Gulyás Gyula június 27-én töltötte be 81. életévét. Ebből az alkalomból kérdeztük izgalmas pályakezdéséről, Erdélyhez való szoros kötődéséről és a jövőről alkotott elképzeléséről a magyar szociografikus dokumentarizmus terén elévülhetetlen érdemeket szerzett filmrendezőt.

 

- A „Parajd" településnevet meghallva mostanában sok magyarnak összeszorul a szíve. Az öné egészen biztosan jobban, mint másoké, tekintve, hogy ott készítette a '90-es évek végén a Mámó című filmjét. Milyen emlékeket őriz a forgatásról? Egyáltalán hogyan került Parajdra?

- A kisebbik fiam asztmás volt, amire mindenféle kezelést kapott, nem sok eredménnyel. Kolozsvári barátaim mondták, hogy már évek óta járnak terápiára a parajdi sóbányába. Nekünk elég volt egyszer is elmenni ahhoz, hogy gyakorlatilag minden megoldódjon. Parajdon Mámó volt a szállásadónk. Mivel a bányalátogatás a napnak csak egy részét kötötte le, elég sokat beszélgettem vele, sőt magnófelvételeket is készítettünk. Még ugyanabban az évben elkezdődtek a forgatások. A film elkészítése nem pár napos, hanem több éves munka volt. A felvételek összeállításánál nem a kronológia, hanem az ő életét, a kultúráját meghatározó asszociációs rendszereknek a feltárása volt a vezérelv. A parasztságnak arról a sokféle területet átfogó kultúrájáról van szó, amivel a néprajzosokon és a kultúrantropológusokon kívül kevesen törődnek. Mámónak rendkívül figyelemre méltó politikai nézetei voltak, amelyeken jókat lehetett derülni. Figyelemre méltóan koherens módon, a saját perspektívájából, empirikus tapasztalataiból kiindulva ítélte meg az elmúlt rendszert és a film forgatásának idején zajló történéseket. Az ő kis világában teljességet fedeztünk fel. Egyfajta empátia alakult ki köztünk, amelyet igyekeztünk fenntartani. Leveleztünk vele, de gyakran meg is látogattuk. Elsősorban nem a film kedvéért tettük ezt, hanem, hogy segítsünk neki méltósággal elviselni egyedüllétét és nem könnyű sorsát.

 

- Akkoriban a Mámo kapcsán mondta azt valahol, hogy az idős, a nehéz sorsát végtelen méltósággal viselő székely asszonnyal ellentétben „mások – különösen Magyarországon – katedrálisokat emelnek a gondjaikból, kudarcaikból". Vagyis Ön szerint már majd' 30 éve megvalósult nálunk a – valódi jólét nélküli – jóléti unalom?

- Ez nagyjából így van, de azért nem szeretnék általánosítani. Az emberek jóval kevesebb katasztrófát, krízist tudnak feldolgozni, elhárítani, kibeszélni. A magukra hagyott falvakban ez nem így van. Még Petőfi korában sem igazán jutott ilyen helyekre egészségügyi gondozás, így azt máshogy kellett megoldani. Sőt, még jómagam is láttam javasasszonyokat praktizálás közben. Amikor az emberek vidámabb kedvükben voltak, akkor boszorkányoknak nevezték őket, de ha baj volt, hozzájuk fordultak, s azok ott helyben, a természet ajándékait felhasználva segítettek rajtuk.

 

- Talán nem túlzás azt mondani, hogy amint kamerát kapott a kezébe – ami a hatvanas évek elején elején-derekán nem volt olyan egyszerű, mint ma –, azonnal bemászott vele a kulisszák mögé, akár nyomasztó dolgokat is megmutatva a magyar valóságról. Szociális érzék? Igazságérzet? Otthonról hozott erkölcsi normák?
- Nem merném magamat ilyen magasztos jelzőkkel illetni. Egyszerűen kíváncsiság volt bennem. Úgy láttam, hogy ezek a territóriumok nem voltak feltárva kellő dimenzionáltságukban és mélységükben. Nem azt mondom, hogy senki nem foglalkozott velük, elvégre voltak kollégák, akik ugyanezen fáradoztak. Az öcsémmel (Gulyás János filmrendező – a szerk.) együtt tisztában voltam azzal, hogy ha labdába akarunk rúgni, akkor valami olyasmit kell nyújtani, ami még nem volt. A hosszú dokumentumfilmek kategóriájába tartozó filmszociográfia mutatkozott üdvös megoldásnak. Ez regényes szerkezetben, különböző szituációkon keresztül fejti ki mondanivalóját. E megfigyelésekben a kamera csak követi az eseményeket, és belső vágással, kiemeléssel, illetve néhány vallomással, interjúval értelmezi azokat.

