A megragadott idő
Magyar írók távol és közel
Móser Zoltán, Balog Rudolf-díjas fotóművész, az MMA Képzőművészeti Tagozatának tagja október 17-én a Petőfi Irodalmi Múzeumnak (PIM) ajándékozta az 1960-as évek végétől 2015-ig közel 250 magyar íróról, művészről készített fotóinak egy részét.
Móser Zoltán, Balog Rudolf-díjas fotóművész, az MMA Képzőművészeti Tagozatának tagja október 17-én a Petőfi Irodalmi Múzeumnak (PIM) ajándékozta az 1960-as évek végétől 2015-ig közel 250 magyar íróról, művészről készített fotóinak egy részét.
A felvételeket Móser Zoltán analóg módon készítette, és maga is nagyította a képeket. Végigjárta Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket, otthonukban fényképezte az ott élő magyar írókat, többek között Bözödi Györgyöt, Kós Károlyt, Duba Gyulát, Ladik Katalint vagy éppen Végel Lászlót. Sorra vette a hazai élő klasszikusokat is, Illyés Gyulát, Mészöly Miklóst, Weöres Sándort, Károlyi Amyt, és hiánypótló módon az ő fényképeiről ismerhetjük meg közelebbről Takács Imre, Ladányi Mihály, Nádasdi Éva, Balázs Attila vagy a fiatal Temesi Ferenc arcvonásait. Korábban, 1995-ben Látom magammal címmel a fotóművész hatvanöt nagy méretű íróportréját állította ki a PIM, és a kiállítás anyagát az alkotó a múzeumnak ajándékozta.
Mikor kötelezte el magát a fotózás mellett, és talált rá a kortárs magyar irodalom jeles képviselőinek fényképezésére?
Tizennyolc éves koromban, 1964-ben kaptam egy Werra III-as gépet. Azonnal ráéreztem a képkészítés örömére, rövidesen szenvedélyemmé vált a fotózás, és ez folytatódott egyetemi éveim alatt. Bölcsészkart végeztem, Eötvös-kollégista voltam. Ebben az időben csak száraz fákat fényképeztem. Mivel szakdolgozatom részben a népballadákról szólt, és sehol nem lehetett eredeti, autentikus anyaghoz hozzájutni, egyik kollégista társam javaslatára elutaztam Jászárokszállásra népballadát hallgatni és gyűjteni. Ott készítettem az első parasztportrét, s azóta több ezret. Előtte ugyanis öt évig nem tudtam, hogyan kell, hogyan lehet az arcot fényképezni. (Az arcunk magántulajdon, és könnyen senki sem adja kölcsön!)
1969 telén Kassán járva elutaztam Stószra, Fábri Zoltánhoz. Ott készült az első íróportrém, amely megjelent a Tiszatáj irodalmi folyóiratban. Ezzel a felvétellel megnyertem egy olyan pályázatot, amelyről nem is tudtam. Akkor lepődtem meg, amikor értesítést kaptam, hogy vegyem át a díjjal járó ezerötszáz forintot. Ötezer-hatszázért (OTP-kölcsönnel) vásároltam egy 184-es teleoptikát, amellyel csak jó képeket tudok készíteni. Nagy a fényereje, és igen szép a rajzolata. Sokan nem is tudják, hogy nem a fényképezőgép a fontos – az is –, hanem az optika.
Második íróportrémat Illyés Gyuláról készítettem. Bejelentkezés nélkül állítottam be hozzá Tihanyba. Ha Flóra néni nem enged tovább, vagy Gyula bácsi elzárkózik, akkor ma nem ülnénk itt, mert a kudarc lehet, hogy eltántorított volna az írók-költők fényképezésétől. Görömbei András barátom mondta később, olvassam el, mit írt Illyés Gyula a Naplójában. „Ide küldték ezt a Zoltánkát." Megjegyzem, nem küldött senki. „Azért jött, hogy pénzt keressen. Nem küldhetem el."
Nem emlékszem arra, ki volt a harmadik író. A névvel ellátott fotóim leltárában kétszázötven író szerepel a számítógépemen. Magam számára készítettem őket, mint annyi sok mást a körülbelül negyvenezer felvételből.
Öt fényképalbuma jelent meg, az első címe '66' volt, a másodiknak Írott képek.
