Elek Tibor, Papp Attila Zsolt, Karácsonyi Zsolt
Tanácskozás az erdélyi irodalom múltjáról és jövőjéről
A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezésében 2014. május 21-én a Vigadó Makovecz termében tartották meg Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma című konferenciát, illetve a Helikon és a Székelyföld című folyóiratok alkotói körének bemutatkozó estjét.
A konferencia résztvevőit köszöntő Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, kiemelte az anyanyelv összetartó erejének fontosságát. Örömét fejezte ki, hogy a tanácskozásnak a Makovecz terem a helyszíne, amelyben néhány héten belül fel fogják avatni az MMA örökös tiszteleti elnökének a szobrát. Fekete György fontosnak nevezett minden olyan találkozót, amelyen megtörténik a múlt feltárása a jövő építésének szolgálatában. A magyar művészeknek és a kulturális értelmiségnek csatasorba kell állnia. E nélkül a Magyar Művészeti Akadémia nem viheti véghez a küldetést, amelyre törvényi felhatalmazást kapott. Hangsúlyozta, hogy a magyar kultúrának soha nem volt akkora történelmi esélye, mint napjainkban. „Nagyon jó munkát kívánok nektek! Isten áldjon meg benneteket, hogy itt vagytok!" – fejezte be Fekete György.
Az első ülésszakban elnöklő Ács Margit író, kritikus az MMA elnökségi tagja, az esemény egyik szervezője bevezetőjében elmondta, hogy a tanácskozás célja többek között éppen a Helikon és a Székelyföld folyóiratok alkotói körébe tartozó régi és új szerzőkkel való kapcsolatok erősítése.
Demeter Zsuzsa Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az MMA néhai tagjának, a Helikon folyóirat szerkesztőjének, Sigmond Istvánnak életművéről szólt. Külön kitért az író regényeiben jelenlévő magány és kiszolgáltatottság drámaiságára. Sigmond István abszurd iránti fogékonyságát jelezve megállapította, hogy a kritika méltatlanul hanyagolta el az életművet, melynek csúcsa, az összegző jellegű Varjúszerenád című regény.
Demeter Zsuzsa beszélt a szenvedés- és megváltástörténetnek sajátosan sigmondi értelmezéséről, melyet az jellemez, hogy a keresztény kultúrkör lényegi vonásaival, az isteni kegyelem mozzanataival nem találkozunk benne. „Hiszen épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle – ha a teljes pályaművet vesszük górcső alá, akkor épp ennek a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb hiányát tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését."
Andorkó Júlia irodalomtörténész előadása (Azok a hatvanas évek az Utunkban) a Helikon folyóirat elődjének, az 1946 és 1989 között létező Utunk kulturális életben betöltött szerepével foglalkozott, górcső alá véve a hatvanas éveket. A diktatúra és a sematizmus romániai és magyarországi torzító hatásainak vizsgálatakor kihangsúlyozta azt a különbséget, ami a Sztálin halála utáni éveket jelentette: „az Utunk hasábjain nem tapasztalható olyan mértékű ideológiai szorítóból való felszabadulás, mint amilyen Magyarországon volt tapasztalható." Enne magyarázata a Gheorghiu-Dej-féle kormány politikájában keresendő: a személyi kultusszal való leszámolás koránt sem olyan szinten ment át a román pártvezetés köreibe, mint ahogy az a szovjet részről előirányzott volt a hruscsovi elveknek megfelelve.
