Élete szorosan összefonódott a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) történetével: a fiatal, erdélyi származású Barcsay Jenő a Képzőn kezdte meg tanulmányait 1921 őszén Vaszary János osztályában, majd 1926-ban fejezte be Rudnay Gyula irányítása alatt. 1945-ben oktatóként tért vissza az intézménybe, ahol 1975-ös nyugdíjazásáig művészgenerációk hosszú sorát tanította szemléleti látszattan és anatómia tárgyakra. Több évtizedes művészi és oktatói pályafutása során gyökeresen átformálta a pedagógiai módszereket, és jelentős hatást gyakorolt a művészeti kifejezésmódokra.


Sturcz János, az MKE Művészettörténeti Tanszék oktatója nem gondolta volna, hogy valaha könyvet fog írni Barcsay Jenő művészetéről, míg a „hűvös", geometrikus felszín alól fel nem tárultak előtte a személyes és spirituális titkok. „Emlékszem, frissen végzett művészettörténészként milyen megdöbbentő és revelatív élmény volt az 1982-es műcsarnokbeli kiállítása, melyen a nyolcvankét éves mester az akkori, hazai képzőművészeti gondolkodáshoz képest meglehetősen radikális, végletekig redukált, csak néhány apró geometrikus motívumot hordozó, minimalisztikus, majdnem monokróm fekete festményeket állított ki" – idézi fel a szerző az egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó Barcsay-kiállítást. Az életműben elmélyedve az is világossá vált Sturcz számára, hogy az általa vizsgált képek csak látszólag kapcsolódnak a kortárs nyugati, radikális monokróm absztrakt vagy konkrét festészet alkotásaihoz. Sokkal inkább értelmezhetők abból a belső, szellemi-lelki folyamatból, amelyen Barcsay a húszas évektől keresztülment, s amelynek eredményeként életművében folytonosan váltakoztak a sötét és világos periódusok. Kiemelve ezt a szálat, a sötét és világos metaforikus jelentéseit vizsgálja Sturcz János a Barcsay című kötetben.

A sötét és világos harca az életmű egészén végighúzódik. Sturcz kifejezetten műcentrikusan, a műalkotásokon keresztül tárja az olvasó elé Barcsay szellemi-lelki váltásait, kitérve a belső ellentétek mögött munkáló mélylélektani okokra. A nagy háború után a festő szülőföldjét, Erdélyt is elvesztette, életére rátelepedett a nyomor és a személyes gyász – apja öngyilkossága, legjobb barátja, Endre Béla, majd öccse korai halála –, édesanyja és nővére pszichés betegségének árnya, majd élete végén, már nyolcvan felett a saját halálának tudata. „Bár Barcsay festészete az objektív rend, a látvány mögött meghúzódó szerkezet megragadására irányul, a látszólag személytelen felszín alatt sok olyan rejtett utalás fedezhető fel, amely belső világáról árulkodik. Barcsayt kisgyerek korától kezdve nagyon is személyes viszony – a halál, a gyász és a betegség közeli tapasztalata – kötötte a fekete színhez" – írja Sturcz János.

A feketéhez vezető folyamat kiindulási pontja egy 1949-es figuratív kép – közel életnagyságú asszonycsoportokat ábrázoló rajz vastag kartonon –, amelyet nem megbízásból, hanem saját gyászának és fájdalmának feloldásaként készített Barcsay. Az Asszonyok-rajzon önállósulnak az árnyékok, mintha a túlvilág lakóit, szellemeit idéznék meg. A sötét és világos részekből felépített alakok rejtett, lélektani küzdelmet sejtetnek. A bal oldali, magányos nőnek a feje teljes sötétségbe burkolódzik, ökölbe szorított keze kést szorongat, utalva a figura – a festő nővére? – ön- és közveszélyességére. „Ha tudjuk, hogy Barcsay a képet éppen skizofréniában szenvedő nővérének ideggyógyintézetbe kerülése és unokahúgának halála miatt, a lelki felszabadulás vágyával készítette, akkor érthetővé válik ez az összefüggés" – mutat rá a szerző. A feloldást a családot megjelenítő, meghitten kommunikáló középső csoport adja a képen: mintha stabilitásukkal, kiegyensúlyozottságukkal ellenpontoznák, gyógyítanák a bal oldali figura depresszióba, sötétségbe süllyedt magányát. A „monumentális asszonyok időtlen figurái az erő és a termékenység allegorikus alakjai, melyek a közösség oltalmazó, gyógyító erejét is manifesztálják" – írja Sturcz János az Asszonyok című, monumentális szénrajzról, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem július 16-án nyíló életmű-kiállításán láthat először a nagyközönség. A jubileumi év egyik szenzációja ez az alkotás, ami hatvan év lappangás után került elő Csákvári Nagy Lajos és felesége, Csókos Varga Györgyi hagyatékából. Külön érdekesség, hogy Barcsay Művészeti anatómia című könyvének nemzetközi sikerét és a Kossuth-díját követően, 1964-ben az Asszonyokat murális alkotásként kivitelezték, és 1969-ben a Miskolci Nehézipari Egyetem könyvtárának aulájában helyezték el, sőt további mozaik megbízások során újabb variációk is születnek.

A művészettörténész munkamódszeréről, az intuíciótól a felismerésen át a megértésig vezető kutatási fázisokról tanúskodnak az informatív, helyenként mégis kifejezetten személyes hangú lábjegyzetek a bőséges képanyaggal és hivatkozásokkal ellátott albumban. Sturcz János tanulmányában kitér a fekete képekhez vezető motívumokra, széles nemzetközi kitekintéssel elemzi a festő kései fekete képeit, és megállapítja: Barcsay monokrómiája, szemben a nyugati törekvésekkel, megőrizte szimbolikus karakterét, mi több, a szentendrei ikonfestészet inspirációját is magába építve, szakrális tartalmakat hordozott. A kései fekete képek sem érthetők anélkül a belső szellemi, lelki, spirituális folyamat nélkül, amely életművében a sötét és világos képek állandó váltakozásában, harcában öltött testet.

A kötet borítóján látható Fekete-fehér (1981) című alkotás Sturcz meglátása szerint az elvonatkoztatás vég- és csúcspontja Barcsay életművében. A végtelen feketében a fehér négyzet a transzcendens, földön túli fényt jelképezi. Barcsay hitéből fakadóan a Fekete-fehér sötét és világos értelmezése bibliai gyökerű, megjelenik benne a káoszba fényt és rendet hozó Atya és a „világ világosságának" nevezett megváltó. A képet látva János evangélista sora juthat eszünkbe: „A világosság világít a sötétben, de a sötétség nem fogadta be." (Jn. 1,5).

(Sturcz János: Barcsay. Sötét és világos harca Barcsay Jenő festészetében. MMA Kiadó, Budapest, 2025., 194. oldal)

Tóth Ida
Fotó: MMA Kiadó