Az emléktábla-avatáshoz kapcsolódva október 11-én, szombaton kora délután a zilahi Vigadó nagytermében Márkus Béla irodalomtörténész előadást tartott Szilágyi István életművéről, Rappert-Vencz Gábor színművész felolvasott egy részletet az Asszonyélet egy sírkövön című Szilágyi-esszéből, majd Pacskovszky József Zárványidő című filmjét tekinthették meg a jelenlévők. Az emléktábla-avatást kerekasztal-beszélgetés követte Szilágyi Istvánról – a beszélgetést Pécsi Györgyi moderálta –, és átadták a Szilágyi István-díjat. Az író emlékére alapított ösztöndíj idei kitüntetettje Bántó Klaudia Jennifer, a Zilahi Református Wesselényi Kollégium 2024/2025-ös tanév végzőse, aki a Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–angol szakára nyert felvételt, első helyezettként, tízes érdemjeggyel.


A továbbiakban Gróh Gáspár A velünk maradó Szilágyi István – Emléktábla-avatóra című beszédét közöljük.

„Amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Szilágyi István engem kért fel a róla készülő portréfilmben beszélgetőtársának, természetes volt, hogy az egyik legfontosabb helyszín Zilah lesz. A határnál várt minket, utunk állomásai Zilah felé mutattak. Az Ady-ház Érmindszenten, a némely korokban vetélytárs, fejedelmet szülő Szilágysomlyó, majd Magyarkecel nem csak műemlék temploma és harangtornya miatt volt fontos: onnan azon a völgyön át érkezhettünk a „katlanvárosba", ahova a Szendy-szőlőbe Ilka igyekezett valaha.
Aztán ott voltunk Zilah történelmi főterén, a Wesselényi-szobor, a Vigadó, a Vármegyeház, Ady és Szilágyi István iskolája közvetlen közelében, az öntöttvas angyalokkal díszített kútnál, ahova gyerekként az író és leghíresebb regényhőse is járt korsóival.
Itt mondta el István, miként sikerült elérnie, hogy a Wesselényi-szobrot az akkori vezetés ne telepítse máshová. Azt természetesnek tartotta, hogy regényíróként világraszóló regényt írt, hiszen egy írónak ez a dolga. De arról, hogy magyarként a román kommunista vezetéssel sikeresen szállt szembe, szemérmes büszkeséggel beszélt. Ez alighanem így is volt rendjén, hiszen előbb volt zilahi – és jóval később lett belőle író.
Ebbe az otthonias emelkedettségébe piszkált (hogy ne mondjam, piszkolt) bele egy erősen ittas mai betelepült. Még valami sértőt is motyogott az orra alatt. István robbant: épp hogy meg nem ütve úgy tette helyre az atyafit, hogy az a tőle telhető leggyorsabban imbolygott-kotródott tovább.
Ez a jelenet drámai hitelességgel mutatta meg azt, ami a Szilágyi-regényekből is kiolvasható. A lélek legfinomabb rezdüléseire és titkaira érzékeny empátiával figyelő, még túlfeszített történeteit is visszafogott tárgyilagossággal elbeszélő férfiúban elemi erejű indulatok feszültek. Ha valami mozgásba hozta ezeket, akkor vulkanikus robbanás fenyegetett.
Itt és ekkor, ebből a közvetlenül érzékelhető, akaratlan példázatból értettem meg igazán, ami Zilah-regénye, a Kő hull apadó kútba olvasásakor csak irodalmi tapasztalás volt: hogy Szilágyi regényvilágában mekkora szerepük van az elfojtott, megzabolázott vagy elemi erővel feltörő indulatoknak. Ezek végeztek a haragjában gutaütést kapó tímármesterrel, ez a szenvedély adta Szendy Ilka kezébe az ollót, amikor az őt elhagyó kedvesét szíven szúrta, hogy őt majd a maga föllobbanó haragját kezelni nem tudó vincellérje sújtsa halálra.
Ez a zabolátlanság olyan gyakori motívum Szilágyi István regényeiben, hogy biztosak lehetünk benne: volt tapasztalata róla már a mindent meghatározó gyerekkorában, mert az része volt felnevelő városa mindennapjainak is. Azt pedig csak a zilahiak tudhatják, ha egyáltalán tudható ilyesmi, hogy ez a fojtott, de bármikor robbanásra kész feszültség mennyire volt része egykor az itteni mindennapoknak.
Szilágyi István, aki ugyan Kolozsvárott született, és felsőbb tanulmányai, alkotóévei is Kolozsvárhoz kötötték, a Házsongárdi temetőben nyugszik, legalább annyira zilahi is volt, mint kolozsvári. Zilah formálta legfogékonyabb éveiben, ez a város lett világlátásának középpontja.
Olyannyira, hogy ha valaki érzékletes képet akar kapni az egykori Zilah társadalmáról, a valahai magyar világ külső-belső szerkezetéről, légköréről, sorsáról és végzetéről, elég elolvasnia a Kő hull apadó kútba című regényt, ahol Jajdon néven állítja olvasója elé a várost. Hitelesen, mindenre kiterjedő figyelemmel és érzékenységgel ábrázolja tagoltságát, mindennapjait, emberi viszonyait. Különös módon éppen e helyszín bemutatásának pontossága nyitja tágassá az általa kínált városképet: az is a maga városára, városkájára ismerhet benne, aki történetesen máshova született.
A magyar tájak, városok sorát irodalmunk legnagyobbjai rajzolták föl a térképekre. Nagyszalontát Arany János, Kiskőröst Petőfi, Komáromot Jókai, a Palócföldet Mikszáth, Székelyföldet Tamási Áron, Kalotaszeget Kós Károly, Pusztakamarást Sütő András. Zilah Szilágyi Istvánnak köszönhetően kerül ebbe a sorba: erre is emlékeztet ez az emléktábla.
Nem tudom, nem tudhatjuk, hányan állnak meg majd előtte, és felidézik-e annak a nagyon nagy írónak az emlékét, akinek örökségére figyelmeztet, és hányan fogják erre gondolva kézbe venni köteteit. Kívánom és remélem, hogy sokan lesznek, mert a végzettel birkózó Szilágyi könyveit olvasva vele arra kaphatnak biztatást, hogy a maguk helyén ők is dacoljanak egyéni vagy közösségi végzetükkel. Adja Isten, hogy vele együtt járják be azt az utat, amelyik a múltból a jövőbe vezet." (Elhangzott Zilahon 2025. október 11-én, Szilágyi István emléktáblája avatásán.)
 
Tóth I.
Fotó: Ferencz-Nagy Zoltán / Helikon