„Mindig két világ határán lebegtem, de ez egyáltalán nem zavar"
Születésnapi Beszélgetés Horváth Péter fotográfussal
A riporteri kíváncsiság és a képalkotás szabadsága vezeti Horváth Pétert évtizedeken átívelő pályáján. A június 29-én 80. születésnapját ünneplő fotográfus, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja olyan meghatározó történelmi pillanatok szemtanúja volt, mint a berlini fal lebontása, miközben egyéni látásmódja a dokumentarizmust és a vizuális költészetet is ötvözni tudta. Interjúnkban életpályájának főbb állomásairól, művészeti filozófiájáról, a riport és a művészi fotó határterületeiről, valamint jelenlegi terveiről is szó esik – mindarról, amit egy „lebegő" fotográfus nem kategóriákban, hanem képekben mond el a világról.
A riporteri kíváncsiság és a képalkotás szabadsága vezeti Horváth Pétert évtizedeken átívelő pályáján. A június 29-én 80. születésnapját ünneplő fotográfus, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja olyan meghatározó történelmi pillanatok szemtanúja volt, mint a berlini fal lebontása, miközben egyéni látásmódja a dokumentarizmust és a vizuális költészetet is ötvözni tudta. Interjúnkban életpályájának főbb állomásairól, művészeti filozófiájáról, a riport és a művészi fotó határterületeiről, valamint jelenlegi terveiről is szó esik – mindarról, amit egy „lebegő" fotográfus nem kategóriákban, hanem képekben mond el a világról.
– A Magyar Művészeti Akadémia pécsi munkacsoportjához csatlakozott. Miként kötődik a városhoz?
– Valójában sosem éltem Pécsen, de fiatalkori fotós kapcsolataim révén mégis erős szálak fűznek a városhoz. A Bajai Fotóklub tagjaként gyakran kerültünk kapcsolatba a pécsi fotós közeggel, amely mindig is élénk és elismert volt. Amikor megalakultak az MMA regionális munkacsoportjai, természetesnek tűnt, hogy a pécsihez csatlakozom. Azóta is igyekszem aktívan részt venni a munkában – ilyen volt például a 2024 tavaszán megrendezett Kortárs Magyar Fotográfia című kiállítás.
– Banálisnak tűnő, de nem elhanyagolható kérdés: hogyan lett fotográfus?
– Gyerekkoromban rosszul láttam, sok játékból kimaradtam, így kívülről figyeltem a világot – ez a szemlélődő attitűd mélyen belém ivódott. Talán épp azért kezdtem fotózni, mert kevesebbet láttam: jobban koncentráltam a lényegre. Továbbá a fotóriporteri szabadság – hogy mehetek, láthatok, dönthetek – mindig is vonzott.
– Pályáját fotóriporterként kezdte. Hogyan vezetett az út a Vízügyi Igazgatóságtól az országos lapok szerkesztőségeibe?
– Baján kezdtem, a Vízügyi Igazgatóságnál dokumentáltam mindent, amit kellett: árvízvédelmet, építkezéseket. Közben autodidakta módon képeztem magam, szakkönyveket olvastam, és gyakoroltam. Mindig is a szerkesztőségi munka vonzott, így jelentkeztem az MTI-hez, ahol gyakornokként szintén rengeteget tanultam. Ezt követően jött a Magyar Ifjúság, majd egy napilap, végül a Képes Hét, ahol már hatoldalas képriportokat készíthettem.
– Van olyan emlékezetes pillanat, amely meghatározta fotóriporteri pályáját?
– Egyértelműen a berlini fal lebontása. A Képes Hétnél rovatvezetőm egyszer csak közölte: „Van útleveled? Akkor délután Berlinbe utazol." Másfél napom volt képriportot és címlapfotót készíteni. Olyan történelmi pillanatot élhettem át testközelből, amelyről tudtam: soha nem ismétlődik meg.
– Riportjai gyakran túlmutatnak a dokumentáción. Művészi igényesség, precíz komponálás is megjelenik. Ez tudatos?
– A riportfotó nem egyszerű eseménykövetés. Mindig is úgy gondoltam, hogy a fotós dolga nemcsak az, hogy megmutassa, mi történt, hanem az is, hogy elgondolkodtassa a nézőt. A kompozíció, a képi megformálás legalább olyan fontos, mint maga a pillanat. A fotó számomra mindig is a kíváncsiság eszköze volt – arra kerestem a választ, miért és hogyan történnek a dolgok, nem csak arra, hogy mi történt.
