Szeretet, alázat, szorgalom és hit
– Az ilyen szép kerek évfordulókon az embernek eszébe juthat, hogy valamiféle összegzést készítsen magának. Ön hogy látja, volt eleve elrendeltség abban, hogy ezt a pályát választotta?
– Ez egy nehéz kérdés. Summázatot igénylő dolog. Értelmiségi családból származom, és a pályaválasztásomat igazából nem nagyon preferálták. Jó tanuló voltam – a Patrona Hungariae-ba jártam –, és édesapám úgy képzelte, hogy művészettörténész leszek. Amikor én elhatároztam, hogy jelmeztervező leszek, akkor az tulajdonképpen az életem első nagy lázadása volt. Dacolva ezekkel az elképzelésekkel ragaszkodtam hozzá, hogy az Iparművészeti Főiskola látványtervezői, illetve a jelmeztervező szakára jelentkezzem. Első évben nem vettek föl, mert a rajzi tudásom még kifogásolható volt. Küzdelmes egy év következett. Egyszerre jártam előkészítő tanfolyamokra, rajzkörre, hogy pótoljam a rajzi tudást, és vállaltam munkát, mert szükség volt arra, hogy a családi büdzséhez én is hozzájáruljak. Akkor voltam a Nemzeti Színházban kifutólány, ott rengeteget tanultam és okultam. Hogyan kell a legalsó lépcsőfoktól kezdve elindulni afelé, amit akartam. A Nemzetiben akkor egy nagyon nagy tudású szabászat volt, alkalmam volt ruhapróbán részt venni, de én vittem el a koszos ruhát is a patyolatba. Itt alakult ki bennem az az erős akarat, hogy ezt az utat végigjárjam. Tágabb tudással jelentkeztem a következő évben, és akkor nagyon fontos volt, hogy sikerüljön a felvételi, mert akkor indult utoljára a szak, és 14 évig nem volt utána. Sikerült.
– Eljátszott már azzal a gondolattal, ha akkor nem sikerül, akkor hogyan tovább?
– Nem. De megvallom őszintén, hogy végtelenül szeretek rajzolni. Előttem a színművek mindig totális képi egységben jelentek meg. Soha nem úgy rajzoltam meg a jelmezterveket, hogy egy figura egy lapon, hanem mindig szituációban, több figurával, hangulatában. A színmű egész világát próbáltam természetszerűleg a ruhákat profilba hozva megjeleníteni. A kezdetek kezdetén meg is jegyezték, hogy miért nem inkább grafikus lettem. Érdekelt is a grafika, ha több merészség lett volna bennem, elindulok azon az úton. De a döntő mégiscsak az volt, hogy tudtam, hogy a színházi tervezés egy kollektív munka. A kollégáim mindig segítőtársaim voltak. Ez erőt és szárnyakat adó dolog volt, úgyhogy végül is így döntöttem a jelmeztervezés mellett.
– Hogyan indul el a jelmeztervező munkája egy új darabnál? A rendező az adott darabhoz kiválasztja a jelmeztervezőt, van, aki határozott elképzelésekkel jön, van, aki teljes szabadságot ad…
– Igen, esete válogatja. Ha belegondolsz, én körülbelül 500 darabot csináltam, és 50-60 rendezővel dolgoztam életem során. Ezek között a rendezők között voltak kőkemény elképzeléssel fellépő emberek, akikkel alkalmanként vitatkoztam is, ha más volt az elképzelésem. Nagyon építőek voltak ezek a viták. Voltak olyanok, akik teljesen szabad kezet adtak, aztán olyanok, akik, amikor meglátják a terveket, akkor mondják, hogy mégse így. Ezek nehéz küzdelmek, de a rendező az előadás karmestere, ezt tudomásul kell venni.
– Ha létrejött a kompromisszum, kész a terv, akkor jön a színész, aki szintén gondol valamit a figuráról, akinek az adott jelmezben kell tudnia létezni. A színészi kapcsolatok hogyan sikerültek?
– Sokszor nyilatkoztam már, hogy az én munkám alapanyaga maga az élő ember. Ő jelenik meg a színpadon, és nekem ezt a megjelenést kell biztosítani. A megjelenésnek a karakterét mindenféle mennyiségben és minőségben tudjuk változtatni, de emögött ott van az érző ember, aki sérül esetleg, mert a saját figurája nehezen fedi azt a figurát, akit a színpadon alakít. Ezt csak úgy lehet megoldani, hogy ha szeretetteljes nyitottsággal vagyok a színész felé. Megtanultam azt, hogy a legfontosabb szereplő a színész, mert ő viszi minden áldott este a bőrét a színpadra, teljesen mindegy, hogy jó kedve van vagy rossz, beteg, gyászol vagy örül. Mindig a lehető legjobbat kell kihoznia magából. Na, most ez egy olyan végtelen súly a színésznek a vállán, amit nekünk szeretettel és bizonyos fokú alázattal kell szolgálni. A főiskola után négy évet töltöttem a szolnoki színházban, ahol évi tíz darabot csináltam, valami elképesztő volt. Eleinte nagyon öntörvényű voltam, mindenben a saját utamon mentem. Mire fölkerültem Budapestre, dolgoztam itt is, ott is. Körülbelül 50 darab volt már mögöttem. Másnak egy életmű. Ezalatt megtanultam, hogy anyaghasználatban, díszítőelemekben, emberi szóval mit lehet egy színésznél elérni. Engem is értek kudarcok. Szünet nélküli tanulási folyamat volt, amíg eljutottam odáig, hogy életem nagyobb hányadában már nem tudtam úgy feladatot végigcsinálni, hogy ne szeretettel közelítettem volna meg. Kedvtelenül nem tudok dolgozni. Ha kedvvel csinálja az ember, akkor jobban tud minden kis finomságot áthidalni. Katartikus helyzetekben dolgoztam színészekkel, és mindig sikerült megtalálnunk a közös hangot. A mi pályánkon nem elég csupán szakmai tudás, az abszolút fölkészültség, hanem egy kicsit pszichológusnak is kell lennünk. Közel 50 évet voltam a Vígszínházban, az Operában is csináltam 15-20 operát, annyira ismertem már a társulatot, az énekeseket, hogy egy rezdülésből tudtam a testi, lelki problémákat egyaránt. Mindenkivel másképp kell beszélni, van, akit erősíteni kell, biztatni, van, akit ellenkezőleg. Minden feladat új kihívások elé állít, nincs olyan, hogy az ember már tudja a választ.
