– A Műcsarnok kiállítására készül, a tavalyi évben pedig Kínában volt tárlata. Mennyire tipikus az események ilyen sűrűsége?

– Régen tipikus volt, az elmúlt pár évben már nem annyira. De imádom a kiállítást, mert ha szövök – néha egy évig is –, akkor kettesben vagyok a művel, és olyankor a készülő munka nagy részét nem látom a technika adottságai miatt. Tehát nagyon elevenen kell hogy bennem éljen a terv, és amikor a kész mű aztán lekerül a szövőszékről vagy az akvarell az asztalról, akkor szeretem, ha látják, hiszen nem magamnak csinálom. Ha körülnéz, akkor láthatja, hogy nálam semmilyen munkám nincs a falon. Van olyan művész, akinek szükséges magát körbevenni saját magával, én a nagyon más, különös tárgyak társaságát szeretem, ezek sokszor ihletőim is… Azért fontos számomra a kiállítás, mert ott kapok visszajelzést arról, hogy amit csináltam, az más számára is fontos dolgokról szól. A célom soha nem az, hogy a mű szép legyen – a mondanivalója jó, ha szép –, inkább az, hogy igaz és őszinte legyen. Tehát a körmondatos válaszom, hogy szeretem a kiállítást, mert ha nem is személyesen, de a képeim ott találkoznak a nézővel. A vendégkönyv kedvenc olvasmányom.

– Milyen művekkel érkezett Kínába?

– Jó pár évvel ezelőtt a Magvető Kiadó felkért a János vitéz illusztrációjára. Először nem értettem, mi van ezen illusztrálnivaló, mert már sok remek alkotás született. És akkor egy kedves, baráti letolást kaptam a Magvető akkori igazgatójától, hogy na-na, olvasd csak el még egyszer-kétszer! És kiderült, hogy az a János vitéz, amit még gyerekfejjel olvastam, hihetetlenül sok, egész másfajta utalást is rejt. 17 akvarellt festettem akkor. Pár évvel később kaptam egy felkérést Kínából, hogy szeretnének óriás könyvet csinálni a kínai fordításból az én illusztrációimmal. Tudjuk, hogy Kínában Petőfi tananyag. A képeimet 3 × 5 méteresre nagyították fel, és ebből vándorkiállítás készült. Nem tudtam kimenni a megnyitóra, de láttam a képeket a hihetetlen sok kamerával. Jelezte, hogy Petőfi ott is él, és ez nagyon nagy dolog. Különben is, szerintem Petőfi nem kétszáz, hanem Petőfi örök.


– A jellemző műfaja viszont a szövés, nem az akvarell.

– A leghazárdabb művésznek tartom magam. A választott műfajom egyáltalán nem ennek a korszaknak a technikája, hiszen ma két perc alatt is lehet nagyon jó művet készíteni. Az időmet adom ajándékba, és szinte semmit nem kérek érte cserébe. Viszont ameddig az időmet a szövőszékkel, a festékkel töltöm, addig azt akarom közölni, ami bennem él. Nem készítek színes tervet, ami ennél a műfajnál szinte megkövetelt, ezért vagyok hazárd. Csak egy nagyon picike papírkára rajzolom le a gondolatot, az idők folyamán pedig meg kell őriznem a belső képet. Mivel két henger között zajlik a szövés, csak maximum negyven centit látok magam előtt munka közben. Ez a festészetnek egy olyan ága, ahol a művész nem tud hátralépni, hunyorítani, és azt mondani, hogy most ezt egy kicsit másra festeném vagy szőném, itt nincs változtatásra mód. A mondanivalóval való hűséges együttélésre van szükség, hogy a belső képet meg tudjam őrizni a mű elkészültéig. De nem teszem mérlegre az időt, és nem kérem számon senkitől, hogy „úgy nézd, amit a falon látsz, hogy én mennyi időmet áldoztam!".  Olyan, mint a repülés vagy a gyaloglás. Ha gyalog mész, akkor nagyon sok részletet meglátsz az utcán, az erdőben, és ugyan sok módja van, hogy gyorsabban haladjunk, de akkor kimaradnak a részletek.

– Hogy épül fel a Műcsarnok kiállítása?

– A gyűjteményes kiállítás címe: Ami nem látható. Él bennem egy kép, hogy honnan hova jusson, aki a három termen átsétál. A korai képeim figurálisak, akkor még el se tudtam képzelni, hogy a tájkép mondhat valamit. Azt teszem láthatóvá, amit a dolgok mögött gondolok. Tehát ha egy régi fotószerű képen egy múlt század eleji kercaszomori család tagjai láthatók, akik elmentek a fotográfushoz, hogy évtizedekre vagy egy évszázadra emléket állíthassanak magukról, akkor annak megadták a módját. A korai képemen az ezzel kapcsolatos gondolataimat lehet majd látni. Idővel megváltozott a hozzáállásom a tájképpel kapcsolatban, mert rájöttem, hogy rengeteg gondolatot személyesíthet meg. Ez a kifejezés nagyon fontos, hogy „személyesít meg". Rendkívül sok mindent ki lehet vele fejezni, úgyhogy a középső teremben tájképek és angyalok lesznek. De ezek nem a klasszikus értelemben vett angyalok, hanem az életünk bizonyos mozzanataira való reakciók, tulajdonképpen jelek. Ezek mi vagyunk, és saját magunkkal nézünk szembe egy szférikus figura által. Úgy tervezem, az utolsó termet a bánataimmal és a gondjaimmal fejezem majd be, amik magunkról, a világunkról, az egymáshoz való kapcsolatainkról szólnak. Általában úgy szoktam tervezni, hogy a kiállításaim utolsó terme lehetőleg lelkileg följebb vigyen. Ebben a helyzetben a tér adottsága miatt most visszaviszem magunkat a földre: nézzünk szembe önmagunkkal, és gondoljuk végig, miért nem tiszteljük a másik embert, miért nem tiszteljük a tájat, miért nem tiszteljük a természetet, a levegőt. Aztán innen még vissza lehet fordulni a szférikusabb dolgok felé.