Lafferton Kálmán segítségével a Könyves Kálmán Könyvkiadónál jelentek meg, ahol Pécsi Györgyi arra kért, hogy a fényképekhez írjak kísérőszöveget. Nehezebb volt „valamit" írni, mint egy jó képet elkészíteni. Mivel Tolna megyei vagyok, természetesen külön album született Puszták és népek címmel Illyés Gyuláról, Egy tucat emlék és kép a szekszárdi származású Mészöly Miklósról, Szavak és képek címmel pedig Baka Istvánról, már halála után.
Miért vette elő a régi felvételeket, a szereplők közül szinte már senki nem él.
Nyolc éve visszaköltöztem szülőföldemre, Mecseknádasdon élek. Egy kis raktárban tudtam elhelyezni a képeimet, a nagy méretűek polcokra, a kisebbek dobozokba kerültek. Fél éve a raktárban kezembe akadt az egyik doboz, s megnéztem, mivel fogalmam sem volt, mi van benne. Nyolc-tíz kisebb dobozt találtam, bennük nyolcszáz, 13 × 18-as nagyítású képpel, legfelül három dobozban azok az íróportrék, amelyeket ma átadtam a PIM-nek.
Az én korosztályom, a 75–85 év közöttiek az utolsó nemzedék tagjai, akik vagy személyesen ismerték még az általam fényképezett írókat és költőket, vagy legalább olvastak tőlük.
„Mint az űrhajósok lábnyoma a Holdon" – ezt adta az est címéül. Felkérte Kodolányi Gyula Kossuth-díjas írót, költőt és Márkus Béla irodalomtörténészt és kritikust, hogy a bemutatott íróportrékhoz fűzzék hozzá személyes emlékeiket.
Vári Attilától „loptam" a címet. A közelmúltban, egy hónappal ezelőtt hunyt el. A fénykép Marosvásárhelyen készült, mellette ült a felesége, Illyés Kinga színésznő. Attila később áttelepült Magyarországra. Amikor véletlenül összefutottunk Budapesten, nem emlékezett a találkozásunkra, de amikor felfedtem a kilétemet, örömmel borult a nyakamba.
Nézzünk egy másik képet. Messze tekintő, mély lelkű, már-már szigorú szemek tekintenek ránk.
Báró Kemény János író, a marosvásárhelyi színház alapítója. 1968 óta legalább száz alkalommal, körülbelül egymillió kilométert tettem meg Erdélyben, és a legtöbbször Marosvásárhelyt, a Nagy Pál festőművész és Kemény Zsuzsa házaspárnál laktam. Zsuzsa révén jutottam sokakhoz, többek között édesapjához, János bácsihoz is. Helikon, Marosvécs – a nevek hallatán mindenkiben felidéződhet a kép, amint ott áll az erdélyi irodalom színe-java a marosvécsi kastély bejárata előtt. Kemény János évente helyet adott az Erdélyi Helikon írói összejövetelnek. Hatalmas erdeinek a jövedelméből alapította a marosvásárhelyi színházat. Később „természetesen" elvették a kastélyt, a birtokot, egy szűk lakásban élt, amikor találkoztam vele. Skót felesége érdekes akcentussal beszélt magyarul. A János bácsiról készült képet kinagyítottam és a családnak ajándékoztam. Egy év múlva jártam ott legközelebb, és a kép eltűnt. János bácsi a felvétel után fél évvel meghalt. A következőt tudtam meg: azért tették el szem elől, mert a képen a család már látni vélte a halál előszelét. (Egyébként Wass Albert is Marosvécsen van eltemetve.)
Úgy fogalmazott, hogy Kemény János több volt, mint mecénás.
Ma nagyon hiányoznak az ilyen emberek. De nézzük egy másik „oszlop-ember" képét. Fél napot töltöttem Várkonyi Nándornál. Ő az első világháború után, 1922-ban egy fültőgyulladás miatt megsüketült. Mégis hosszan és értelmesen elbeszélgettünk. Várkonyi Nándor esszészerűen fogalmazta meg A magyar irodalom történetét 1880-tól 1940-ig. Mindmáig ebből táplálkozom. Babitsról például összesen négy oldalt írt, majd három oldal bibliográfia következik. (Kosztolányi három oldal, plusz két oldal részletes bibliográfia 1940-ig.) Megjelölte az irodalmi „dombokat és a hegyeket". Dombok nélkül nem látszanak jól a hegyek, és hegyek nélkül nem látni, hogy melyik domb milyen magas.