Elek Tibor A rendszerváltozások előtt és után című előadásában emlékeztetett arra, hogy ebben a témakörben már számos alapos és átgondolt tanulmány született, például Borcsa Jánosé vagy Bertha Zoltáné. Ismét hangot adott annak a véleményének, amelyet korábban a Magyar Írószövetségben rendezett Határtalan irodalom című konferencián már hallhattunk tőle, miszerint 1990 óta, a határok felszámolása „légiesülése" óta nincs értelme erdélyi, vagy bármilyen más határon túli irodalomról önállóan, a magyar irodalom részétől elkülönítetten beszélni. Az kérte, hogy az „egy magyar nemzet, egy magyar irodalom" elvét érvényesítsék az irodalomtörténeti, kritikai vitákban a továbbiakban. „Ne feledkezzünk meg a határainkon túl létező irodalomról soha, de ne különítsük el az egésztől immár – ajánlotta Elek Tibor. – Ha szükségét látjuk, a magyar irodalom különböző kérdéseiről szólva beszéljünk például akár Erdélyben születő irodalomról vagy erdélyi származású alkotókról, de ne tegyünk úgy, mintha létezne valami önálló művészi entitással bíró erdélyi magyar irodalom, amelyben például a Sepsiszentgyörgyön vagy Nagyváradon születő alkotásoknak valami sajátos és más és több köze lenne egymáshoz, mint a Kolozsvárott és a Pécsett születettnek." „Ha létezne ma külön erdélyi magyar irodalom, akkor miképpen lehetne meghatározni annak a határait? – tette fel a kérdést az irodalomtörténész. – Ki tudná eldönteni, hogy kik azok, akik még bele tartoznak és kik azok, akik már nem?" Példaként megemlítette Bodor Ádám, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Király Farkas, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Iancu Laura és Csender Levente nevét. Vannak olyan alkotók, mint Kányádi Sándor vagy Bodor Ádám, akik látványosan túlnőnek mindenféle értelemben a határokon, jóllehet, ha megkérdezzük őket, erdélyi írónak vallják magukat. „Megszűnt az a hatalmi kényszer, amely az erdélyi írókat késztette is arra, hogy különállásukat hangoztassák." Felhívta a figyelmet arra a „vérveszteségre", amelyet a nyolcvanas években kezdődött kivándorláshullám okozott, és emiatt jelentősen meggyengült a kortárs erdélyi magyar próza- és drámaírás. A lírában azonban a mai erdélyi magyar alkotók legjava semmivel sem marad el a korábbi évtizedek alkotóitól, ha kevesebbet tudunk róluk, az az irodalom társadalmi súlyának csökkenése miatt van. A kritikák és a recenziók elmaradásnak oka, hogy a művek gyakran egyáltalán nem jutnak el a folyóiratokhoz.
A szünet után Szentmártoni János költő elnökletével folytatódott a tanácskozás. Borcsa János irodalomtörténész, kritikus Mi legyen, ki költő? címmel a haza és magyarság kérdését világította meg az erdélyi magyar költők műveiben. Arany Jánost is megidéző nagy ívű áttekintésében kitért arra: „A kisebbségi körülmények között élő és alkotó Kárpát-medencei magyar költő számára tehertételt és érzelmi-lelki frusztrációt a rendszerváltozás utáni történelmi periódusban bizonyos anyaországi politikai események és fejlemények idéztek elő, melyek közül legmélyebb nyomot a 2004. évi népszámlálás eredménye hagyott." Az erdélyi alkotók részéről nem késlekedett a határozott és gyors reakció erre a politikai eseményre. A megnyilatkozások közül kettőt emelt ki: Ferenczes István a kortárs magyar szerepjátszó líra kiemelkedő alkotását (Zazpi, 2010) és Markó Béla tőle addig szokatlan hangvételű és formavilágú versfüzérét (Csatolmány, 2013).
Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője a mágikus realizmus sajátos erdélyi vonulatára is kitért elemzésében. „Nem véletlen, hogy oly gyakran szóltam eddig valamiféle sajátosságról – fejtette ki Az idegen kép – űr (lények) és idegenség az erdélyi magyar lírában című előadásában – Az erdélyi magyar irodalom attól a pillanattól kezdve, hogy a táptalajául szolgáló földterület, amit tágabb értelemben Erdélynek szokás nevezni, kiszakad és egy másik térbe kerül át, az erdélyi magyar lírikusok szükségszerűen fordulnak a más, az idegen, a mitikus és megismerhetetlen felé, amelyről mégis beszélni kell, mert az, ami bennünk vagy környezetünkben idegen, a legváratlanabb pillanatokban bukkanhat fel. Ezért van az, hogy egyes erdélyi költők Atlantisz harangjait hallják megszólalni, valahol mélyen, felzúgni az elrejtettség és elfeledettség rétegeiből."
