magamból, ami tőlem tellett.