Csete György 1961-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett építészmérnöki diplomát. Tehetsége, egyetemi munkái felkeltették tanárai figyelmét, és az egyetem elvégzése után külső korrektorként építészhallgatókat korrigált. Innen ered kapcsolata tanítványaival, akik később, az Érc- és Ásványbányászati Vállalatnál tervezőmérnökként eltöltött kezdő évek után Pécsre hívták alakuló csoportosulásuk szellemi vezetőjének. A Baranya Megyei Tanácsi Tervező vállalatnál, később az ÉVM Pécsi Tervező Vállalatánál biztosították a kellő feltételeket ahhoz, hogy teljes energiáját a csoport építészeti arculatának kialakítására, a közös szakmai munkára fordíthassa. 1972–73 körül, a paksi lakótelep tervezésének kezdetére tehető, hogy a csoport Pécsi Ifjúsági Iroda néven szervezetileg is megalakult. Ez alkalommal egy rotaprint kiadványt jelentettek meg, amelyben Csete György és nézeteivel azonosult építészeti elveiket mutatták be, deklaráltan is megalapítva ezzel, a magyar élő építészetet megteremtő alkotó közösségek egyikét.
   Elemi és általános iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd miután egyetlen szentesi középiskolába sem vették fel, az egyik református lelkész ajánlására a Debreceni Református Kollégiumba került. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével 1956-ban beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol 1961-ben szerzett oklevelet. Tanított a pécsi, a budapesti és az innsbrucki egyetemen.
   A magyar organikus építészet egyik, közéleti szerepet is vállaló elindítója. A pályáját végig követő egyházi és magán megbízatásai mellett jelentős állami megrendeléseknek is eleget tett. Alkotásaiban elválaszthatatlan művésztársa, felesége, Csete Ildikó textilművész.
   Csete György alkotói hitvallása, magatartása, politikai megnyilvánulásai családi örökségéhez, hazájához, és annak kultúrájához való elkötelezettségét tükrözik. Ennek tett eleget akkor is, amikor emiatt hátrányai származtak. Ezt szolgálta építészi pályája során oktatóként is bel- és külföldön egyaránt.
Pályája kezdetétől tagja a Magyar Építőművészek Szövetségének, és megalakulásától a Magyar Művészeti Akadémiának.
   Díjak és elismerései: Magyar Művészetért-díj (1990), Ybl Miklós-díj (1992), Kossuth-díj (1997), Magyar Örökség díj (1999), Prima Primissima-díj (2005), Magyar Művészeti Akadémia Aranyérme (2010), Magyar Érdemrend középkeresztje csillaggal (2013), Nemzet Művésze (2014).

„Az organikus építészetnek számos ága-boga ismert. Én ide számítom a földházakat, napenergia-házakat, a szél- és geotermikus energiát felhasználó építményeket és sok más kísérletet is. Az építészeti mozgalom számos szerkezeti, formai, térbeli újítást hozott már eddig. Többnyire szép és jó művek születnek, de ennél többre van szükség: szintézist kell teremteni az organikus formák és a technikai civilizáció felkínálta eszközök között is, egyébként a világ romlását, szennyeződését látva csapdába kerülünk, közeledik az idő, amikor a hagyományos energiaforrások kimerülnek, nem lesz több szén meg olaj. Hála Istennek! Eltűnik az elégetésük során felszabaduló hullaméreg is. De megmarad a Nap. A kimeríthetetlen, tiszta energiaforrás, az élet működtetője. A Fény. A sötétség tehát tűnjön el. Veszített."

Fontos épületei: Orfű, Forrásház (1970–74); Paks, Atomerőmű lakótelep ["tulipános házak"] (1976); Árpád-házi Szent Erzsébet-templom, Halásztelek (1979); Ciprus csárda, Szarvas (1980); Gulya csárda, Balatonszentgyörgy (1991–96); Nemzeti Történelmi Emlékpark épületegyüttesei, Ópusztaszer (1991–98); Beremend, Megbékélés kápolna (1998); '56-os hősök kápolnája, Kiskunmajsa, Maris puszta (2004); Tégláskerti református templom, Debrecen (2006)