Mesetakaró
Vetró Mihály szibériai pásztorokról, kultúrák közötti folytonosságról és az alkotás szeretetéről
A manysik és a hantik földjén megtapasztalta, milyen kiegyensúlyozott lélekkel élnek a legzordabb körülmények között is a természeti népek. A kétezres évek elejétől a nemezkészítő népek hagyományát kutatta Vetró Mihály Anatóliában, Kirgizisztánban, Üzbegisztánban, Iránban és Kazahsztánban. A Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium oktatójával, az MMA rendes tagjával védő, gyógyító motívumokról, a mesék üzenetéről és a tanítványok lelkierejéről is beszélgettünk.
A manysik és a hantik földjén megtapasztalta, milyen kiegyensúlyozott lélekkel élnek a legzordabb körülmények között is a természeti népek. A kétezres évek elejétől a nemezkészítő népek hagyományát kutatta Vetró Mihály Anatóliában, Kirgizisztánban, Üzbegisztánban, Iránban és Kazahsztánban. A Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium oktatójával, az MMA rendes tagjával védő, gyógyító motívumokról, a mesék üzenetéről és a tanítványok lelkierejéről is beszélgettünk.
– Miért éppen a nemezkészítésnek kötelezte el magát a népi kézművesmesterségek közül?
– Ennek története visszanyúlik egészen a gyerekkoromig, egy 1978-as alkotótáborig, ahova sokat rajzoló gyerekként vitt el Fekete Borbála, kiváló művésztanárom. Ott találkoztam Nagy Marival és Vidák Istvánnal, akik akkor még nem nemezeltek, hanem a kosárfonás, a gyékény és fűzfavessző feldolgozása volt a fő területük. Tulajdonképpen beleszerettem abba az alkotói folyamatba, amit tőlük láttam, leginkább a játékosságuk és a vidámságuk fogott meg, ahogyan tanítottak – a többi felnőtthöz képest, sokkal közelebb éreztem őket magamhoz. Kamaszéveim alatt Vágó Edit fizikatanár és testvére, Vágó László Szoboszlón nemezelt, hozzájuk csatlakoztam 1984-ben, aztán elkerültem Kecskemétre Vidák Istvánék táborába, és ott is ragadtam oktatónak. Akkor raktam össze, hogy találkoztunk mi már egyszer, gyermekkoromban…
– Kecskeméten Vidákékat leginkább a magyar és a keleti nemezhagyomány felgyűjtése, újratanulása és tanítása foglalkoztatta.
– Jó ideje izgatott már engem is a nomád világ, többek közt a szibériai rénszarvastartó pásztorok életmódja, bár arrafelé nemez nincs, hiszen a juhok nem élnek meg a sarkkör közelében. Amikor az ezredfordulón meghívtak a hantik és manysik földjére egy kézművestáborba, azzal a kéréssel vállaltam el az oktatást, hogy még maradhassak egy hónapot a rénpásztorok között. Így kerültem a „világ végére", a nyugat-szibériai tajga kellős közepén olyan kulturális környezetbe, ami évezredek óta mit sem változott. Kétszáz kilométerre a legközelebbi településtől a szibériai pásztorok maguk készítették a viseletüket, a rénszarvasprémet feldolgozták, s mindeközben magától értetődő természetességgel használták a motívumkincsüket. Tudták, el is mondták, melyik minta a férfiaké, mi vonatkozik a lányokra, asszonyokra, mit használnak a gyerekruhák díszítésére, melyik motívum véd a medvetámadás, a rontás ellen… Magával ragadott ez a világ, annál is inkább, mert sok párhuzamot felfedeztem távoli nyelvrokonaink és az erdélyi meg a moldvai csángó magyarok motívumkincse között. Az első meghatározó élmények után visszatérni a helyszínre fájdalmas tapasztalat volt: csak öt év telt el, de századokban lehetett mérni a változást. Addigra a nomád pásztorok életébe is betört a civilizáció, lerombolva mindazt a csodát, amit az ezredfordulón még láttam és megtapasztaltam körükben.
– Ezért fordult Közép-Ázsia felé?
