- Kiket tart mestereinek, hogyan indult a pályája?

- Könyvművészet-illusztráció szakon végeztem, Kass János és Haiman György tipográfus voltak a mestereim. Megtanítottak minket arra az alázatos munkára, gondosságra, ami még az illusztrálatlan könyvet is megilleti. Akik az ő kezük alatt végeztünk, a mai napig érezzük ennek a tanításnak a súlyát.
Egy későbbi akadémikushoz, Gyulai Líviuszhoz kapcsolódik az első megbízatásom is, mert a Parasztdekameront a Magvető Kiadónál ő mondta vissza a javamra. Ez nagy öröm és siker volt. A mestereimtől azt tanultam, hogy mindig mögé menjek a tartalomnak. Mielőtt elkezdek dolgozni, én is utánanézek a kornak, a kosztümvilágnak, a történelmi helyzetnek. Persze, ezt aztán egyéniesített formában kell visszaadni, de az a jó, ha ez a két dolog – a tárgyi ismeretek és a művészi fantázia – találkoznak.

 
- Könyvillusztrációit ismerik legtöbben, de sokféle műfajban alkot. Az ezredforduló környékén készültek el a budakeszi Határon Túli Magyarok Emléktemploma faragványai, amelynek fotói szintén láthatóak lesznek a kiállításon.

- Az építésszel, Basa Péterrel dolgoztunk együtt. Szerencsére az ízlésünk találkozott abban a felfogásban, hogy éreztük, nem szabad egy az egyben átültetni egy autentikus kazettás mennyezet mintáit. A lelkész festett dolgokban gondolkodott, mi pedig Péterrel egymásra néztünk, és egyet értettünk, hogy ez nem való már. A szellemiséget át kell vinni, de olyan formában, ami a jelen vizuális ízlésével is harmonizál. Nagyon-nagyon szeretem a régi dolgokat, rendkívül inspirálóak, de ha csupán szolgaian másolják őket, abból giccs lesz. Egészen más egy patinás mű, amit már megevett az idő vasfoga. A repedések, a festékhiány… az szívhez szóló. Kilakkozottan újra megcsinálni ugyanazt: életveszélyes.
Tehát átdolgoztam az autentikus kazetta-motívumokat, és a linómetszeteimet lézer maratás technikájával tettem át a fába. Az eredmény nagyon érdekes volt, mivel a fenyőt a lézer hője nem egyformán égette meg, és ezáltal a fa anyaga, mintázata is élőbbé vált. Tulajdonképpen visszabeszélt a hordozó anyag. Ha nem is sírt, de valahogy megszenvedte, hogy széppé varázsoltuk. Ezáltal az építész kissé posztmodern felfogása a belsőben is visszaköszön.
Nívódíjjal is elismerték, és amikor még csak a Kecske utcában működött a Makovecz-akadémia, a Millennium alkalmából aranyérmet is kaptunk a faragványokért. A munka tisztelgés is volt a határon túli templomok felé.
Áttérve egy egészen más műfajra, hogyan került kapcsolatba a színházzal? Mi volt ez a munka egész pontosan?
A Nemzeti Színház Holdbéli csónakos c. előadásának egész látványvilágát rám bízták.
Kijött a dramaturg meg a rendező is hozzánk, mert olyan grafikust kerestek, aki több mindenhez, például az animációhoz is ért. Mondták, kiket néztek meg előttem, amitől én megnyugodtam, hogy akkor nem én leszek a befutó, hiszen ez nekem túl nagy falat lenne. De nagyon hamar visszahívtak, és én kaptam a munkát. Akkor nagyon megijedtem.
Tanácstalan voltam, de ilyenkor gyakran segít, ha az ember kicsit kinyitja az érzékeit, és hagyja, hogy valami történjen. Ez nem megy automatikusan, idő kell hozzá, hogy a témát magamévá tegyem: megszeressem, és ugyanakkor megérezzem ezzel együtt a felelősségét is.
Aztán egyszer el kell kezdeni a munkát, és akkor a félelmek kezdenek csökkenni, vagy el is tűnnek.

 
- A figuráiból sugárzik a zene, gyakran szinte táncolnak. Hogyan alakult a kapcsolata a zenével, zenészekkel?

- A Holdasfilmmel, a legelső filmemmel kezdődött, a Vízöntő együttessel. Ők készítették ennek a zenéjét és akkor nagyon jó kapcsolatba kerültünk Kiss Ferivel, Cserepes Karcsival, Hasúr Mihállyal. A Vízöntő zenéi népzenei feldolgozások voltak, és gyakran készítettem nekik hanglemez-borítót.
Egyébként nemsokára a Magyar Zene Házában, októberben bemutatják újra a Virágnak világa, világnak virága című filmemet, aminek szintén Kiss Feri volt a zeneszerzője. Nagyon erős, sodró zenét készített hozzá. A film az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte archaikus imádságokon alapszik. A mostani bemutatónak az a különlegessége, hogy a filmet óriási munkával áttervezték, hogy kupolabelsőre vetíthessék. Ezzel egy egészen új műfaj keletkezett. Annecy-ben, a Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon debütált tavasszal, úgy tudom.
 
- Egyik legújabb sorozata, ami most a Műcsarnokba készült, az Asztrál mítoszok címet viseli. Mit láthatunk itt?
 
- Az új munkák úgy csattantak be, hogy a papírmerítős Vincze Laci (Vincze László papíripari mérnök, a Vinczemill tulajdonosa – a szerk.) már többször felkért, hogy állítsak ki, és fel is ajánlotta, hogy ad papírokat. Ezeken az értékes, különleges, merített papírokon egészen más dolgozni, nagyon artisztikus dolgokat is lehet csinálni, mivel a papírnak van egyfajta ellenállása. Tulajdonképpen közös alkotásba kerültem az anyaggal.
Ami pedig a formákat illeti, mindig nagyon érdekelt a metamorfózis, ez a filmjeimben is meg szokott jelenni. Az Asztrál mítoszok a lélekvezetésről, Ég és Föld összekötéséről szólnak, olyasmi figurákról, mint az egyiptomi Thot, vagy a görög Hermész. Ezek a lélekvezető lények ott vannak bennünk is, velük éjszaka találkozhatunk néha. Furcsa, szürreális alakok az álom és ébrenlét határmezsgyéjéről. Nem kell tőlük megijedni. Az unokáim szokták mondani, mama, te milyen furcsákat rajzolsz! Erre én azt szoktam mondani nekik, hogy hiszen ti is!

A kiállítás 2026. január 11-ig látogatható a Műcsarnok nyitvatartási idejében.