Távolodó jégtáblákon
Szilágyi István válogatott publicisztikája
Elsősorban prózaíróként, leginkább regényíróként tartjuk számon Szilágyi Istvánt, és kevésbé ismert a néhai kolozsvári magyar író publicisztikai munkássága, amely csaknem fél évszázad alatt halmozódott fel újságírói, szerkesztői műhelyében. Szilágyi válogatott publicisztikáit tartalmazza a Távolodó jégtáblákon című kötet, ami az MMA Kiadó gondozásában jelent meg Márkus Béla előszavával.
Elsősorban prózaíróként, leginkább regényíróként tartjuk számon Szilágyi Istvánt, és kevésbé ismert a néhai kolozsvári magyar író publicisztikai munkássága, amely csaknem fél évszázad alatt halmozódott fel újságírói, szerkesztői műhelyében. Szilágyi válogatott publicisztikáit tartalmazza a Távolodó jégtáblákon című kötet, ami az MMA Kiadó gondozásában jelent meg Márkus Béla előszavával.
A Szilágyi-életmű teljesebb megismerése várat még magára: nem csak újraolvasni kell, de előbb még egyáltalán végigolvasni – állapítja meg Antal Balázs, a Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa, a Műút portál szerkesztője A párhuzamos életmű dokumentumai című tanulmányában. A végső értelmezéshez az árnyalatok is fontosak: „a nyelvi, valamint a tárgyi, tematikus tapasztalatszerzés terepeként tételezhető a Távolodó jégtáblákon jónéhány írása" – olvasható az alfoldonline.hu oldalon.
Antal Balázs elemzése szerint a publicisztikai írások azt a Szilágyi Istvánt mutatják meg, aki Magyarországról kevésbé volt látható: az intézménnyé vált embert. Aki írói életműve mellett egy „másik" életművet is létrehozott: a Helikon folyóiratot és az Utunk jelentékeny részét. Aki vezető szerkesztői feladataival együtt a kolozsvári irodalmi élet, az erdélyi regionális kánon egyik legfontosabb műhelyének átmentését és folytonosságát is biztosította. E kötetből valamelyest abba is beleláthat az olvasó, hogy miféle nehézségek között, milyen kihívásokkal szembenézve… A szó szoros értelmében vett publicisztikánál bővebb itt a merítés: a riporttól indulva a kritikán és az esszén át juthatunk el a közéleti véleményműfajig, miközben az újságírás műfajainak széles palettája tárul az olvasó elé, sőt kicsit annál is több. Bár a szövegek túlnyomórészt az Utunkhoz vagy a Helikonhoz kötődnek, de az Igaz Szóban, a Korunkban, az Irodalmi Szemlében, a Kortársban vagy épp az Alföldben megjelent írásokat is beválogatott a kötetbe Márkus Béla.
A Szilágyi-próza a kezdetektől „mesterségérzékeny", vagyis a szépírói pálya felől nézve a riportutak láthatóan az anyaggyűjtés terepét is jelentették mind tematikai, mind nyelvi értelemben. „Vasúti műhelyek, fakitermelő vállalatok telephelyei, egy aranybánya – sorolja a Műút szerkesztője a kézkeziség tapintható jegyeit. – Néhol meglegyintett, hogy mintha színtiszta elbeszélést olvasnék."
A sajtótörténet iránt érdeklődő éppúgy találhat érdekességet a kötetben, mint a történész, aki a romániai forradalom, s a közvetlenül rá következő átmeneti, rendkívül zavaros idők értelmiségi nézőpontból megfogalmazott kommentárait, vagy visszanézve a Ceauşescu-korszak értelmiségi szereplehetőségeit kutatja.
Alaphelyzetét a távolodó jégtáblák metaforájával világítja meg Szilágyi István: „Olvadáskor megpattan a jégpáncél, a folyó zajlani kezd. A jégtáblák egy része rohan a sodrással, mások nehezen szakadnak el a partoktól, elmaradoznak, távolodnak a többitől. Valahogy így néz ki ma Európa keleti térsége. Mi sem természetesebb, mondhatnánk, hiszen a tegnapi együvé tartozást a dermesztő Szarmata tél, vagy még inkább a szibériai biztosította másfél emberöltőnyi időre. Miután hát elkezdődött a zajlás, halad, sodródik mindenik saját ereje és vonzódása szerint új hovatartozások felé. Igen, ez bizonyára így természetes, a baj csak az, hogy a magyarság anyaországtól elszakadt nemzetrészei más-más jégtáblákon egyensúlyoznak, inognak; nagyobb részük ama elmaradozókon, távolodókon. A törésvonalak persze rég kirajzolódtak, előrevetítődtek még az első világháborút követően, mikor az ország területének kétharmada elveszett.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján viszont, amikor a legutóbbi zajdulásra sor került, és szabadabban mozoghattunk, úgy gondoltuk, szorosabbra húzhatókká válnak szellemi együvé tartozásunk szálai, függetlenül attól, hogy hol cövekelődtek országhatárok közénk – reménykedni kezdtünk, ezzel, ha föl nem is oldódnak, ám az ezredvégre valamelyest enyhítődni fognak azok a bizonyos Trianon-traumák."