Itt van egy kép a fiatal Dobos Lászlóról. Nyolcvannégy éves korában, tíz évvel ezelőtt hunyt el.
A pozsonyi Madách Könyvkiadó szerkesztőségében fényképeztem. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Márkus Bélának megjelent egy róla szóló monográfiája. Vajon ő hol, mikor és hogyan ismerte meg?
Márkus Béla: „Az 1970-es évek elején, az Alföld folyóirat szerkesztőségében dolgoztam, és az egyik különszám a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozott. Görömbei András kandidátusi értekezését a csehszlovákiai magyar irodalomról írta. Személyesen ismertem Dobos Lászlót, aki tiltott szerző volt. Tárca nélküli miniszteri tisztséget töltött be ugyanis 1968-ban, a reformkommunista Alexander Dubček idején. Utána, a Gustáv Husák-korszakban éppúgy tiltották a műveit, mint Turczel Lajos irodalomtörténészét is. Az Alföld azonban nem tehette meg, hogy Dobos nélkül jelenjen meg a különszám. Tudtuk, hogy elkészült Egy szál ingben című regénye, amely nem jelenhetett meg, és ebből közöltünk részletet. Csanda Sándor felvidéki irodalomtörténész följelentette az Alföldet a minisztériumban. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes igazoló jelentés írását követelte a főszerkesztőtől, és ettől kezdve ránk szállt a pártközpont, valamint az ugyancsak sötét emlékű Tájékoztatási Hivatal."
Az írók és költők elfogadták-e a kutakodó objektív jelenlétét?
A fotósra és az adóbehajtóra mindenki gyanakodva tekint. Jékely Zoltán fényképét nézve elmondhatom, nem olyan könnyű írókat fényképezni. Balzac azt kérdezte Nadartól: mit fényképezel? „A bőrömet vagy engem? Mert rajtam nyolc bőr van, és a nyolcadik bőr alatt vagyok én."
Jóban voltam Jékely Zsoli bácsival – közeli ismerőseinek megengedte, hogy Zsolinak szólítsák. Második erdélyi utamra készülve ő látott el nevekkel, címekkel, hol és kit keressek. (Ha megtudta, hogy Erdélyben jártam, arra kért, hogy keressem föl, számoljak be az utamról, mert az ő és édesapja szívében örökké élt Erdély!) De összesen öt percet adott fél nap helyett, mert annyi időt töltöttünk együtt, hogy készítsek róla egy képet. Ezenkívül még egy képen tudtam megörökíteni, másodszor akkor, amikor Nagy Gáspár megkért, hogy vigyem el hozzá, szeretne találkozni vele.
A Király Istvánról készült fénykép is a sorozatban szerepel. Ehhez a fotóhoz Márkus Bélának és Kodolányi Gyulának is vannak emlékei. Kodolányi Gyula így vallott erről:„Rövid műegyetemi tanulmányok után kerültem át a bölcsészkarra. Jól éreztem magam, de az ötödik félévtől kezdve Király István, Szabolcsi Miklós, Pándi Pál és mások tanították a modern magyar irodalmat. Meg kellett hallgassam tőlük, hogy a rokonaimat, családunk barátait burzsujként, a hamis polgári vagy népi jelzővel illessék. Király Istvánra azonban kíváncsi voltam. Ezen a képen, a tekintetén látszik, magnetikus ember volt. Kétségtelenül jó képességű, művelt ember. De Naplójából kitűnnek személyiségének kevésbé méltánylandó vonásai. Amikor megismerte a nevemet, az egyik szeminárium után behívott a szobájába. Rám nézett, és érzelmes, kikerekedő szemmel, már majdnem könnyezett, azt mondta: végtelenül sajnál engem, amiért olyan szörnyeteg volt a nagybátyám. Ezek után leadtam a magyar szakot, és egyszakos angolosként folytattam egyetemi tanulmányaimat."
Az akt a meztelen test. De az arc is, a kéz is (erről is nagy anyaga van) meztelen!
Engem elsősorban az arc érdekelt. Mindig beszélgetés közben fényképeztem. És ez olyan fárasztó volt – nem megterhelő, mert mindig készülve mentem –, mint a fizikai munka.