– Különleges angyalokról beszélt. Mit vagy kit ért ezalatt?

– A kedvenc angyalom tört személyiség, Szegény angyal a mű címe, a 90-es években szőttem. A rendszerváltás utáni önmagunk kereséséről, önmagunk elbotlatásairól, szerencsétlen próbálkozásainkról szól. A pénzről is beszél: az angyal ruháját a volt szocialista országok értéküket vesztett pénzei borítják. És rólunk is szól, hogyan tudunk átállni egy olyan világból, amiről azt hittük, hogy sose lesz vége egy még nem tudjuk milyenbe. Nagyon szeretem a szomorú dolgokat, a tört, majdnem reménytelen ügyeket.

– Sikerül ennek az angyalnak felemelkedni?

– Jó kérdés! Évtizedekkel ezelőtt a Szépművészeti Múzeum magyar kárpit kiállítására beadtam ezt a Szegény angyalt egy másikkal együtt, de kizsűrizték, pedig nekünk és értünk szőttem, és ez nagyon fájdalmas volt számomra. Ezután kikerült Lengyelországba, ahol a fal helyett térbe állították, és ezért mindenki a hátulját nézte, és lemaradtak arról, amiről a kép valójában szól. Szerencsére ennek a tárlatnak az – egyébként nem túl jó minőségben nyomtatott – katalógusát kiküldték Aubussonba, Franciaországba, aminek köszönhetően egy csodálatos kiállításra hívtak meg. A szentség a kárpitművészetben – körülbelül ez volt a címe. A klasszikus középkori kárpitok és Léger, Picasso, Braque leszőtt képei mellett az enyémek is ott lehettek, és rákövetkező évben első külföldiként önálló kiállításra hívtak meg. Amiből az a tanulság, hogy ha valami kegyetlen, utálatos és negatív dolog történik, akkor érdemes kivárni – persze, ha van rá idő – a folyamat végét. Mérhetetlenül nagy örömet, nagy igazságtételt éreztem. Ez az angyal is látható lesz a kiállításon.

– A gyönyörű, idilli környezet, ahol vagyunk, alkalmasnak látszik rá, hogy az ember kizárja a külvilágot, és csak az alkotásra koncentráljon.

– A külvilág bizonyos részét túlságosan kizártam magamból, annyira megszoktam ezt a környezetet, és azt, hogy én itt zavartalanul tudok dolgozni. A „dolgozni" szó nem is fejezi ki azt, amit csinálok. Budapesten rengeteg helyen laktam. A mamámmal éltem, aki költözködőművész volt, az ő életére 42 lakáscsere jutott, az enyémre 17. Mindig vágytam a vidéki életre. Aztán az egyik barátnőm, Kernstok Károly unokahúga, ennek a présháznak az előző tulajdonosa disszidált, de előtte a házat átíratta a nevemre. Akkor ez egy romos vincellérház volt. Hirtelen egy majd kétszáz éves ház tulajdonosa lettem. Eleinte lakhatásra nem volt alkalmas, mégis minden időmet itt töltöttem. Rajzoltam, élveztem a természet közelségét, a függetlenséget. Aztán végül elhagytam a székesfővárost, és megtanultam falusinak lenni.


– És nem bánta meg.

– Egy pillanatig se! Elég csak időnként bemenni Budapestre, pedig ezt a várost nagyon szeretem. Ez egy csodálatos, áldott helyzet. Ezért tudtam ennyit dolgozni – ki kell találni ehelyett egy jó szót –, tehát ilyen mértékig a szenvedélyemnek élni, mert ez a kert a házzal valóságos királyság. Talán túlságosan szabad is lettem, ezért mostanában már többször veszek részt kortársaim kiállításmegnyitóin, ahol öröm számomra a találkozás. A lelkemben még mindig inkább visszahúzódó vagyok, és hirtelen a sok emberrel nem tudok mit kezdeni. Tahitótfalusi bennszülötté váltam, de a korom ellenére hajlandó vagyok változni. Nekem is jót tesz, ha találkozhatok a kortársaimmal, más gondolatokkal.

– Ahogy beszélgetünk, feltűnő, hogy a humor is finoman, de mindig megjelenik.

– Előbb a visszájáról látok mindent, és csak aztán a színéről. A klasszikus időkben a kárpitot is a visszájáról szőtték, tehát nem látták szövés közben a képet. Én is mindig a komikus oldalát látom a dolgoknak, és sokszor vissza is fogom magam, de jót tenne a világnak egy kicsit több humorérzék. Szerintem a humor a kultúra egyik fokmérője. Olyan társaságot keresek, ahol veszik a lapot, cserébe én is veszem.