 

- Az első ilyen nagyobb hatású film az volt, amelyet a Szabolcs-Szatmár megyei Penészleken forgattak. Hogyan találtak rá erre a településre?

- Nem mi találtunk rá. Egyik társunk olvasta a Valóság című folyóiratban Végh Antal Állóvíz –Jelentés Penészlekről, egy elmaradott faluról című szociográfiáját. Mindent megmozgattunk, hogy filmet csináljunk róla. A komolyabb stábokat mind elhajtották, minket viszont valószínűleg nem is vettek komolyan. Mai szemmel nevetségesen kevés pénz állt rendelkezésünkre. Stoppal vittük le a kamerákat. Elkészült egy 8 milliméteres film, amelynek iszonyatos körülmények között kellett elkészíteni a hangosítását. A film jó részét aztán 35 milliméteresre nagyítottuk fel. Így született a Valóság síppal-dobbal, avagy tűzön-vízen át. A nyolc évvel később megjelent, már a Balázs Béla Stúdió kebelén belül, ugyancsak Penészleken forgatott, Vannak változások című dokumentumfilm 16 milliméteres filmre készült. Később aztán felnagyították, mivel a filmet közönségtalálkozók kíséretében országszerte vetítették mozikban. A két formátum közötti feszültség és az eltelt nyolc esztendő tényei érzékletesen és pontosan megmutatták, hogy a magára hagyott faluban nem történt semmi érdemleges.

 

- Nem volt szívbajos, amikor tabutémákat dörgölt az ugyan már egyensúlyát vesztett, de azért még ártani képes hatalom orra alá. Miért vállalta az ezzel járó nem kis kockázatot?

- Nem éreztünk mindezt kockázatnak. Nem a „döngölés" motivált, hanem inkább az odafigyelés és a megértés láthatóvá tétele. Arra törekedtünk, hogy valami olyasmit mutassunk meg, amire nem sokan vállalkoztak ilyen terjedelemben és ilyen többoldalú megközelítésben. Nem egy, és csakis egy igazságot lehet észlelni ezekben a filmekben, már csak a hosszukból következően sem. Vagyis ki-ki a saját tapasztalatai, vérmérséklete vagy szocializációja, netán intelligenciája révén azonosulhat ezekkel a dolgokkal, vagy épp illetheti kritikával azokat. Azt semmiképp nem gondolnám, hogy e filmek hidegen hagyták volna a nézők többségét. Éppen azért nem tudom ezt elképzelni, mert revelatív hatással bírtak, újat tudtak mondani. Más megközelítéssel mondhatjuk úgy is, hogy nem leegyszerűsítő "agitkák" és kijelentések voltak. A film születését igen sokrétű elemző munka kísérte, amelybe más stúdiókat, társadalomtudósokat, szociológusokat és politológusokat vontunk be, mikor mit kívánt a téma. Kisebb alkuk árán a forgalmazást is megoldottuk.

 

- Ha mindenképpen választani kéne egyet az alkotásai közül, melyik lenne az, amire a legbüszkébb és miért?

- Egy kicsit kitérnék a „büszkeség" említése elől. A kérdésre válaszolva a legújabb vállalkozásomat hoznám fel, amely merőben eltér az eddigi munkáimtól. Egy, a Bolyaiakról – azaz Bolyai Farkasról és Bolyai Jánosról – szóló, úgynevezett népszerű tudományos filmről van szó. Ebből eddig két rész készült el. Most voltunk egy vetítéssorozaton Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Nagyszebenben. Az ottani reakciók, valamint bizonyos felmerült körülmények miatt remélhetőleg lesz folytatás. Arról van szó, hogy megkapunk olyan archív interjúkat, amelyeket már nem élő matematikusokkal és tudománytörténészekkel készítettek. Mindemellett Székelyudvarhelyen találtunk egy rendkívül izgalmas, a Bolyaiak emlékezetére rendezett kiállítást. Ennek anyagát részben vezetéssel, részben magunk két nap alatt feldolgoztuk. Találkoztunk a marosvásárhelyi Bolyai Műhellyel, amely ötletes eszközökkel, a fiatalok körében népszerűsíti a tudományt. Ez praktikus, mivel egy átlagember nyilván nem érti meg, amit mondjuk Bolyai János leírt. A figyelem felkeltésére azonban kiváló, amit csinálnak. Nekem tetszik ez a megközelítés, hiszen én is olyan filmet szeretnék csinálni, amelyben értelmes középiskolások az örömüket lelik, és amely talán felkelti egynéhányukban az érdeklődést.