– Egy ponton aztán a művészi fotográfia felé fordult. Ez tudatos váltás volt?
– Inkább egy lassú belső átalakulás. Másként kezdtem látni a világot, és idővel már nem vállaltam megbízásos munkákat. A kubai vendégmunkásokról készült sorozatom például riportként indult, de társadalmi érzékenységű művészi anyaggá formálódott. Később hírességeket kezdtem fotózni – így született meg az Otthon melege című sorozat, melyhez a mai napig készülnek képek. Számomra inspiráló, egyszerű embereket is fotóztam: kocsmárosokat, tanáraimat, ismerősöket. A ‘80-as években Nagybaracskán egy szociográfiai alkotótáborban vettem részt, ami mély nyomot hagyott bennem. Ott tanultam meg igazán a „dolgok mögé nézni". Számomra a fotográfia mindig is erről szólt: a felszín mögötti valóságról.
– Volt, hogy a riporteri múltja új szemszögből inspirálta a művészi munkáit is?
– Több művészi fotóm is korábbi riportképek újraértelmezéséből, montázsokká alakításából született. Voltak kollégák, akik szerint így már nem vagyok „igazi" fotóriporter, mert nem ragaszkodom szorosan a valósághoz – különböző eseményeket, helyszíneket fűzök össze. A művészfotósok úgy látták, ez nem elég elvont, nem elég „lila". Egyfajta „mesebeli naturalizmust" próbálok létrehozni: manipulálom ugyan a képeket, de valóságalapú maradok. Mindig így lebegtem a két világ – a riport és a művészi fotó – között, és ez engem egyáltalán nem zavar. Egyébként sosem szerettem a „fotóművész" szót. Azt tartom fontosnak, létrejön-e valami érvényes. És érdekes módon a legtöbbet nem is fotósoktól tanultam, hanem laikusoktól, akik csak ránéznek egy képre, és valami egészen más jut eszükbe, mint amit én gondoltam.
– A tanítás is fontos szerepet játszott az életében.
– Először újságíróiskolában, majd Kaposváron tanítottam fotóriporteri ismereteket, később pedig saját lakóhelyemen indítottam amatőr fotósoknak tanfolyamot, amely mára egyfajta szabadiskolává alakult, neves vendégelőadókkal és közvetlen, inspiráló beszélgetésekkel (KMO Fotókör, amely a kispesti művelődési házhoz kapcsolódik). A foglalkozások egy részét a kispesti műtermemben tartjuk.
– Az analóg korszakban kezdett fotózni, mégis nyitott volt a digitális technikára. Mi motiválta a váltásban?
– Már az analóg időszakban is kísérletező alkat voltam. A fotó számomra sosem puszta lenyomat volt: mindig tudatos döntések – világítás, kompozíció, látószög – álltak mögötte. A digitális fotózás megjelenését sokan fenyegetésként élték meg, én viszont lehetőségként. Nem veszítettem el semmit – sőt, bővültek az eszközeim. A szabadságom megmaradt, csak a kamera lett más. A digitális eszközök csak megerősítik, amit a laborban tanultunk: tónus, fény, kompozíció – ezek maradtak a lényeges kérdések. A Másképp című kötetemben már a Photoshop lehetőségeivel kísérleteztem. Végül visszataláltam a fekete-fehér képekhez, ma már szinte kizárólag ebben a formában dolgozom – számomra ez az otthonos, s ez lett az igazi absztrakció.
– A fotózás ma mindenki számára elérhető – ez vajon előny vagy hátrány?
– A fotózás valóban népművészetté vált – már a nyolcvanas években is mondták, ma pedig még inkább igaz. Ugyanakkor ezzel tagadhatatlanul együtt jár egyfajta vizuális környezetszennyezés is. A fénykép attól még nem lesz jó, hogy színes és éles. Technikailag ma könnyebb jó képet készíteni – de ez még nem jelent tartalmat. A kérdés mindig az: miért fotózok? Mit tudok elmondani a képpel, amit szóval nem lehet? A fotográfus mindig egyfajta önarcképet készít – nem szó szerint, hanem az érzésein, gondolatain átszűrve mutatja meg a világot.
– Milyen témákon dolgozik mostanában?