– Kerestem a lehetőséget, hogyan tudnék eljutni olyan területekre, ahol élő hagyománya van a nemezkészítésnek. Belső-Anatóliában ugyan már nem nomád környezetben, de él ez a mesterség a helyi közösségekben. Az egyik út hozta a másikat, Kirgizisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán után eljutottam Iránba is, ahol több nomád kisebbség él, és használja a nemezt a mindennapokban. A technikai megoldásoknál ekkor már jobban izgattak a helyi motívumok, és találkoztam még olyan idős mesterekkel, akik a jelentését is ismerték azoknak. Felfigyeltem például arra, hogy a nemezkészítők nem is mindig döntenek előzetesen a motívumokról, hiszen az alkotófolyamat részeként alakul a mondanivaló – saját bevallásuk szerint nemegyszer ők is csak utólag csodálkoztak rá, milyen üzenetet hordoznak munkáik, milyen óvó, védő, segítő hatást fejtenek ki a közösség, a család életére vagy a személyes sorsuk alakulására.
– A Timár-módszer a táncanyanyelv szókapcsolattal fejezi ki ezt a spontaneitást. A kézművesmesterek is anyanyelvként, tehát az adott helyzetnek megfelelően használják a motívumokat?
– Benne élnek a műveltségben. Az én esetemben ez úgy történt, hogy évekig másoltam eredeti motívumokat, tudatosan keresve a magyar népművészet és a közép-ázsiai nemezminták közötti párhuzamot. Eltelt öt-tíz év, mire kialakult nálam az a fajta ihletett, nem tudatos motívumalkotás, amit az idős mestereknél láttam. A népmesék ebben sokat segítettek. Nagyon szeretek a diákjaimnak mesélni, rendszeres mesealkalmaink vannak, és a diákok is egyre inkább megszeretik, eltanulják az élő szavas mesemondást. Sokat beszélgetünk az élő szó erejéről. Amikor mesélünk, nem betanult szöveget mondunk, hanem átéljük, a belső képalkotás során magunk előtt látjuk, ahogyan a hős elindul, és lépésről lépésre beteljesíti a sorsát. Miért ne lehetne ezeket a képeket nemezbe fogalmazni? – tűnődtem, s ma már látom: így születtek a legizgalmasabb felismeréseink. A Fehérlófia mesetakarót közösen készítettük a fiatalokkal, és csak utólag döbbentünk rá, milyen többlettartalmat hordoz: a negatívban is megjelenik egy figura. Ami tudatosan készült, az a Fehérlófia, de ott van alatta kialakulatlan változataként a még kiforratlan, romboló jogosultságait beváltó Hétszűnyű Kapanyányimonyók.
– Egyes értelmezések szerint a mese minden szereplője mi magunk vagyunk. Boldizsár Ildikó szerint a felnőtté válás meséinél különösen fontos, hogy átélhető: mi magunk vagyunk a naplopó, a felületes, de az útnak induló, fejlődni kész mesehős is. Rajtunk múlik, melyik minta lesz maradandóan a sajátunk.
– Ez a felismerés a képekből jött nemezeléskor. Azért is szeretek együtt dolgozni a diákjaimmal, mert ők friss szemmel néha meglátnak olyat is, amit én talán észre sem vennék elsőre. Előfordul például, hogy munka közben átalakul a minta, és ezzel új jelentést hoz be a történetbe. Mivel a nemez élő anyag, sokszor olyan formák is előjönnek, amelyekre a tervezésnél nem is gondoltunk.
– Az elmúlt években sorra jelentek meg Árvai Anikóval közös kiadványai. A motívumok elemzésére, több ezer éves eredetük, illetve univerzális jelentéskörük feltárására is vállalkozik a technikai tudásátadás mellett?
– Minden bizonnyal létezik egyfajta folytonosság. A Selyemútként ismert kereskedelmi útvonal évezredek óta összeköti a kultúrákat, kimutathatóan ezen az úton vándoroltak egykor a nemezkészítéssel foglalkozó nomád törzsek is. Velük együtt persze nemcsak az áruk, hanem a technikák és a motívumok is vándoroltak. Kiadványaink kezdetben főleg azért készültek, mert a tanítások és képzések során megtapasztaltam, milyen kevés a támpont. „Van nekem fotóm ezernyi nemeztakaróról" – gondoltam, és a tipikusakról gyűjteményt készítettem. A nemezművészetről – kalapokról, ékszerekről, különféle fortélyokról – és más kézművesmesterségekről megjelent kiadványaink rendszerben, többek közt népekre, törzsekre bontva összegzik az ismereteket. A Nemez – A teremtő kelme című digitális tananyag pedig az interneten – https://nemez.ewk.hu/nemez-digitalis-tananyag/ – is elérhetővé vált a Covid-járvány idején.
