Az utolsó romantikus
Konferencia Nyíregyházán a „Versben bujdosó" Nagy László tiszteletére
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, valamint a Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete tudományos konferenciát rendezett a száz éve született Nagy László költő és műfordító tiszteletére. A „Versben bujdosó" című tanácskozáson előadást tartott többek között Ágh István, Gróh Gáspár, Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Móser Zoltán és Vári Fábián László.
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, valamint a Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete tudományos konferenciát rendezett a száz éve született Nagy László költő és műfordító tiszteletére. A „Versben bujdosó" című tanácskozáson előadást tartott többek között Ágh István, Gróh Gáspár, Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Móser Zoltán és Vári Fábián László.
A centenáriumi évben Nyíregyházán rendezett Nagy László-konferencián Gróh Gáspár Az utolsó romantikus címmel tartott előadást 2025. április 25-én a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban. Az irodalomtörténész elmondta: „ifjúságom legsúlyosabb társadalmi élménye az volt, hogy hazugságuralom vett körül. A történelmet hazug könyvekből tanították nekünk, a nemzetről való fogalmakat hazugságokkal csúfították, jelenről-jövőről hazugságcunami zúdult ránk. Ezért voltak számunkra olyan fontos az, ami igaz volt, és azok, akik a múltat (és ezzel a jelent, következésképpen a jövőt is) a bőrükkel és a bőrükön érezhették. Az ő fájdalmuk a mi igazságunk is lett. Általuk lett élményeinkből tudás. Ők teremtették meg az esélyt arra, hogy – ugyan lehet nekünk hazudni – de ne higgyük el a hazugságokat."
AZ irodalomtörténész felidézte: nemzedékén belül húzódott a vízválasztó, hiszen hogy is ne lettek volna, akik elfogadták, amit nem lett volna szabad, akik nem akarták tudni, hogy mennyi elhazudott és kényszerűen eltitkolt seb fáj körülöttük. „Nagy László és társai: apáink nemzedéke – mondta. – Azoké, akiknek sebei nem forrhattak be, nemcsak a legfájóbb 1956-é, hanem a többié is: újból és újból feltépte őket a történelem. Az első, közvetlenül sajgó sebük az apáikat sújtó, de rájuk és ránk is hagyott Trianon. Aztán a rájuk szakadó újabb háború, amikor világuralmi álmokat szolgáló hadseregek tiporták véres sárrá ezt az országot. A hazát. És csak a vak véletlenen múlt, kit gázol halálra a történelem. Aztán a hódoltsági lét, ahol az erőszak rafináltabb, de alig kevésbé kegyetlen formái jegyében már (többnyire) nem a puszta lét (az is!), hanem az emberhez méltó élet került nap mint nap végveszélybe. Közben kaptak alig kéthétnyi szabadságot, aminek elvesztése aztán még jobban fájt. És mégis: sokaknak azok a mámoros napok, a még órákban számolva is kevéske idő kiirthatatlan mámora adott erőt és reményt a reménytelenség elviseléséhez. Hogy lesz még egyszer ünnep a világon.
Nagy László ennek a világnak lett a hőse, egyúttal egy hatalmas koré is, amely a legnagyobb romantikusokkal kezdődött és folytatódott: Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila álltak e sorban. A legnagyobb individualisták, akiknek személyisége attól nőtt hatalmasra, hogy egy-egy közösség nevében szóltak. Nagy László költői világában az elődök romantikus kiválasztottságtudata született újjá, ez adta fedezetét én-költészetének, önmegszólító, képviseleti verseinek. Ez nemcsak erőt adott neki, hanem a patetikus vállalás pátoszát. Mennyivel könnyebb hősnek lenni egy hősies korban, amikor még lehet hinni az áldozat megváltó erejében! Nagy Lászlónak ez már nem adatott meg: egy mind értékellenesebb korban egyre magányosabb lett értékeivel, mert magányos volt az a közösség is, amelyben otthon lehetett. Az ilyen magány kiválasztottság – ez is része a romantikus örökségnek. Amikor a kizökkent világ önjelöltjei olyan ellenkultúra tételeit illesztik, amelyről más pozitívumot nem tudnak mondani, minthogy az új, akkor a hagyományos értékek és maga a hagyomány már végvár. Nagy László ide húzódik vissza – világnézeti és poétikai szempontból egyaránt.