– A fotóklubbal minden évben szervezünk egy kiállítást, ez már hagyomány. Emellett dolgozom egy számomra különösen fontos sorozaton, melyből őszre kiállítással is készülök: nemrég elvesztettem egy közeli barátomat, a Kossuth-díjas Kutas László szobrászt. A műterme úgy maradt, ahogy hagyta – félkész szobrokkal, vázlatokkal, művészi káosszal. Napokon át fotóztam ott, hogy megőrizzem ezt a különleges atmoszférát. A mester már nincs jelen, de a hátrahagyott környezete által mégis mintha időutazásra indultam volna.
– Mit tanácsolna azoknak, akik most vágnának bele a fotózásba?
– Nincs nálam a bölcsek köve, de egy dolgot mindig elmondok: ne utánozzanak. Lehet tanulni másoktól, de másolni értelmetlen. Ne kövessenek senkit csak azért, mert ismert vagy sikeres – a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját látásmódját, a saját útját.
Mohay Réka
– Valójában sosem éltem Pécsen, de fiatalkori fotós kapcsolataim révén mégis erős szálak fűznek a városhoz. A Bajai Fotóklub tagjaként gyakran kerültünk kapcsolatba a pécsi fotós közeggel, amely mindig is élénk és elismert volt. Amikor megalakultak az MMA regionális munkacsoportjai, természetesnek tűnt, hogy a pécsihez csatlakozom. Azóta is igyekszem aktívan részt venni a munkában – ilyen volt például a 2024 tavaszán megrendezett Kortárs Magyar Fotográfia című kiállítás.
– Banálisnak tűnő, de nem elhanyagolható kérdés: hogyan lett fotográfus?
– Gyerekkoromban rosszul láttam, sok játékból kimaradtam, így kívülről figyeltem a világot – ez a szemlélődő attitűd mélyen belém ivódott. Talán épp azért kezdtem fotózni, mert kevesebbet láttam: jobban koncentráltam a lényegre. Továbbá a fotóriporteri szabadság – hogy mehetek, láthatok, dönthetek – mindig is vonzott.
– Pályáját fotóriporterként kezdte. Hogyan vezetett az út a Vízügyi Igazgatóságtól az országos lapok szerkesztőségeibe?
– Baján kezdtem, a Vízügyi Igazgatóságnál dokumentáltam mindent, amit kellett: árvízvédelmet, építkezéseket. Közben autodidakta módon képeztem magam, szakkönyveket olvastam, és gyakoroltam. Mindig is a szerkesztőségi munka vonzott, így jelentkeztem az MTI-hez, ahol gyakornokként szintén rengeteget tanultam. Ezt követően jött a Magyar Ifjúság, majd egy napilap, végül a Képes Hét, ahol már hatoldalas képriportokat készíthettem.
– Van olyan emlékezetes pillanat, amely meghatározta fotóriporteri pályáját?
– Egyértelműen a berlini fal lebontása. A Képes Hétnél rovatvezetőm egyszer csak közölte: „Van útleveled? Akkor délután Berlinbe utazol." Másfél napom volt képriportot és címlapfotót készíteni. Olyan történelmi pillanatot élhettem át testközelből, amelyről tudtam: soha nem ismétlődik meg.
– Riportjai gyakran túlmutatnak a dokumentáción. Művészi igényesség, precíz komponálás is megjelenik. Ez tudatos?
– A riportfotó nem egyszerű eseménykövetés. Mindig is úgy gondoltam, hogy a fotós dolga nemcsak az, hogy megmutassa, mi történt, hanem az is, hogy elgondolkodtassa a nézőt. A kompozíció, a képi megformálás legalább olyan fontos, mint maga a pillanat. A fotó számomra mindig is a kíváncsiság eszköze volt – arra kerestem a választ, miért és hogyan történnek a dolgok, nem csak arra, hogy mi történt.
– Egy ponton aztán a művészi fotográfia felé fordult. Ez tudatos váltás volt?
– Inkább egy lassú belső átalakulás. Másként kezdtem látni a világot, és idővel már nem vállaltam megbízásos munkákat. A kubai vendégmunkásokról készült sorozatom például riportként indult, de társadalmi érzékenységű művészi anyaggá formálódott. Később hírességeket kezdtem fotózni – így született meg az Otthon melege című sorozat, melyhez a mai napig készülnek képek. Számomra inspiráló, egyszerű embereket is fotóztam: kocsmárosokat, tanáraimat, ismerősöket. A ‘80-as években Nagybaracskán egy szociográfiai alkotótáborban vettem részt, ami mély nyomot hagyott bennem. Ott tanultam meg igazán a „dolgok mögé nézni". Számomra a fotográfia mindig is erről szólt: a felszín mögötti valóságról.
