Makovecz kikerülhetetlenül meghatározó alkotó a magyar építészet történetében, az organikus építészet ismert képviselőjeként máig hatással van a szakma különböző területeire. A Walter Rózsi-villában rendezett vitaesten a résztvevők arra keresték a választ, hogy a mai magyar építészek miként viszonyulnak a makoveczi szellemi és építészeti örökséghez.
A kerekasztal-beszélgetés meghívott résztvevői voltak: Dósa Papp Tamás építész, Martinkó József publicista, az Octogon főszerkeztője, Salamin Ferenc építész, az MMA Építőművészeti Tagozatának vezetője és Schreck Ákos építész. Az est moderátori szerepét Katona Vilmos építészteoretikus töltötte be.
Mintegy az alkalom mottójaként hangzott el a moderátor nyitómondata: Makoveczről beszélni kell. Arról, hogy beszél-e a szakma a makoveczi örökségről, továbbá arról, hogy van-e erre igény.  Amennyiben igen a válasz, melyek lehetnek a kapcsolódási pontok a fiatalabb generáció számára mindehhez?
 
Schreck Ákos meglátása szerint Makovecz Imre olyan „egyedi hang" volt, aki folyamatos kettősségben létezett, alkotott, valóság és spiritualitás, kelet és nyugat pólusai között.
Utalt a Szubjektív Makovecz-jegyzetek (Hello Wood 2020) című kiadványra is, amely vállalása szerint „nem a szavak súlyával, a kijelentések ceremonialitásával kíván meggyőzni", hanem figyelembe veszi a korszellemet: „Ami elfér egy okostelefon kijelzőjén, ami tizenöt másodpercbe el- és befér, az létezik. Ami nem: az elvész."
Schreck szerint Makovecz posztmodernitása a kommunizmus diktálta mezőnytől eltérő, egyfajta szürreális építészet, szinte képzőművészet, ahol már-már háttérbe szorult a funkció, és előtérbe került a képzőművészeti gondolat megtestesítése. Saját világot épített fel, erős elméleti alapokat adva mindehhez. Sztárépítész volt, aki nemcsak a legerősebb hazai építészeti márkává lett, hanem külföldről is jól látható. Hogy mit lehet kezdeni ezzel az örökséggel, ahhoz a szubjektivitás lehet a kulcs: megadni a lehetőséget a fiataloknak, hogy megtalálják, hogyan tudnak kapcsolódni e kutatható, feltárható, nagyon személyes alkotói életműhöz.
 
Salamin Ferenc építész, egykori Makovecz-tanítvány antréjában felidézett egy 1988-as cikket, amelyben Makovecz Imre így írt: „Kirepítettek az állami fehérköpenyes urak és kint találtam magam a hazámban. Az ember az építészetben ne legyen alkalmazott, találja meg a hazáját, az embereket." Salamin kitért a faluház-korszakra, amely meghatározó Makovecz munkásságában: az a „dráma vált fontossá", ahol az öntevékeny körök belső fejlődése – a faluházak sokszor a hivatalos utakat kikerülve, a helyben élők önkéntes munkájával, helyi anyagokból készültek – sokkal meghatározóbb volt, mint az építészet. (Makovecz évtizedekkel korábban rátalált arra a modellre, amit ma nyugati minták alapján próbált megvalósítani egy-egy hazai építészeti projekt: hogy közösségi bevonással készüljön el műemléki felújítás, és azt majd az ott élők működtessék – a szerk.)


Salamin Ferenc Makovecz Imrét a XX. század egyik legnagyobb gondolkodójának tartja, akinek munkásságát az áporodott szobában kinyílt ablakon beáradó friss levegőhöz és napfényhez hasonlította. Lényszerű házaival avantgárd és szürrealista művész, aki gondolkodásába bevonta a transzcendenst, az ősi jeleket, a néplelket. Mindig többletértelmet keresett és adott a házainak, számos fiatal útkereső építészt rávezetve ezzel a nyitottabb és mélyebb megközelítésekre. „Hiába építettem szinte élő épületeket, ti azokat a megidézés megrendülése helyett hasonlatokban tudtátok csak megfogalmazni. Azt mondjátok: olyan, mint… vagy azt mondjátok: zoomorf, anropomorf, organikus, vagy erotikus" – idézte az Építőmészeti Tagozat vezetője mesterét. Hozzátette: Magyarország nem használja ki Makovecz Bartókéhoz hasonló ismertségét a világban.
 
Martinkó József a kánon alakulástörténete felől közelítette meg az est alapkérdését, amely azt boncolgatja, hogy miként épít kultuszt az utókor egy-egy alkotói életmű köré. Összefoglalta, hogy véleménye szerint mi nem Makovecz Imre: „Nem közhely, nem hivatkozási alap, nem hiányjel, nem facebook-bejegyzés, nem épület, nem mítosz, nem kultusz, nem divat, nem szekértábor, nem újságcikk, nem életérzés, nem tanulmánykötet, nem múlt idő, nem templom, nem emlék. Makocvecz nem időtlen, nem egy pillanat, nem stílus, nem szekta, nem farma, nem funkció. Makovecz Imre: építész."
 
Arra a felvetésére, hogy az építészethez kapcsolódik-e szervesen, amit Makovecz képvisel, vagy netán egy beavatási tudás, Martinkó József elmondta, hogy volt olyan időszak, amikor különös kisugárzása volt a Makovecz-épületeknek. Az építészet viszont olyan műfaj, amely túléli az alkotót, majd újabb és újabb gondolatok jelennek meg körülötte az időben. Abban egyetértettek a vitában részt vevők, hogy ehhez kellő időnek el szükséges telnie.
Martinkó és Dósa Papp Tamás építész – aki az idős mester utolsó éveiben volt munkatársa –, hangsúlyozták, hogy az életmű nincs elzárva a felsőoktatásban a következő generációktól, melynek megismerése sajátos szellemi invesztíciót igényel. Martinkó hozzátette: a továbbiakban fontos szétválasztani az épületekről való gondolkodást a makoveczi szellemiségtől.
 
A beszélgetésben kitértek a mester-tanítvány viszonyra is, illetve az egyetemi képzés kínálta minőségekre – mi az, ami átadható a hagyományos tanítási struktúrában és mi nem; egyedi fejlődési lehetőségek vagy megfelelésre kondicionált gondolkodás –, és a lehetséges szellemi utakra az egyre széttartó és polarizálódó kultúrában.
 
Az est záróakkordjaként, a közönség felé is megnyitott beszélgetés keretében, inspiráló szakmai vita bontakozott ki aktuális és egyben izgalmas témákban.
 
B.V.