Lakatos Mihály író, irodalomtörténész Végvárból Előretolt helyőrség címmel az erdélyi magyar úgynevezett „kilencvenes nemzedék" indulására fókuszált. Kiemelte, hogy ennek a generációnak bemutatkozása nem tárgyalható Lázár László (aki nem tévesztendő össze Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével) nevének megemlítése nélkül. „A közkeletű és országosan ismert becenevén: Lazics, az akkor tájt létező egyetlen ifjúsági folyóirat, az Ifjúmunkás irodalmi rovatának szerkesztője volt. Lényegében ő volt a jelenlegi erdélyi középnemzedék Gogolja, hiszen így vagy úgy, mindannyian Lazics köpönyegéből bújtunk elő." Az ő keze alatt indult Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, s majdnem az egész Forrás-nemzedék. „Lazics nem alkotott semmit. Csak alkotókat" – idézte Elekes Ferenc erdélyi írót, újságírót. Emellett beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról.
Gondos Mária Magdolna témája – Fiatal írók földjén baktatva (Főpróba) – az írás és olvasás iránti megújuló igényt szolgáló irodalmi műhelyek helyzetét és a megjelent antológiák szerepét szemléltette. Figyelmeztetett az interneten történő kontrol nélküli öndokumentálás rögeszmévé válásának korlátaira. Kifejezte, hogy a fiatal korántsem az életkorra való utalás minden esetben, hanem metafora is annak kifejezésére, mennyire intenzíven vesz részt – szemlélődik és tevékenykedik – az alany a világban.
Ács Margit zárszavában kiemelte, hogy nagyon érdekesen egymásnak ellentmondó előadások hangzottak el: „Nem is lehet másképp irodalomról, művészetről beszélni, csak annak a belátásával, hogy ez az a terület, ahol az ellentmondások nem biztos, hogy megoldják, vagy feloldják egymást, de összeférnek."
A tanácskozás folytatásaképpen a Helikon és a Székelyföld folyóiratok Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjét rendezték meg, ezen Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, László, Lövétei Lázár László költők, illetve Molnár Vilmos és Papp Attila Zsolt írók vettek részt. Az est házigazdája Elek Tibor volt.
Az első ülésszakban elnöklő Ács Margit író, kritikus az MMA elnökségi tagja, az esemény egyik szervezője bevezetőjében elmondta, hogy a tanácskozás célja többek között éppen a Helikon és a Székelyföld folyóiratok alkotói körébe tartozó régi és új szerzőkkel való kapcsolatok erősítése.
Demeter Zsuzsa Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az MMA néhai tagjának, a Helikon folyóirat szerkesztőjének, Sigmond Istvánnak életművéről szólt. Külön kitért az író regényeiben jelenlévő magány és kiszolgáltatottság drámaiságára. Sigmond István abszurd iránti fogékonyságát jelezve megállapította, hogy a kritika méltatlanul hanyagolta el az életművet, melynek csúcsa, az összegző jellegű Varjúszerenád című regény.
Demeter Zsuzsa beszélt a szenvedés- és megváltástörténetnek sajátosan sigmondi értelmezéséről, melyet az jellemez, hogy a keresztény kultúrkör lényegi vonásaival, az isteni kegyelem mozzanataival nem találkozunk benne. „Hiszen épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle – ha a teljes pályaművet vesszük górcső alá, akkor épp ennek a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb hiányát tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését."