Az irodalomtörténész előadásában rámutatott: a gyerekkor egyértelműségét a valóságos fronthelyzetek napi gyakorlata és bizonytalansága követte: nem a költői, hanem a köznapi világ látomásai közé került, napi gyakorlatként feszült egymásnak élet és halál, közvetlenül és átvitt értelemben is. Látnia, tapasztalnia kellett: lehet, hogy a fegyverek elhallgattak, de aztán nem béke lett, csak más eszközökkel folytatódott a háború: a csönd a pusztulás csöndje lett. Olyan személyes élmény volt ez, amitől sohasem szabadult meg. Innen olthatatlan szomja „víg esztendőknek", innen a kérdés, hogy „Ki feszül föl a szivárványra", ezért olyan fájó minden „föltárt idill". És innen az egzisztenciális sebzettség-tudat, amit csak képekkel lehet elmondani. A szó, az ismeretlent elmondhatóvá tevő eszköz nem elég, csak ha kép, metafora lesz belőle: elhordozva a szóval nem mondhatót. Ebben a kimondhatatlanságban, a képek lefordíthatatlanságban rejlik a titok, amelynek elvész a varázsa, ha magyarázni kezdik. De kibontatlanul-megfejtetlenül mégis átérzhető, befogadható. Nagy László képei megsebzett nemzedékek poszttraumás stresszét közelítették a kibeszélhetőség felé.
Nagy Lászlónak eszébe sem jutott, hogy 1956-ra hivatkozzon – mondta Gróh Gáspár –, de az az indulat, hit, reménytelen reménység, ami a forradalomban testet öltött, érzelemként-fájdalomként ott élt költészetében. Így tehát nemcsak '56 forradalma állt mögötte, hanem sok évszázados történelmi tapasztalat is, amihez a magyar irodalom kínált sajátos jelrendszert, „nyelvet". Ha Nagy Imre áldozatáról nem lehetett beszélni, lehet máséról, Dózsáéról, Petőfiéről, vagy éppen Adyéról és József Attiláéról: a kultúra önmagának teremthet metafizikai távlatot. Ezt a Kádár-rendszer kultúrpolitikája ugyanolyan csendesen vette tudomásul, amilyen halkan ez az ellenállás működött: kialakult és közérzületté vált a rejtekező ellenállás kultúrája. Ennek része volt Nagy László költészete is: emberi-költői fölegyenesedés.
Ady szerint a magyaroknak még lélegzetet is radikálisan kell venni. Nagy Lászlónak azért tetszett Ady ostora, mert érzelmi radikalizmusának volt rá szüksége, de kora már csak a tagadásban volt radikális. Szenvedélye erre az üressé válásra adott válasz, ez a világérzete hitelesebb minden világnézetnél. Pontosabban jelzi az emberiségre leselkedő veszélyeket, mint azok a szavak, amelyek valaha az igazmondás szolgálatára születtek. A versnyelve maga a romantika: megmenti a prostituálódó szavakat, kiszabadítja őket abból a bordélyból, amivé a reális világ lett. Ez Nagy László romantikája.
Gróh Gáspár Az utolsó romantikus című előadásának teljes szövege elolvasható: itt
Borítókép: Nyirő Simon
AZ irodalomtörténész felidézte: nemzedékén belül húzódott a vízválasztó, hiszen hogy is ne lettek volna, akik elfogadták, amit nem lett volna szabad, akik nem akarták tudni, hogy mennyi elhazudott és kényszerűen eltitkolt seb fáj körülöttük. „Nagy László és társai: apáink nemzedéke – mondta. – Azoké, akiknek sebei nem forrhattak be, nemcsak a legfájóbb 1956-é, hanem a többié is: újból és újból feltépte őket a történelem. Az első, közvetlenül sajgó sebük az apáikat sújtó, de rájuk és ránk is hagyott Trianon. Aztán a rájuk szakadó újabb háború, amikor világuralmi álmokat szolgáló hadseregek tiporták véres sárrá ezt az országot. A hazát. És csak a vak véletlenen múlt, kit gázol halálra a történelem. Aztán a hódoltsági lét, ahol az erőszak rafináltabb, de alig kevésbé kegyetlen formái jegyében már (többnyire) nem a puszta lét (az is!), hanem az emberhez méltó élet került nap mint nap végveszélybe. Közben kaptak alig kéthétnyi szabadságot, aminek elvesztése aztán még jobban fájt. És mégis: sokaknak azok a mámoros napok, a még órákban számolva is kevéske idő kiirthatatlan mámora adott erőt és reményt a reménytelenség elviseléséhez. Hogy lesz még egyszer ünnep a világon.