– A hagyományos kézművesmesterségek kutatásával családi örökségéhez is kapcsolódik?
– Ami biztosan tudható, hogy az 1600-as évek végén vagy az 1700-as évek legelején Giovanni Vetro talján üvegműves, templomi üvegező Itáliából áttelepedett Erdélybe, és feleségül vette Fergeteg Rozáliát. Tizenhat gyermekük született, a leszármazottak között található a temesvári Vetró Artúr szobrászművész, aki a kolozsvári képzőművészeti főiskolán tanított a 20. század második felében. Fia, Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész édesapám másod-unokatestvére. Apámék egy Arad melletti faluban éltek, amikor 1940-ben bejött a „kis magyar világ", épp a határ túloldalán maradtak, és akkor úgy döntött a család, hogy nem várnak tovább a csodára. Egy éjszaka apámat hátára vette az édesanyja, és átjöttek Magyarországra.
– Sokféle családi háttérrel érkeznek tanítványai a nádudvari kézműves-szakgimnáziumba, és igen érzékeny korban. Kamaszként leválófélben vannak szüleikről, az otthoni környezetről. Példakép, apafigura a fiatalok szemében?
– Az egyik oldalról nézve ez csodálatos, sokszor tényleg úgy érzem, hogy milyen sok gyermekem van, ha pedig együtt alkotunk, el is feledkezem arról, hogy már nem vagyok húszéves. A másik oldalon örökké az foglalkoztat: tudok-e ennyi mindenre figyelni, ennyi nehézséggel szembesülni? Hiszen a kamasz gondolhatja úgy, hogy amit nem tud elrendezni a szüleivel, azt majd velem megbeszéli. Igyekszem segíteni. Közel negyedszázada, 2001 óta tanítok, és látom, hogy ezek a 15–20 éves fiatalok bizony nagyon kevéssé bíznak magukban. Pedig vannak lehetőségeik, tehetségük is van és lelkierejük, csak nem feltétlenül ismerik fel az adottságaikat ebben a korban. Nyári táborokban, rendezvényeken azt is megtapasztalom, hogy mennyire figyelnek egymásra. Az igazság az, hogy szeretnek alkotni, és főleg szeretnek együtt lenni. Szinte terápiásak ezek az együttlétek.
– Hogyan tekintenek a lehetőségeikre, milyen a jövőképük?
– A New York-i Tulipán Alapítvány minden évben ösztöndíjjal támogat hét diákunkat, akik Manhattanben is bemutatkozhatnak. Óriási lehetőség, ugyanakkor szembesít a valósággal is. „Rengeteg ember, semmi kötődés" – összegezte egy tanítványom a tapasztalatát nemrégiben. Persze pozitív találkozásaik is vannak, szívesen kapcsolódnak a helyi magyar közösségekhez, és szembesülnek azzal is, micsoda lehetőség van a kezükben – évezredes mesterség fogásai. Úgy tudnak alkotni, ahogyan az a nyugati világban ma már szinte ismeretlen. Lelkes, elkötelezett tanítványainkat rendszeresen keresik meg hazai és külföldi lehetőségekkel múzeumok, filmstúdiók, művészeti központok, sokan pedig nevelőként adják tovább tudásukat.
– Amikor tavasszal előadóként szerepelt a Milyennek álmodjuk a jövő iskoláját? című művészettel nevelés konferencián, feltűnt, hogy a meghívóban csak annyi szerepelt a neve után: nevelő. A magyar nyelv szépsége, hogy a nevelés szó jelentésbokrában benne van a növelés.