Andorkó Júlia irodalomtörténész előadása (Azok a hatvanas évek az Utunkban) a Helikon folyóirat elődjének, az 1946 és 1989 között létező Utunk kulturális életben betöltött szerepével foglalkozott, górcső alá véve a hatvanas éveket. A diktatúra és a sematizmus romániai és magyarországi torzító hatásainak vizsgálatakor kihangsúlyozta azt a különbséget, ami a Sztálin halála utáni éveket jelentette: „az Utunk hasábjain nem tapasztalható olyan mértékű ideológiai szorítóból való felszabadulás, mint amilyen Magyarországon volt tapasztalható." Enne magyarázata a Gheorghiu-Dej-féle kormány politikájában keresendő: a személyi kultusszal való leszámolás koránt sem olyan szinten ment át a román pártvezetés köreibe, mint ahogy az a szovjet részről előirányzott volt a hruscsovi elveknek megfelelve.
Elek Tibor A rendszerváltozások előtt és után című előadásában emlékeztetett arra, hogy ebben a témakörben már számos alapos és átgondolt tanulmány született, például Borcsa Jánosé vagy Bertha Zoltáné. Ismét hangot adott annak a véleményének, amelyet korábban a Magyar Írószövetségben rendezett Határtalan irodalom című konferencián már hallhattunk tőle, miszerint 1990 óta, a határok felszámolása „légiesülése" óta nincs értelme erdélyi, vagy bármilyen más határon túli irodalomról önállóan, a magyar irodalom részétől elkülönítetten beszélni. Az kérte, hogy az „egy magyar nemzet, egy magyar irodalom" elvét érvényesítsék az irodalomtörténeti, kritikai vitákban a továbbiakban. „Ne feledkezzünk meg a határainkon túl létező irodalomról soha, de ne különítsük el az egésztől immár – ajánlotta Elek Tibor. – Ha szükségét látjuk, a magyar irodalom különböző kérdéseiről szólva beszéljünk például akár Erdélyben születő irodalomról vagy erdélyi származású alkotókról, de ne tegyünk úgy, mintha létezne valami önálló művészi entitással bíró erdélyi magyar irodalom, amelyben például a Sepsiszentgyörgyön vagy Nagyváradon születő alkotásoknak valami sajátos és más és több köze lenne egymáshoz, mint a Kolozsvárott és a Pécsett születettnek." „Ha létezne ma külön erdélyi magyar irodalom, akkor miképpen lehetne meghatározni annak a határait? – tette fel a kérdést az irodalomtörténész. – Ki tudná eldönteni, hogy kik azok, akik még bele tartoznak és kik azok, akik már nem?" Példaként megemlítette Bodor Ádám, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Király Farkas, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Iancu Laura és Csender Levente nevét. Vannak olyan alkotók, mint Kányádi Sándor vagy Bodor Ádám, akik látványosan túlnőnek mindenféle értelemben a határokon, jóllehet, ha megkérdezzük őket, erdélyi írónak vallják magukat. „Megszűnt az a hatalmi kényszer, amely az erdélyi írókat késztette is arra, hogy különállásukat hangoztassák." Felhívta a figyelmet arra a „vérveszteségre", amelyet a nyolcvanas években kezdődött kivándorláshullám okozott, és emiatt jelentősen meggyengült a kortárs erdélyi magyar próza- és drámaírás. A lírában azonban a mai erdélyi magyar alkotók legjava semmivel sem marad el a korábbi évtizedek alkotóitól, ha kevesebbet tudunk róluk, az az irodalom társadalmi súlyának csökkenése miatt van. A kritikák és a recenziók elmaradásnak oka, hogy a művek gyakran egyáltalán nem jutnak el a folyóiratokhoz.