– Volt, hogy a riporteri múltja új szemszögből inspirálta a művészi munkáit is?
– Több művészi fotóm is korábbi riportképek újraértelmezéséből, montázsokká alakításából született. Voltak kollégák, akik szerint így már nem vagyok „igazi" fotóriporter, mert nem ragaszkodom szorosan a valósághoz – különböző eseményeket, helyszíneket fűzök össze. A művészfotósok úgy látták, ez nem elég elvont, nem elég „lila". Egyfajta „mesebeli naturalizmust" próbálok létrehozni: manipulálom ugyan a képeket, de valóságalapú maradok. Mindig így lebegtem a két világ – a riport és a művészi fotó – között, és ez engem egyáltalán nem zavar. Egyébként sosem szerettem a „fotóművész" szót. Azt tartom fontosnak, létrejön-e valami érvényes. És érdekes módon a legtöbbet nem is fotósoktól tanultam, hanem laikusoktól, akik csak ránéznek egy képre, és valami egészen más jut eszükbe, mint amit én gondoltam.
– A tanítás is fontos szerepet játszott az életében.
– Először újságíróiskolában, majd Kaposváron tanítottam fotóriporteri ismereteket, később pedig saját lakóhelyemen indítottam amatőr fotósoknak tanfolyamot, amely mára egyfajta szabadiskolává alakult, neves vendégelőadókkal és közvetlen, inspiráló beszélgetésekkel (KMO Fotókör, amely a kispesti művelődési házhoz kapcsolódik). A foglalkozások egy részét a kispesti műtermemben tartjuk.
– Az analóg korszakban kezdett fotózni, mégis nyitott volt a digitális technikára. Mi motiválta a váltásban?
– Már az analóg időszakban is kísérletező alkat voltam. A fotó számomra sosem puszta lenyomat volt: mindig tudatos döntések – világítás, kompozíció, látószög – álltak mögötte. A digitális fotózás megjelenését sokan fenyegetésként élték meg, én viszont lehetőségként. Nem veszítettem el semmit – sőt, bővültek az eszközeim. A szabadságom megmaradt, csak a kamera lett más. A digitális eszközök csak megerősítik, amit a laborban tanultunk: tónus, fény, kompozíció – ezek maradtak a lényeges kérdések. A Másképp című kötetemben már a Photoshop lehetőségeivel kísérleteztem. Végül visszataláltam a fekete-fehér képekhez, ma már szinte kizárólag ebben a formában dolgozom – számomra ez az otthonos, s ez lett az igazi absztrakció.
– A fotózás ma mindenki számára elérhető – ez vajon előny vagy hátrány?
– A fotózás valóban népművészetté vált – már a nyolcvanas években is mondták, ma pedig még inkább igaz. Ugyanakkor ezzel tagadhatatlanul együtt jár egyfajta vizuális környezetszennyezés is. A fénykép attól még nem lesz jó, hogy színes és éles. Technikailag ma könnyebb jó képet készíteni – de ez még nem jelent tartalmat. A kérdés mindig az: miért fotózok? Mit tudok elmondani a képpel, amit szóval nem lehet? A fotográfus mindig egyfajta önarcképet készít – nem szó szerint, hanem az érzésein, gondolatain átszűrve mutatja meg a világot.
– Milyen témákon dolgozik mostanában?
– A fotóklubbal minden évben szervezünk egy kiállítást, ez már hagyomány. Emellett dolgozom egy számomra különösen fontos sorozaton, melyből őszre kiállítással is készülök: nemrég elvesztettem egy közeli barátomat, a Kossuth-díjas Kutas László szobrászt. A műterme úgy maradt, ahogy hagyta – félkész szobrokkal, vázlatokkal, művészi káosszal. Napokon át fotóztam ott, hogy megőrizzem ezt a különleges atmoszférát. A mester már nincs jelen, de a hátrahagyott környezete által mégis mintha időutazásra indultam volna.
– Mit tanácsolna azoknak, akik most vágnának bele a fotózásba?
– Nincs nálam a bölcsek köve, de egy dolgot mindig elmondok: ne utánozzanak. Lehet tanulni másoktól, de másolni értelmetlen. Ne kövessenek senkit csak azért, mert ismert vagy sikeres – a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját látásmódját, a saját útját.
Mohay Réka