Együtt és egyedül
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének tárlata
Arra gyakrabban adódnak példák, hogy az alkotóművészek hosszabb-rövidebb ideig közösségre lépnek, mintegy jelezve: céljaik valamelyest vagy jobbára azonosak, hasonlóak. Miként arra is, hogy az alkotóművészek alkalmi szövetsége egy-egy mű létrehozására irányul. Hogy ez időben tartósan fennálljon, hogy a közös munka szándéka mindegyre megújuljon – az mindenképpen rendhagyó. Kiváltképpen tiszteletre méltó egy olyan vállalkozás, amelynek időformátuma negyedszádos, miként a Magyar Kárpitművészek Egyesületének fennállása. E jeles évfordulón a műtárgyra szövetkezés, az egymásba fogódzás és egymásra hagyatkozás közös eredményeit mutatja be kiállításuk: tíz impozáns méretű, a szemnek és az értelemnek egyaránt élményt nyújtó falikárpitot.
Arra gyakrabban adódnak példák, hogy az alkotóművészek hosszabb-rövidebb ideig közösségre lépnek, mintegy jelezve: céljaik valamelyest vagy jobbára azonosak, hasonlóak. Miként arra is, hogy az alkotóművészek alkalmi szövetsége egy-egy mű létrehozására irányul. Hogy ez időben tartósan fennálljon, hogy a közös munka szándéka mindegyre megújuljon – az mindenképpen rendhagyó. Kiváltképpen tiszteletre méltó egy olyan vállalkozás, amelynek időformátuma negyedszádos, miként a Magyar Kárpitművészek Egyesületének fennállása. E jeles évfordulón a műtárgyra szövetkezés, az egymásba fogódzás és egymásra hagyatkozás közös eredményeit mutatja be kiállításuk: tíz impozáns méretű, a szemnek és az értelemnek egyaránt élményt nyújtó falikárpitot.
Pilinszky János írja egyik rövidebb, afféle mini-esszéjében, hogy „Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatában elmélyül – »megfeledkezik önmagáról«."
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének tagjai többszörös tekintetben is e szellem jegyében jártak el, amikor a jubileumi alkalmat nem arra használták fel, hogy az egyes alkotók műveit tárják a közönség elé, inkább azt, ami bennük közös. Az anyag, a hivatás iránti tisztelet, az általa képviselhető, mert belevetíthető érzelem és gondolat. Rendhagyó tárlat, amennyiben arra tekintünk, hogy egy művészeti szervezet nem az egyes tagok műveit mutatja be a jubileumi alkalom apropóján, hanem mintegy megerősítve összetartozásuk egységét azon műveket, amelyeket közösen hoztak létre. A 25 év alatt tíz, méretarányaikat tekintve is grandiózus képet mutató alkotást, amelyek többsége e tárlaton eredetiben, máskor meg, megfelelő kiállítóhely hiányában csak ritkán vagy egyáltalán nem látható.
A kiállított művek részben a magyar történelem ünnepi, jubileumi alkalmaira készültek, másrészt – egy szélesebb kitekintés keretében – a tágabb hazát, Európát állítják a szemlélődés fókuszába. Utóbbiak körében jelenik meg az European Universum, valamint a műholdas fotó alapján készült Európa fényei című munka. Egy harmadik alkotás, a Duna-limes elsősorban nem is annyira természeti képződményként, folyóként mutatja a címben jelzett tárgyát, mint inkább egybefogó kiterjedésként: olyan tárgyiasult jelként, amely országokat és népeket köt össze. E munka mintegy annak kinyilatkoztatása, hogy Európa nem csupán területi és történeti egység, de még inkább vallási és kulturális, gondolkodásbéli egybetartozás szimbóluma.
A szorosabban hazai kötődést, elköteleződést hordozó művek tematikája kétféle, viszonylag jól elkülönülő érzelmi odafordulást mutat. Egyikükben inkább a történeti tekintet, míg a másikban a személyesebb, lírai hangvétel dominál.
A két nagy történeti ívet bejáró, történelmi tablóként dokumentálható alkotás egyike Szent István, a másik Szent László uralkodói tevékenységének fontosabb mozzanatait tárja elénk, míg a triptichont alkotó kárpit-együttes Corvin Mátyás materiális és szellemi nagysága előtt tiszteleg.