A szünet után Szentmártoni János költő elnökletével folytatódott a tanácskozás. Borcsa János irodalomtörténész, kritikus Mi legyen, ki költő? címmel a haza és magyarság kérdését világította meg az erdélyi magyar költők műveiben. Arany Jánost is megidéző nagy ívű áttekintésében kitért arra: „A kisebbségi körülmények között élő és alkotó Kárpát-medencei magyar költő számára tehertételt és érzelmi-lelki frusztrációt a rendszerváltozás utáni történelmi periódusban bizonyos anyaországi politikai események és fejlemények idéztek elő, melyek közül legmélyebb nyomot a 2004. évi népszámlálás eredménye hagyott." Az erdélyi alkotók részéről nem késlekedett a határozott és gyors reakció erre a politikai eseményre. A megnyilatkozások közül kettőt emelt ki: Ferenczes István a kortárs magyar szerepjátszó líra kiemelkedő alkotását (Zazpi, 2010) és Markó Béla tőle addig szokatlan hangvételű és formavilágú versfüzérét (Csatolmány, 2013).
Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője a mágikus realizmus sajátos erdélyi vonulatára is kitért elemzésében. „Nem véletlen, hogy oly gyakran szóltam eddig valamiféle sajátosságról – fejtette ki Az idegen kép – űr (lények) és idegenség az erdélyi magyar lírában című előadásában – Az erdélyi magyar irodalom attól a pillanattól kezdve, hogy a táptalajául szolgáló földterület, amit tágabb értelemben Erdélynek szokás nevezni, kiszakad és egy másik térbe kerül át, az erdélyi magyar lírikusok szükségszerűen fordulnak a más, az idegen, a mitikus és megismerhetetlen felé, amelyről mégis beszélni kell, mert az, ami bennünk vagy környezetünkben idegen, a legváratlanabb pillanatokban bukkanhat fel. Ezért van az, hogy egyes erdélyi költők Atlantisz harangjait hallják megszólalni, valahol mélyen, felzúgni az elrejtettség és elfeledettség rétegeiből."
Lakatos Mihály író, irodalomtörténész Végvárból Előretolt helyőrség címmel az erdélyi magyar úgynevezett „kilencvenes nemzedék" indulására fókuszált. Kiemelte, hogy ennek a generációnak bemutatkozása nem tárgyalható Lázár László (aki nem tévesztendő össze Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével) nevének megemlítése nélkül. „A közkeletű és országosan ismert becenevén: Lazics, az akkor tájt létező egyetlen ifjúsági folyóirat, az Ifjúmunkás irodalmi rovatának szerkesztője volt. Lényegében ő volt a jelenlegi erdélyi középnemzedék Gogolja, hiszen így vagy úgy, mindannyian Lazics köpönyegéből bújtunk elő." Az ő keze alatt indult Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, s majdnem az egész Forrás-nemzedék. „Lazics nem alkotott semmit. Csak alkotókat" – idézte Elekes Ferenc erdélyi írót, újságírót. Emellett beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról.
Gondos Mária Magdolna témája – Fiatal írók földjén baktatva (Főpróba) – az írás és olvasás iránti megújuló igényt szolgáló irodalmi műhelyek helyzetét és a megjelent antológiák szerepét szemléltette. Figyelmeztetett az interneten történő kontrol nélküli öndokumentálás rögeszmévé válásának korlátaira. Kifejezte, hogy a fiatal korántsem az életkorra való utalás minden esetben, hanem metafora is annak kifejezésére, mennyire intenzíven vesz részt – szemlélődik és tevékenykedik – az alany a világban.
Ács Margit zárszavában kiemelte, hogy nagyon érdekesen egymásnak ellentmondó előadások hangzottak el: „Nem is lehet másképp irodalomról, művészetről beszélni, csak annak a belátásával, hogy ez az a terület, ahol az ellentmondások nem biztos, hogy megoldják, vagy feloldják egymást, de összeférnek."
A tanácskozás folytatásaképpen a Helikon és a Székelyföld folyóiratok Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjét rendezték meg, ezen Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, László, Lövétei Lázár László költők, illetve Molnár Vilmos és Papp Attila Zsolt írók vettek részt. Az est házigazdája Elek Tibor volt.