Nagy László ennek a világnak lett a hőse, egyúttal egy hatalmas koré is, amely a legnagyobb romantikusokkal kezdődött és folytatódott: Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila álltak e sorban. A legnagyobb individualisták, akiknek személyisége attól nőtt hatalmasra, hogy egy-egy közösség nevében szóltak. Nagy László költői világában az elődök romantikus kiválasztottságtudata született újjá, ez adta fedezetét én-költészetének, önmegszólító, képviseleti verseinek. Ez nemcsak erőt adott neki, hanem a patetikus vállalás pátoszát. Mennyivel könnyebb hősnek lenni egy hősies korban, amikor még lehet hinni az áldozat megváltó erejében! Nagy Lászlónak ez már nem adatott meg: egy mind értékellenesebb korban egyre magányosabb lett értékeivel, mert magányos volt az a közösség is, amelyben otthon lehetett. Az ilyen magány kiválasztottság – ez is része a romantikus örökségnek. Amikor a kizökkent világ önjelöltjei olyan ellenkultúra tételeit illesztik, amelyről más pozitívumot nem tudnak mondani, minthogy az új, akkor a hagyományos értékek és maga a hagyomány már végvár. Nagy László ide húzódik vissza – világnézeti és poétikai szempontból egyaránt.
Az irodalomtörténész előadásában rámutatott: a gyerekkor egyértelműségét a valóságos fronthelyzetek napi gyakorlata és bizonytalansága követte: nem a költői, hanem a köznapi világ látomásai közé került, napi gyakorlatként feszült egymásnak élet és halál, közvetlenül és átvitt értelemben is. Látnia, tapasztalnia kellett: lehet, hogy a fegyverek elhallgattak, de aztán nem béke lett, csak más eszközökkel folytatódott a háború: a csönd a pusztulás csöndje lett. Olyan személyes élmény volt ez, amitől sohasem szabadult meg. Innen olthatatlan szomja „víg esztendőknek", innen a kérdés, hogy „Ki feszül föl a szivárványra", ezért olyan fájó minden „föltárt idill". És innen az egzisztenciális sebzettség-tudat, amit csak képekkel lehet elmondani. A szó, az ismeretlent elmondhatóvá tevő eszköz nem elég, csak ha kép, metafora lesz belőle: elhordozva a szóval nem mondhatót. Ebben a kimondhatatlanságban, a képek lefordíthatatlanságban rejlik a titok, amelynek elvész a varázsa, ha magyarázni kezdik. De kibontatlanul-megfejtetlenül mégis átérzhető, befogadható. Nagy László képei megsebzett nemzedékek poszttraumás stresszét közelítették a kibeszélhetőség felé.
Nagy Lászlónak eszébe sem jutott, hogy 1956-ra hivatkozzon – mondta Gróh Gáspár –, de az az indulat, hit, reménytelen reménység, ami a forradalomban testet öltött, érzelemként-fájdalomként ott élt költészetében. Így tehát nemcsak '56 forradalma állt mögötte, hanem sok évszázados történelmi tapasztalat is, amihez a magyar irodalom kínált sajátos jelrendszert, „nyelvet". Ha Nagy Imre áldozatáról nem lehetett beszélni, lehet máséról, Dózsáéról, Petőfiéről, vagy éppen Adyéról és József Attiláéról: a kultúra önmagának teremthet metafizikai távlatot. Ezt a Kádár-rendszer kultúrpolitikája ugyanolyan csendesen vette tudomásul, amilyen halkan ez az ellenállás működött: kialakult és közérzületté vált a rejtekező ellenállás kultúrája. Ennek része volt Nagy László költészete is: emberi-költői fölegyenesedés.
Ady szerint a magyaroknak még lélegzetet is radikálisan kell venni. Nagy Lászlónak azért tetszett Ady ostora, mert érzelmi radikalizmusának volt rá szüksége, de kora már csak a tagadásban volt radikális. Szenvedélye erre az üressé válásra adott válasz, ez a világérzete hitelesebb minden világnézetnél. Pontosabban jelzi az emberiségre leselkedő veszélyeket, mint azok a szavak, amelyek valaha az igazmondás szolgálatára születtek. A versnyelve maga a romantika: megmenti a prostituálódó szavakat, kiszabadítja őket abból a bordélyból, amivé a reális világ lett. Ez Nagy László romantikája.
Gróh Gáspár Az utolsó romantikus című előadásának teljes szövege elolvasható: itt
Borítókép: Nyirő Simon
