2016 és 2022 között zajlott a közben műemlékké lett épület teljes rekonstrukciója – Makovecz Imre szellemi öröksége védelmére hozott kormányhatározat alapján –, melynek terveit ő és irodája készítette el Pusztai Róberttel és Páricsy Zoltánnal. A közelmúltban az építészeti Osskár-díj különdíját vehették át e munka elismeréséül.
Rövid interjúnk elé érdemes idézni azokat a mondatokat, hogy Sáros László György Makovecz Imre tanítványa, aki első vándoriskolásként később harminchét vándorépítészt fogadott mesterként már saját irodájában. Magáról így ír: „Hogy miért vallom magamat az organikus építészethez tartozónak? Azért, mert vannak reális ismereteim az életről, a magaméról, meg azokéról, akiknek dolgozom. Az egyensúly roppant fontos. Hogy ne mehessen el az egész valami felé, ne élvezhessen semmi kiváltságot a többi rovására. Az élet legyen a középpontban, az élet úgy, ahogyan az abban a házban élhető."


– Az Osskár-díj zsűrije szerint tehát különdíjas lett A Művelődés Háza és Könyvtára rekonstrukciója. A közeljövőben is figyelmébe ajánlják azoknak, akik ilyet terveznek. Ön mit szólt ehhez, hogyan gondol erre a munkájára?
– Bizonyos dolgok esetében a legjobb, ha az elején kezdjük. Ez a ház negyvenéves, és műemlék. Makovecz Imre munkáin kívül – még van négy – nem tud olyan házat mondani, amelyik ennyi idősen már műemlék. Következésképpen abszolút nóvumnak számít ilyen szempontból. Imre első – és ez nem sorrend meg érték, csak időben – tanítványaként ebben a munkában tevőlegesen nem vettem részt, de igen sokszor mentem vele, vagy vittem őket, amíg épült.
– Hogyan kezdődött a felújítás?
– Természetesen felméréssel. Amikor megnéztük az eredeti rajzokat, amelyeket sajnos – az akkori szokásnak megfelelően – nem követett megvalósulási felmérés, találtunk egy ceruzás megjegyzést. „Na ezt is el…-tok 60 cm-rel!" Megijedtünk, hogy máshol is lehetnek problémák. De Csibi Zoltán, lelkes kollégánk több éjszaka alatt újra felmérte az egész épületet. Azután egyeztettem műemlékesekkel, akik közül valaki föltette a kérdést, hogy: volt-e falkutatás? Ez egy középkori templom esetében a világ legtermészetesebb dolga. De ez az épület negyven éve épült. És hogyha arra gondol, hogy volt-e freskó, secco, bármi, persze hogy nem volt. Szegényebb időkben – mint volt az az építés idején –, prokniból, töredezett téglából épült a falak egy része, például a teraszok közötti hajlított ívhátú falak. Falkutatás? Jó, hogy megvan a fal! De egyebekben a ház tényleg olyan lett, mint volt. Pontosabban – bocsánat, nagyképű vagyok – jobb lett.


Azt a legelején kijelentettem, hogy az akkori előírások, amelyeket pontosan be kellett tartani, mára elavultak, meghaladottak lettek; ma már sokkal szigorúbb feltételek élnek. Hőszigetelés, hangszigetelés, akadálymentes közlekedés. Akkor ezekről szó nem volt. A leglényegesebb és a legnagyobb kihívást a tető jelentette. Már amikor Makovecz Imre ezt tervezte, szerette volna a házat természetes palával lefedni. Ez az a fekete vagy antracitszürke hasított pala, amely három-négy milliméter vastag, és nem teljesen pontos vágású széllel, különböző rajzolattal jelenhet meg. Akkor csodaszámba ment, hogy az úgynevezett műemléki palát el lehetett érni. De az azbeszt miatt ez mérgező, így le kellett cserélni. Értelemszerűen az öt centiméter vastag kőzetgyapotból készült hőszigetelést is kidobtuk, amely ráadásul addigra ezeken a meredek tetőkön táblásan csúszott le, mint egy csúszdán. Ezeket a szarufák között vitézkötéssel, rozsdamentesnek mondott dróttal erősítették oda. Negyven év után ott nem volt se rozsdamentes, se drót, semmi a világon. Az anyag lecsúszott, így a tető magasságának, mármint az oldalirányú magasságának az alsó harmadát rendesen betömte. A fölső kétharmadon nem maradt semmi. Fűtötték az eget… Ez az egész most 35 cm-re változott.
– Hogyan?
– Bevallom, hogy csaltam. Nem lehetett mást tenni. Ilyen árak mellett pedig semmiképp. Annyiban, hogy a tető külső síkja magasabb lett, hiszen valahová kellett ezt a többletet tenni. Belülre meg nem lehetett, mert benn ott voltak azok a fantasztikus ívelt, ragasztott fatartók, azokon egy deszkázat, tehát arrafelé nem lehetett menni, csak kifelé. Arról nem beszélve, hogy ez a kifelé menet arra is jó volt – meg szükséges is –, hogy az eredeti szerkezetet megerősítsük. Lévén a természetes pala lényegesen nehezebb, mint a mára az egyik legveszélyesebb ipari hulladékká lett azbesztcement műpala. Jóllehet ezt műemléki palának nevezték, mert belekevertek valamilyen barna masszát festék gyanánt, amely aztán mára már úgy kifakult, mint az emellett ismert mindegyszürke műpala.
Egészen bizonyos, hogy ha valaki sok-sok évig lakik egy házzal szemben, az megszokja annak a tetejét, a kontúrját. Ha ezt észrevétlenül megvastagítják, mondjuk keddről szerdára, ez onnantól kezdve úgy mutatkozik, mint egy régóta ott lévő tető, nem fogja megismerni és felismerni, hogy de kérem, az néhány tíz centivel magasabb.


– A belső is máshogyan néz ki a felújítás óta?
– Van egy nézőtér, a nézőtéren 405 zsöllye. Régen nagy boldogságot jelentett, hogy barna bársonyt lehetett kapni, így barna bársonnyal kárpitoztak minden széket. Természetesen ezek tönkrementek. Amit lehetett, megpróbáltunk megmenteni belőle, de nyilván nem a kárpitot. És sikerült mondjuk négyféle valőrben beszerezni ezt a színt, hogy ne legyen egy óriási egyforma barna felület. Kevesen veszik észre, de az nem baj.
Viszont hála istennek vissza lehetett hozni Imrének azt a vágyát, amit nem sokan ismertek. Minden építés küzdelem, és erre mondta Imre azt, hogy ez az építés drámája. Mert egy ház elkészülte bizony harc.
Visszatérve a díjra, ugyan beadtuk a pályázatra, de sok esélyt nem adtam neki. Nem a díjat nyertük meg, csak különdíjat, ami ugyanúgy megtisztelő, és nagyon-nagyon örültem, örültünk neki, akikkel csináltuk. Úgyhogy most talán lesz még jó negyven éve a háznak, amit én már persze nem élek meg, de nincs azzal semmi baj. Majd jön valaki, és ha még kell nekik, akkor majd felújítják újra. Mert lehet. Most is lehetett.

Wittmer-Besze Erika
Fotó: Nyirő Simon