Megfogalmazható-e, miről szól a fotó?
A francia Henri Cartier-Bresson – a legnagyobbak egyike – mondta egy hosszú és unalmas tévés beszélgetés közben, hogy a fotó az Időről szól. Egy másik, hosszabb megfogalmazása: „A kifejezőeszközök között egyedül a fénykép az, amely rögzíti és megörökíti a múló pillanatot." Szóval a jó fotó: bebalzsamozott Idő.
Lesz-e folytatása ennek a hármas beszélgetésnek?
Szeretném, ha lenne. Legalább ötven olyan író, költő szerepel a fotóim között, akik megérdemelnék, hogy bár röviden, de beszéljünk róluk.
Elmer István
Mikor kötelezte el magát a fotózás mellett, és talált rá a kortárs magyar irodalom jeles képviselőinek fényképezésére?
Tizennyolc éves koromban, 1964-ben kaptam egy Werra III-as gépet. Azonnal ráéreztem a képkészítés örömére, rövidesen szenvedélyemmé vált a fotózás, és ez folytatódott egyetemi éveim alatt. Bölcsészkart végeztem, Eötvös-kollégista voltam. Ebben az időben csak száraz fákat fényképeztem. Mivel szakdolgozatom részben a népballadákról szólt, és sehol nem lehetett eredeti, autentikus anyaghoz hozzájutni, egyik kollégista társam javaslatára elutaztam Jászárokszállásra népballadát hallgatni és gyűjteni. Ott készítettem az első parasztportrét, s azóta több ezret. Előtte ugyanis öt évig nem tudtam, hogyan kell, hogyan lehet az arcot fényképezni. (Az arcunk magántulajdon, és könnyen senki sem adja kölcsön!)
1969 telén Kassán járva elutaztam Stószra, Fábri Zoltánhoz. Ott készült az első íróportrém, amely megjelent a Tiszatáj irodalmi folyóiratban. Ezzel a felvétellel megnyertem egy olyan pályázatot, amelyről nem is tudtam. Akkor lepődtem meg, amikor értesítést kaptam, hogy vegyem át a díjjal járó ezerötszáz forintot. Ötezer-hatszázért (OTP-kölcsönnel) vásároltam egy 184-es teleoptikát, amellyel csak jó képeket tudok készíteni. Nagy a fényereje, és igen szép a rajzolata. Sokan nem is tudják, hogy nem a fényképezőgép a fontos – az is –, hanem az optika.
Második íróportrémat Illyés Gyuláról készítettem. Bejelentkezés nélkül állítottam be hozzá Tihanyba. Ha Flóra néni nem enged tovább, vagy Gyula bácsi elzárkózik, akkor ma nem ülnénk itt, mert a kudarc lehet, hogy eltántorított volna az írók-költők fényképezésétől. Görömbei András barátom mondta később, olvassam el, mit írt Illyés Gyula a Naplójában. „Ide küldték ezt a Zoltánkát." Megjegyzem, nem küldött senki. „Azért jött, hogy pénzt keressen. Nem küldhetem el."
Nem emlékszem arra, ki volt a harmadik író. A névvel ellátott fotóim leltárában kétszázötven író szerepel a számítógépemen. Magam számára készítettem őket, mint annyi sok mást a körülbelül negyvenezer felvételből.
Öt fényképalbuma jelent meg, az első címe '66' volt, a másodiknak Írott képek.
Lafferton Kálmán segítségével a Könyves Kálmán Könyvkiadónál jelentek meg, ahol Pécsi Györgyi arra kért, hogy a fényképekhez írjak kísérőszöveget. Nehezebb volt „valamit" írni, mint egy jó képet elkészíteni. Mivel Tolna megyei vagyok, természetesen külön album született Puszták és népek címmel Illyés Gyuláról, Egy tucat emlék és kép a szekszárdi származású Mészöly Miklósról, Szavak és képek címmel pedig Baka Istvánról, már halála után.
Miért vette elő a régi felvételeket, a szereplők közül szinte már senki nem él.