 

- Erdély pályája kezdetén és azután is fontos volt Önnek. Honnan ez az erős kötődés?

- Se rokonom, se boldog ősöm nincsen Erdélyben. A '60-as évek végén egy tanulmányi kiránduláson – amely az egyik központi bizottságos szülő támogatásával valósulhatott meg – kint voltam az ELTE művészettörténeti tanszékével, kollektív útlevéllel.  Már akkor is tovább maradtam, mert annyira rácsodálkoztam az ottani, a Jókai idejét idéző állapotokra. Később elkezdtük a Széki lassú című film munkálatait, amelyet csaknem három évtizedig forgattunk – három generáció szerepel benne. Ezt még sok más erdélyi munka követte.

 

- A régiónkban 2025 júniusában megrendezett MOZ.GO Magyar Mozgókép Fesztiválon a legjobb egész estés dokumentumfilmnek választották a KIX című, szociografikus alkotást. Van tehát remény arra, hogy a rendszerváltást, de főleg az ezredfordulót követően hanyatlásnak indult műfaj feléledjen?

- Nem vagyok jós, így azt sem tudom megmondani, hogy a rendelkezésünkre álló technikai eszközök vonatkozásában mi lesz öt, tíz vagy tizenöt év múlva. Amikor például feltalálták a golyóstollat, olyan elképzelések kezdtek terjedni, hogy innentől kezdve milyen könnyű dolga lesz az íróknak és a költőknek, mivel folyamatosan tudnak írni, nem úgy, mint a mártogatós tollal. Aztán semmit nem változott az irodalom. Szerintem a film esetében is ez lesz. Természetesen a műszaki fejlődés hoz magával könnyebbségeket és talán mennyiségileg is több alkotás készülhet. De a lényeg továbbra is a szemlélet marad. Ami a szociográfiát illeti: tagja vagyok a Magyarország Felfedezése szerkesztői kuratóriumának. Ott évente megjelennek kötetek, igaz, kis példányszámban. A honoráriumunk már régóta a nullával egyenlő. A feltámadáshoz tehát nyilvánvalóan szükség lenne valamiféle anyagi bázisra és a terjesztésben való segítségre. Ezek a kötetek legalább nyomot hagynak egyelőre. Na most, hogy ez a nyom az online térben, vagy a kézzel fogható valóságban hasznosabb-e, arról megoszlanak a vélemények. Az elmúlt bő száz évben több (száz) olyan könyv jelent meg, amely szociográfiai falukutatás eredményeként született meg. Egyébként nagyon érdekes lenne azt is számba venni, hogy a kisebbségben élő magyarok környezetében lévő románok, szerbek vagy éppen a tőlünk teljesen független lengyelek milyen szociográfiai munkákat produkáltak. Ez azonban még csak katalogizálva sincsen, filmen pedig végképp nincs rögzítve. Nagy álmon egy kölcsönös szociofilm-sorozat elindítása. Akinek eddig előadtam az ötletemet, annak tetszett, ám támogatást mégsem kaptam. Az ilyesmihez nagy kutatóapparátus szükséges, és a gyártás is költséges. Azért azt meg lehetne csinálni, hogy valamelyik tévécsatorna a hét egyetlen napján, vagy kéthetente adna egy válogatást ezekből a filmekből. A közszolgálati csatornák a Balázs Béla Stúdió filmjeinek a negyedét se vetítették le. A Vannak változásokat se – soha! Ha tehát ezek a filmek bekerülnének a műsorba, kiderülne, hogy mekkora is az úgynevezett nézettség. Biztos vagyok benne, hogy a tévécsatornák részéről ilyen kezdeményezéseket nem láthatunk egyhamar Magyarországon, holott a balti államoktól Bulgáriáig mindenütt működik ez. Az, hogy szociográfia mikor van, mikor nincs, a kultúrpolitikától függ. Tehát nemcsak az igény számít, hanem az is, hogy van-e támogatás. Addig, ameddig ilyen támogatási rendszer nem áll rendelkezésre, komoly nehézségekkel jár ezen filmek elkészítése is. Ám talán marad valami tőlem és a kollégáimtól, s az nem pusztába kiáltott szó lesz.

 

Hankó András

Magyar Művészeti Akadémia

Veszprémi Regionális Munkacsoport

Fotók: MMA Archívum, NFI