- Melyek voltak pályája legmeghatározóbb állomásai, és hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?
 
- Nagyon nehéz kiemelni egy-egy meghatározó időszakot az eddigi szakmai pályafutásomból, ugyanis szinte az összes létező magyar színházban dolgoztam. Talán egy vagy két olyan színház van, ahol nem jártam. Azt gondolom, hogy amikor az ember csinál valamit, akkor az a „kedvenc gyereke". Aztán ennyi idő távlatából már kiderül, hogy hol voltak a fontosabb és a lényegesebb dolgok, de én még mindig majdnem mindegyikre nagyon kellemesen tekintek vissza.
A szakmai pályafutásom nyitóállomása Kecskemét volt. Itt szívesen emlékszem vissza a Mandragóra című komédiára. Később Szolnokra kerültem, ahol például Shakespeare Macbethjét rendeztem, ezt követően pedig Miskolcon kezdtem el dolgozni. Itt hosszú ideig, tíz évig voltam, mely idő alatt sok fontos rendezésre volt lehetőségem. Jó szívvel emlékszem például A szecsuáni jólélek, a Lear király, az Angliai Erzsébet, a Peer Gynt, a Galilei élete, A tribádok éjszakája, a Lulu, vagy Az ember tragédiája című előadásokra. Ezt követően a Nemzeti Színházba kerültem, ahol például Brecht A kaukázusi krétakör című drámájának a rendezése egy kiemelkedő élmény számomra. Ezen kívül szabadúszóként nagyon sok helyen, Magyarország szinte összes színházában dolgoztam rendezőként.
 
- Hogyan változott az Ön rendezői stílusa az évek során?
 
- Nem vagyok az az iskolateremtő típus, aki csinál egy egyfajta színházat, amit mindenre ráerőltet. Mindig a darabokból indulok ki. Az ember persze kifejleszt magának egy munkamódszert, ami szerint rendez, de elsősorban a látásmód a fontos. A rendezés kilencven százalékban világnézet kérdése. Úgy gondolom, hogy egy rendező nem színdarabokat, hanem világnézetet rendez. A színdarabok pedig olyan anyagok, amelyeken keresztül ezt meg tudja valósítani. Én eddig is őriztem azt a nézetet, amiben felnőttem, sőt igyekeztem továbbfejleszteni a darabokban, ugyanis nem az a karakter vagyok, aki váltogatja a nézeteit, az ízlésvilágát. 
 
- Hogyan változott a színház világa az elmúlt 75 évben?
 
- A színház nagyon sokat alakult, és voltak igazán fantasztikus pillanatai. A színház is ugyanúgy fejlődik, mint a világ. Van olyan, hogy a világ borzalmasan rossz irányba tart, és van olyan színház, amelyik ezt mutatja meg. Például én nagyon nem szeretem azt a fajta színházat, amelyik csak azért „mutat" valamit a nézőknek, hogy lássanak. Semmi értelme összehordani, összerakni valamit ész nélkül, csak azért, hogy látványos és magával ragadó legyen. A színház egy nagyon elmélyült műfaj. A rendezőnek az a dolga, hogy a kort, amelyben élünk, hasonítsa az adott darabbal, legyen szó ókori vagy klasszikus történetről. Fontos, hogy a darab a mai nézőhöz beszéljen. A színháznak pedig az a dolga, hogy a színdarab segítségével összehozza a nézőteret és a színpadot egy közösséggé. Ez egy nagyon fontos és nemes feladat, amit nem szabad megterhelni fölösleges formaságokkal, semmitmondásokkal.
 
- Mit szeret leginkább a színházban?
 
- Játszani szeretek! Hevesi Sándornak volt egy mondása, ami összecseng az én véleményemmel is. Azt mondta, hogy a színész a szerepet, a rendező a darabot játssza. Ez egy nagyon pontos meghatározás, mert valóban nem csak a színész játszik a színházban, hanem a rendező is. Ő az egész darabbal játszik: a zenével, a látvánnyal, a mozgással, a szöveggel, a színészekkel, az íróval. Egy olyan egységet kell mindezekből kovácsolnia, ami a legjobban, leghatásosabban megfogja a nézőt.
 
- Milyen új irányokat tart ígéretesnek a jövő színházában?
 
- Külföldön és Magyarországon is vannak nagyon ígéretes színházak, amelyek szórakoztatnak és elgondolkodtatnak is egyben. Én az olyan fajta színházban hiszek, amelyik azért jön létre, mert elégedetlen a világgal és meg akarja változtatni azt, de mindezt játékos formában teszi. Ehhez persze gondolatok és indulatok is kellenek.
 
- Mit tervez a következő időszakban?

- A Miskolci Nemzeti Színházban rendezem Füst Milán Máli néni című darabját, aminek ebben a hónapban lesz a bemutatója.