Márkus Béla szekesztőként az Utunk anyagát rostálta meg jobban, a Helikonban közölt írásokból azonban „csekély kivétellel" mindent tartalmaz a Távolodó jégtáblákon című kötet. Gazdag, lebilincselő gyűjtemény, amely arról is tanúskodik, hogy Szilágyi István sikeresen átmentette a legfontosabb kolozsvári irodalmi műhelyt – fórumot –, majd átadta a stafétabotot a fiataloknak.
Tóth I.
Fotó: MMA
Antal Balázs elemzése szerint a publicisztikai írások azt a Szilágyi Istvánt mutatják meg, aki Magyarországról kevésbé volt látható: az intézménnyé vált embert. Aki írói életműve mellett egy „másik" életművet is létrehozott: a Helikon folyóiratot és az Utunk jelentékeny részét. Aki vezető szerkesztői feladataival együtt a kolozsvári irodalmi élet, az erdélyi regionális kánon egyik legfontosabb műhelyének átmentését és folytonosságát is biztosította. E kötetből valamelyest abba is beleláthat az olvasó, hogy miféle nehézségek között, milyen kihívásokkal szembenézve… A szó szoros értelmében vett publicisztikánál bővebb itt a merítés: a riporttól indulva a kritikán és az esszén át juthatunk el a közéleti véleményműfajig, miközben az újságírás műfajainak széles palettája tárul az olvasó elé, sőt kicsit annál is több. Bár a szövegek túlnyomórészt az Utunkhoz vagy a Helikonhoz kötődnek, de az Igaz Szóban, a Korunkban, az Irodalmi Szemlében, a Kortársban vagy épp az Alföldben megjelent írásokat is beválogatott a kötetbe Márkus Béla.
A Szilágyi-próza a kezdetektől „mesterségérzékeny", vagyis a szépírói pálya felől nézve a riportutak láthatóan az anyaggyűjtés terepét is jelentették mind tematikai, mind nyelvi értelemben. „Vasúti műhelyek, fakitermelő vállalatok telephelyei, egy aranybánya – sorolja a Műút szerkesztője a kézkeziség tapintható jegyeit. – Néhol meglegyintett, hogy mintha színtiszta elbeszélést olvasnék."
A sajtótörténet iránt érdeklődő éppúgy találhat érdekességet a kötetben, mint a történész, aki a romániai forradalom, s a közvetlenül rá következő átmeneti, rendkívül zavaros idők értelmiségi nézőpontból megfogalmazott kommentárait, vagy visszanézve a Ceauşescu-korszak értelmiségi szereplehetőségeit kutatja.
Alaphelyzetét a távolodó jégtáblák metaforájával világítja meg Szilágyi István: „Olvadáskor megpattan a jégpáncél, a folyó zajlani kezd. A jégtáblák egy része rohan a sodrással, mások nehezen szakadnak el a partoktól, elmaradoznak, távolodnak a többitől. Valahogy így néz ki ma Európa keleti térsége. Mi sem természetesebb, mondhatnánk, hiszen a tegnapi együvé tartozást a dermesztő Szarmata tél, vagy még inkább a szibériai biztosította másfél emberöltőnyi időre. Miután hát elkezdődött a zajlás, halad, sodródik mindenik saját ereje és vonzódása szerint új hovatartozások felé. Igen, ez bizonyára így természetes, a baj csak az, hogy a magyarság anyaországtól elszakadt nemzetrészei más-más jégtáblákon egyensúlyoznak, inognak; nagyobb részük ama elmaradozókon, távolodókon. A törésvonalak persze rég kirajzolódtak, előrevetítődtek még az első világháborút követően, mikor az ország területének kétharmada elveszett.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján viszont, amikor a legutóbbi zajdulásra sor került, és szabadabban mozoghattunk, úgy gondoltuk, szorosabbra húzhatókká válnak szellemi együvé tartozásunk szálai, függetlenül attól, hogy hol cövekelődtek országhatárok közénk – reménykedni kezdtünk, ezzel, ha föl nem is oldódnak, ám az ezredvégre valamelyest enyhítődni fognak azok a bizonyos Trianon-traumák."
Márkus Béla szekesztőként az Utunk anyagát rostálta meg jobban, a Helikonban közölt írásokból azonban „csekély kivétellel" mindent tartalmaz a Távolodó jégtáblákon című kötet. Gazdag, lebilincselő gyűjtemény, amely arról is tanúskodik, hogy Szilágyi István sikeresen átmentette a legfontosabb kolozsvári irodalmi műhelyt – fórumot –, majd átadta a stafétabotot a fiataloknak.
Tóth I.
Fotó: MMA
