Sümegi György kötete elsőként térképezi fel életművét, méghozzá rendhagyó formában: a hagyatékban maradt, közel százötven, családjával, pálya- és kortársaival váltott levelén, illetve velük vagy a művésszel készített interjúkon és töredékben maradt feljegyzéseken keresztül.
A dokumentumokból nemcsak a mindennapi megélhetésért alázattal küzdő, nélkülözésre kényszerülő, mégis a világot és embertársait csodálattal szemlélő alkotó képe bontakozik ki, de megismerhetjük a művészetről, szépségről, Istenről vallott nézeteit is: „[…] a ma emberének egy olyan pozitív statikára van szüksége, amibe időtől és tértől függetlenül bármikor belekapaszkodhat. Ez pedig nem más, mint a létező dolgok összessége, egésze. Ha az ember ennek láttán otthon van a világban, vagyis teljes egészében átérzi a valóságot, akkor elfelejtheti a rá váró veszedelmeket."

Tóth Menyhért művészettörténeti jelentőségének felfedezése és munkásságának rehabilitációja nemcsak azért sürgető, hogy művei ne vesszenek a feledés homályába, hanem azért is, hogy megmeneküljenek a roncsolódástól és az enyészettől, ami részben épp a művész egykori szűkös anyagi körülményei miatt következhet be: jutányos áron vásárolt, silány minőségű alapanyagait (vásznait, festékeit és hígítóit) nem kíméli az idő. Ezek restaurálása jelentős terhet ró a hagyatékot őrző közintézményekre. A kötet nyújtotta, a teljesség igénye nélkül készült fotó-és műválogatás csak felvillantani képes Tóth Menyhért művészi sokoldalúságát, látásmódja páratlan egyediségét, általuk mégis megjelenik szemünk előtt a művész, az ő szemén keresztül pedig a körülöttünk levő világ – úgy, ahogyan még sohasem láttuk.

(Sümegi György: Tóth Menyhért. Levelek vallomások. Budapest, 2022, MMA Kiadó, 356 oldal)