Egészen más karakterű, szinte intim, szuggesztív közösségi vallomásként hat a Hommage à Radnóti, valamint Az egész töredéke és a töredékek egésze című alkotás. Költősorok gyűrűjében idéződik elénk, közelít felénk Radnóti Miklós alakja, arca, tekintete, illetve Petőfi hitvese társaságában.
A Kárpit határok nélkül című falikárpit köztes helyzetű az européer és a magyar identitást őrző, arról megemlékező művek sorában. A magyar államiság, az 1100 éves Kárpát-medencei jelenlét, a területi integritás emlékműve, terhelve a történelmi sorsfordulók, közülük is a 20. század legjelentősebb nemzeti kataklizmájával, a trianoni döntés emlékezetével. Ami fizikailag polarizált, azt a kárpit mégis egységben, egyetlen felületen mutatja.
A közösen létrehozott kárpitok mellett, ha szerényebb formában, éppen csak néhány kisebb alkotás erejéig, az egyesületi tagok munkái is megjelennek, szintén a közösség jegyében, egyetlen falfelületen, tömbösítve: az Aranyfalon.
E kiállítás és a Magyar Kárpitművészek Egyesületének negyedszázados alkotótevékenysége nem egyebet jelez, minthogy a kárpitművészet Magyarországon élő örökség, alkotói praxis. Együtt és egyedül egyaránt.
Az együttműködés ritkán tapasztalható példája, hogy e tíz kárpit létrejöhetett. Az alkotók egymás váltásában dolgoztak a számukra kijelölt-választott felületen. A tíz alkotás mint részek együttese jelenik meg: részek az egészben – az alázat jegyében. A személyes, az individuális korlátozása, leépítése révén. A tisztelet megnyilatkozásai: egymás iránt, de az anyag, a műalkotás, a műbe foglalt iránt is. Így egyikük szava, tette sem erősebb a másiknál. Éppen hogy egymást erősítik. E művek így olyasfajta többletet hordoznak, amely teljességében vagy akár az alkotások tematikájában: megragadhatatlan.
Úgy tűnhet, hogy e közös alkotások létrehozása az egyes alkotók számára számos kötöttséget, korlátozást vagy elvárást is hordozhatott. Tényszerűen így is lehetett, mivelhogy az alkotómunkát megosztva, csak és kizárólag a kijelölt „parcellát" lehetett a fonalakkal benépesíteni egy-egy művésznek. De e közös, noha egymást követő tevékenység felszabadító jellegéről sem indokolt elfeledkezni: hogy az együttes alkotás az alkotókat miképpen nyitotta meg önmaguk és mások, a többi alkotó irányába, vagy éppen azon témák iránt, amelyek az egymást keresztező szálakba szövődtek.
Utóbb, a művek megszületését követően, ki-ki elfogódottan tekinthet azon felületekre, amelyek keze alatt formálódtak. Ugyanakkor tekinthet a nagy egészre is, amelynek részesévé vált.
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének tagjai többszörös tekintetben is e szellem jegyében jártak el, amikor a jubileumi alkalmat nem arra használták fel, hogy az egyes alkotók műveit tárják a közönség elé, inkább azt, ami bennük közös. Az anyag, a hivatás iránti tisztelet, az általa képviselhető, mert belevetíthető érzelem és gondolat. Rendhagyó tárlat, amennyiben arra tekintünk, hogy egy művészeti szervezet nem az egyes tagok műveit mutatja be a jubileumi alkalom apropóján, hanem mintegy megerősítve összetartozásuk egységét azon műveket, amelyeket közösen hoztak létre. A 25 év alatt tíz, méretarányaikat tekintve is grandiózus képet mutató alkotást, amelyek többsége e tárlaton eredetiben, máskor meg, megfelelő kiállítóhely hiányában csak ritkán vagy egyáltalán nem látható.