Nyolc éve visszaköltöztem szülőföldemre, Mecseknádasdon élek. Egy kis raktárban tudtam elhelyezni a képeimet, a nagy méretűek polcokra, a kisebbek dobozokba kerültek. Fél éve a raktárban kezembe akadt az egyik doboz, s megnéztem, mivel fogalmam sem volt, mi van benne. Nyolc-tíz kisebb dobozt találtam, bennük nyolcszáz, 13 × 18-as nagyítású képpel, legfelül három dobozban azok az íróportrék, amelyeket ma átadtam a PIM-nek.
Az én korosztályom, a 75–85 év közöttiek az utolsó nemzedék tagjai, akik vagy személyesen ismerték még az általam fényképezett írókat és költőket, vagy legalább olvastak tőlük.
Kodolányi Gyula, Móser Zoltán és Márkus Béla
„Mint az űrhajósok lábnyoma a Holdon" – ezt adta az est címéül. Felkérte Kodolányi Gyula Kossuth-díjas írót, költőt és Márkus Béla irodalomtörténészt és kritikust, hogy a bemutatott íróportrékhoz fűzzék hozzá személyes emlékeiket.
Vári Attilától „loptam" a címet. A közelmúltban, egy hónappal ezelőtt hunyt el. A fénykép Marosvásárhelyen készült, mellette ült a felesége, Illyés Kinga színésznő. Attila később áttelepült Magyarországra. Amikor véletlenül összefutottunk Budapesten, nem emlékezett a találkozásunkra, de amikor felfedtem a kilétemet, örömmel borult a nyakamba.
Nézzünk egy másik képet. Messze tekintő, mély lelkű, már-már szigorú szemek tekintenek ránk.
Báró Kemény János író, a marosvásárhelyi színház alapítója. 1968 óta legalább száz alkalommal, körülbelül egymillió kilométert tettem meg Erdélyben, és a legtöbbször Marosvásárhelyt, a Nagy Pál festőművész és Kemény Zsuzsa házaspárnál laktam. Zsuzsa révén jutottam sokakhoz, többek között édesapjához, János bácsihoz is. Helikon, Marosvécs – a nevek hallatán mindenkiben felidéződhet a kép, amint ott áll az erdélyi irodalom színe-java a marosvécsi kastély bejárata előtt. Kemény János évente helyet adott az Erdélyi Helikon írói összejövetelnek. Hatalmas erdeinek a jövedelméből alapította a marosvásárhelyi színházat. Később „természetesen" elvették a kastélyt, a birtokot, egy szűk lakásban élt, amikor találkoztam vele. Skót felesége érdekes akcentussal beszélt magyarul. A János bácsiról készült képet kinagyítottam és a családnak ajándékoztam. Egy év múlva jártam ott legközelebb, és a kép eltűnt. János bácsi a felvétel után fél évvel meghalt. A következőt tudtam meg: azért tették el szem elől, mert a képen a család már látni vélte a halál előszelét. (Egyébként Wass Albert is Marosvécsen van eltemetve.)
Móser Zoltán
Úgy fogalmazott, hogy Kemény János több volt, mint mecénás.
Ma nagyon hiányoznak az ilyen emberek. De nézzük egy másik „oszlop-ember" képét. Fél napot töltöttem Várkonyi Nándornál. Ő az első világháború után, 1922-ban egy fültőgyulladás miatt megsüketült. Mégis hosszan és értelmesen elbeszélgettünk. Várkonyi Nándor esszészerűen fogalmazta meg A magyar irodalom történetét 1880-tól 1940-ig. Mindmáig ebből táplálkozom. Babitsról például összesen négy oldalt írt, majd három oldal bibliográfia következik. (Kosztolányi három oldal, plusz két oldal részletes bibliográfia 1940-ig.) Megjelölte az irodalmi „dombokat és a hegyeket". Dombok nélkül nem látszanak jól a hegyek, és hegyek nélkül nem látni, hogy melyik domb milyen magas.
Itt van egy kép a fiatal Dobos Lászlóról. Nyolcvannégy éves korában, tíz évvel ezelőtt hunyt el.
A pozsonyi Madách Könyvkiadó szerkesztőségében fényképeztem. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Márkus Bélának megjelent egy róla szóló monográfiája. Vajon ő hol, mikor és hogyan ismerte meg?