– Elkezd az ember alkotni, szárnyalni… Mikor jön el a „megvan" érzés?
– Ez tulajdonképpen egy pillanatnyi lelkiállapot. Rengeteg rajzot téptem össze, dobtam a szemétbe. Volt olyan nap, hogy lefeküdtem, kitettem a könyvszekrény elé a rajzok tömegét, és keserű voltam, mert nem volt az igazi. Másnap felkeltem, távlatból néztem rá, és így ki tudtam belőle azokat az elemeket csemegézni, amelyekre úgy gondoltam, hogy azokkal tovább lehet lépni. Lehet, hogy még akkor sem sikerült. Én abból az 500 darabból, amit csináltam, talán tízszer éreztem azt, hogy most se tudnám jobban. Én magamnak tettem mindig magasabbra a mércét, és ebben a díjak és elismerések sem állítottak le. Ugyanolyan küzdő, önmagát a jobb eredményért gyötrő személyiség maradtam. Mindenem, amim van, azért megküzdöttem. Ez a küzdőszellem egész életemben elkísért. A legnagyobb harcot a hivatásom és a családom közötti szinkronban tartásért végeztem.
– Ez lett volna a következő kérdésem. Édesanya, feleség, alkotóművész, hogyan tud teljes lenni minden területen?
– Engem három fiú vett körül. Férjem és két fiam. A férjem sajnos korán elvesztettem. A két fiammal nagyon jó a kapcsolatom. Számomra mindig nagyon fontos volt a család. Ahogy a diplomámat kézhez kaptam, egy hónap múlva már várandós voltam. Az otthon akkor válik igazi otthonná, ha az anyai szeretet kibéleli a maga melegével. Ha az ember szereti egymást, márpedig mi nagy szeretetben éltünk, akkor nem mérlegel. Rengeteg nehézség volt, rengeteg kötéltánc, egy csomó mindenről nem tudtuk reggel, mi lesz este. De együtt a férjemmel és a gyerekekkel mindent megoldottunk. Volt olyan szituáció, hogy hazaérkeztem a színházból egy mappa rajzolnivalóval, mondtam a gyereknek, hogy lemegyek még vásárolni, erre ő elkísért, mondván, hogy addig legalább tudunk beszélgetni.
– Van olyan dolog, amit esetleg másképp csinálna?
– Te, én alapvetően elégedett ember vagyok. Hívő ember is vagyok, és mindig úgy gondoltam, hogy amikor az én erőm elfogy, akkor a Jóisten megsegít. Voltak nagyon nehéz, szinte kilátástalan pillanatok, amikor nem tudtam, hogy sikerül kijönnöm az adott szituációból. De ezeken a pontokon mindig kaptam valami plusz erőt, amivel át tudtam hidalni a problémát. Ahogy most visszatekintek az életemre, nem hiszem, hogy nagyon másképp tudnék csinálni valamit. A munkán, a szorgalmon, az elhivatottságon, a pályaszereteten túl mindig volt egy kéz, aki segített. Boldog vagyok, hogy egy szerető család vesz körül. Nagyon meg vagyok hatva attól, hogy annak ellenére, hogy úgy gondoltam, hogy talán már nem jutok eszébe senkinek, mégis nagy megbecsülésben volt részem születésnapom alkalmából.
– Mivel lehet Jánoskúti Mártának örömet szerezni?
– Nem annyira tárgyi dolgokkal, sokkal inkább erkölcsi tényekkel. Ha mondjuk beszélgetek valakivel, és azt mondja, milyen jó volt együtt dolgozni, vagy milyen jó volt ez vagy az a darab. Ha szakmabeliek vagy akár tanítványaim azt mondják, tudtak tőlem tanulni valamit. Ezek a dolgok töltenek el örömmel. Nagyon szeretem a virágokat, nagyon sokat olvasok. Sosem unatkozom.

– Én ma csupán azzal próbálok meg örömet okozni, hogy őszintén mondom: nagyon jó volt Önnel beszélgetni, sokat tanultam…