A kiállított művek részben a magyar történelem ünnepi, jubileumi alkalmaira készültek, másrészt – egy szélesebb kitekintés keretében – a tágabb hazát, Európát állítják a szemlélődés fókuszába. Utóbbiak körében jelenik meg az European Universum, valamint a műholdas fotó alapján készült Európa fényei című munka. Egy harmadik alkotás, a Duna-limes elsősorban nem is annyira természeti képződményként, folyóként mutatja a címben jelzett tárgyát, mint inkább egybefogó kiterjedésként: olyan tárgyiasult jelként, amely országokat és népeket köt össze. E munka mintegy annak kinyilatkoztatása, hogy Európa nem csupán területi és történeti egység, de még inkább vallási és kulturális, gondolkodásbéli egybetartozás szimbóluma.
A szorosabban hazai kötődést, elköteleződést hordozó művek tematikája kétféle, viszonylag jól elkülönülő érzelmi odafordulást mutat. Egyikükben inkább a történeti tekintet, míg a másikban a személyesebb, lírai hangvétel dominál.
A két nagy történeti ívet bejáró, történelmi tablóként dokumentálható alkotás egyike Szent István, a másik Szent László uralkodói tevékenységének fontosabb mozzanatait tárja elénk, míg a triptichont alkotó kárpit-együttes Corvin Mátyás materiális és szellemi nagysága előtt tiszteleg.
Egészen más karakterű, szinte intim, szuggesztív közösségi vallomásként hat a Hommage à Radnóti, valamint Az egész töredéke és a töredékek egésze című alkotás. Költősorok gyűrűjében idéződik elénk, közelít felénk Radnóti Miklós alakja, arca, tekintete, illetve Petőfi hitvese társaságában.
A Kárpit határok nélkül című falikárpit köztes helyzetű az européer és a magyar identitást őrző, arról megemlékező művek sorában. A magyar államiság, az 1100 éves Kárpát-medencei jelenlét, a területi integritás emlékműve, terhelve a történelmi sorsfordulók, közülük is a 20. század legjelentősebb nemzeti kataklizmájával, a trianoni döntés emlékezetével. Ami fizikailag polarizált, azt a kárpit mégis egységben, egyetlen felületen mutatja.
A közösen létrehozott kárpitok mellett, ha szerényebb formában, éppen csak néhány kisebb alkotás erejéig, az egyesületi tagok munkái is megjelennek, szintén a közösség jegyében, egyetlen falfelületen, tömbösítve: az Aranyfalon.
E kiállítás és a Magyar Kárpitművészek Egyesületének negyedszázados alkotótevékenysége nem egyebet jelez, minthogy a kárpitművészet Magyarországon élő örökség, alkotói praxis. Együtt és egyedül egyaránt.
Az együttműködés ritkán tapasztalható példája, hogy e tíz kárpit létrejöhetett. Az alkotók egymás váltásában dolgoztak a számukra kijelölt-választott felületen. A tíz alkotás mint részek együttese jelenik meg: részek az egészben – az alázat jegyében. A személyes, az individuális korlátozása, leépítése révén. A tisztelet megnyilatkozásai: egymás iránt, de az anyag, a műalkotás, a műbe foglalt iránt is. Így egyikük szava, tette sem erősebb a másiknál. Éppen hogy egymást erősítik. E művek így olyasfajta többletet hordoznak, amely teljességében vagy akár az alkotások tematikájában: megragadhatatlan.
Úgy tűnhet, hogy e közös alkotások létrehozása az egyes alkotók számára számos kötöttséget, korlátozást vagy elvárást is hordozhatott. Tényszerűen így is lehetett, mivelhogy az alkotómunkát megosztva, csak és kizárólag a kijelölt „parcellát" lehetett a fonalakkal benépesíteni egy-egy művésznek. De e közös, noha egymást követő tevékenység felszabadító jellegéről sem indokolt elfeledkezni: hogy az együttes alkotás az alkotókat miképpen nyitotta meg önmaguk és mások, a többi alkotó irányába, vagy éppen azon témák iránt, amelyek az egymást keresztező szálakba szövődtek.
Utóbb, a művek megszületését követően, ki-ki elfogódottan tekinthet azon felületekre, amelyek keze alatt formálódtak. Ugyanakkor tekinthet a nagy egészre is, amelynek részesévé vált.
Balázs Sándor
Negyedszázad – A Magyar Kárpitművészek Egyesületének huszonöt éve
2021. október 15. – november 21.
Pesti Vigadó, VI. szint
2021. október 15. – november 21.
Pesti Vigadó, VI. szint
A kárpitokról bővebben az egyesület honlapján lehet olvasni.