Márkus Béla: „Az 1970-es évek elején, az Alföld folyóirat szerkesztőségében dolgoztam, és az egyik különszám a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozott. Görömbei András kandidátusi értekezését a csehszlovákiai magyar irodalomról írta. Személyesen ismertem Dobos Lászlót, aki tiltott szerző volt. Tárca nélküli miniszteri tisztséget töltött be ugyanis 1968-ban, a reformkommunista Alexander Dubček idején. Utána, a Gustáv Husák-korszakban éppúgy tiltották a műveit, mint Turczel Lajos irodalomtörténészét is. Az Alföld azonban nem tehette meg, hogy Dobos nélkül jelenjen meg a különszám. Tudtuk, hogy elkészült Egy szál ingben című regénye, amely nem jelenhetett meg, és ebből közöltünk részletet. Csanda Sándor felvidéki irodalomtörténész följelentette az Alföldet a minisztériumban. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes igazoló jelentés írását követelte a főszerkesztőtől, és ettől kezdve ránk szállt a pártközpont, valamint az ugyancsak sötét emlékű Tájékoztatási Hivatal."
Móser Zoltán és Kodolányi Gyula
Az írók és költők elfogadták-e a kutakodó objektív jelenlétét?
A fotósra és az adóbehajtóra mindenki gyanakodva tekint. Jékely Zoltán fényképét nézve elmondhatom, nem olyan könnyű írókat fényképezni. Balzac azt kérdezte Nadartól: mit fényképezel? „A bőrömet vagy engem? Mert rajtam nyolc bőr van, és a nyolcadik bőr alatt vagyok én."
Jóban voltam Jékely Zsoli bácsival – közeli ismerőseinek megengedte, hogy Zsolinak szólítsák. Második erdélyi utamra készülve ő látott el nevekkel, címekkel, hol és kit keressek. (Ha megtudta, hogy Erdélyben jártam, arra kért, hogy keressem föl, számoljak be az utamról, mert az ő és édesapja szívében örökké élt Erdély!) De összesen öt percet adott fél nap helyett, mert annyi időt töltöttünk együtt, hogy készítsek róla egy képet. Ezenkívül még egy képen tudtam megörökíteni, másodszor akkor, amikor Nagy Gáspár megkért, hogy vigyem el hozzá, szeretne találkozni vele.
A Király Istvánról készült fénykép is a sorozatban szerepel. Ehhez a fotóhoz Márkus Bélának és Kodolányi Gyulának is vannak emlékei. Kodolányi Gyula így vallott erről:„Rövid műegyetemi tanulmányok után kerültem át a bölcsészkarra. Jól éreztem magam, de az ötödik félévtől kezdve Király István, Szabolcsi Miklós, Pándi Pál és mások tanították a modern magyar irodalmat. Meg kellett hallgassam tőlük, hogy a rokonaimat, családunk barátait burzsujként, a hamis polgári vagy népi jelzővel illessék. Király Istvánra azonban kíváncsi voltam. Ezen a képen, a tekintetén látszik, magnetikus ember volt. Kétségtelenül jó képességű, művelt ember. De Naplójából kitűnnek személyiségének kevésbé méltánylandó vonásai. Amikor megismerte a nevemet, az egyik szeminárium után behívott a szobájába. Rám nézett, és érzelmes, kikerekedő szemmel, már majdnem könnyezett, azt mondta: végtelenül sajnál engem, amiért olyan szörnyeteg volt a nagybátyám. Ezek után leadtam a magyar szakot, és egyszakos angolosként folytattam egyetemi tanulmányaimat."
Az akt a meztelen test. De az arc is, a kéz is (erről is nagy anyaga van) meztelen!
Engem elsősorban az arc érdekelt. Mindig beszélgetés közben fényképeztem. És ez olyan fárasztó volt – nem megterhelő, mert mindig készülve mentem –, mint a fizikai munka.
Megfogalmazható-e, miről szól a fotó?
A francia Henri Cartier-Bresson – a legnagyobbak egyike – mondta egy hosszú és unalmas tévés beszélgetés közben, hogy a fotó az Időről szól. Egy másik, hosszabb megfogalmazása: „A kifejezőeszközök között egyedül a fénykép az, amely rögzíti és megörökíti a múló pillanatot." Szóval a jó fotó: bebalzsamozott Idő.
Lesz-e folytatása ennek a hármas beszélgetésnek?
Szeretném, ha lenne. Legalább ötven olyan író, költő szerepel a fotóim között, akik megérdemelnék, hogy bár röviden, de beszéljünk róluk.
Elmer István