– A tanár szót nem is szeretem, mert nagyon lejáratták, pláne a pedagógust. És hiszek abban, hogy a tárgyi tudásnál fontosabb a példa, amit átadunk. A fiatalok pontosan látják, hogyan viszonyulok a világhoz, s ha ez tetszik nekik, követhetik. Közben én is naponta tanulok tőlük, megpróbálom a lelkemen átszűrni azt a sok tapasztalatot, hatást, ami felőlük érkezik. Egymást tanítjuk, egymást növeljük.
Tóth Ida
Fotó: Walter Péter
– Ennek története visszanyúlik egészen a gyerekkoromig, egy 1978-as alkotótáborig, ahova sokat rajzoló gyerekként vitt el Fekete Borbála, kiváló művésztanárom. Ott találkoztam Nagy Marival és Vidák Istvánnal, akik akkor még nem nemezeltek, hanem a kosárfonás, a gyékény és fűzfavessző feldolgozása volt a fő területük. Tulajdonképpen beleszerettem abba az alkotói folyamatba, amit tőlük láttam, leginkább a játékosságuk és a vidámságuk fogott meg, ahogyan tanítottak – a többi felnőtthöz képest, sokkal közelebb éreztem őket magamhoz. Kamaszéveim alatt Vágó Edit fizikatanár és testvére, Vágó László Szoboszlón nemezelt, hozzájuk csatlakoztam 1984-ben, aztán elkerültem Kecskemétre Vidák Istvánék táborába, és ott is ragadtam oktatónak. Akkor raktam össze, hogy találkoztunk mi már egyszer, gyermekkoromban…
– Kecskeméten Vidákékat leginkább a magyar és a keleti nemezhagyomány felgyűjtése, újratanulása és tanítása foglalkoztatta.
– Jó ideje izgatott már engem is a nomád világ, többek közt a szibériai rénszarvastartó pásztorok életmódja, bár arrafelé nemez nincs, hiszen a juhok nem élnek meg a sarkkör közelében. Amikor az ezredfordulón meghívtak a hantik és manysik földjére egy kézművestáborba, azzal a kéréssel vállaltam el az oktatást, hogy még maradhassak egy hónapot a rénpásztorok között. Így kerültem a „világ végére", a nyugat-szibériai tajga kellős közepén olyan kulturális környezetbe, ami évezredek óta mit sem változott. Kétszáz kilométerre a legközelebbi településtől a szibériai pásztorok maguk készítették a viseletüket, a rénszarvasprémet feldolgozták, s mindeközben magától értetődő természetességgel használták a motívumkincsüket. Tudták, el is mondták, melyik minta a férfiaké, mi vonatkozik a lányokra, asszonyokra, mit használnak a gyerekruhák díszítésére, melyik motívum véd a medvetámadás, a rontás ellen… Magával ragadott ez a világ, annál is inkább, mert sok párhuzamot felfedeztem távoli nyelvrokonaink és az erdélyi meg a moldvai csángó magyarok motívumkincse között. Az első meghatározó élmények után visszatérni a helyszínre fájdalmas tapasztalat volt: csak öt év telt el, de századokban lehetett mérni a változást. Addigra a nomád pásztorok életébe is betört a civilizáció, lerombolva mindazt a csodát, amit az ezredfordulón még láttam és megtapasztaltam körükben.
– Ezért fordult Közép-Ázsia felé?
– Kerestem a lehetőséget, hogyan tudnék eljutni olyan területekre, ahol élő hagyománya van a nemezkészítésnek. Belső-Anatóliában ugyan már nem nomád környezetben, de él ez a mesterség a helyi közösségekben. Az egyik út hozta a másikat, Kirgizisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán után eljutottam Iránba is, ahol több nomád kisebbség él, és használja a nemezt a mindennapokban. A technikai megoldásoknál ekkor már jobban izgattak a helyi motívumok, és találkoztam még olyan idős mesterekkel, akik a jelentését is ismerték azoknak. Felfigyeltem például arra, hogy a nemezkészítők nem is mindig döntenek előzetesen a motívumokról, hiszen az alkotófolyamat részeként alakul a mondanivaló – saját bevallásuk szerint nemegyszer ők is csak utólag csodálkoztak rá, milyen üzenetet hordoznak munkáik, milyen óvó, védő, segítő hatást fejtenek ki a közösség, a család életére vagy a személyes sorsuk alakulására.
– A Timár-módszer a táncanyanyelv szókapcsolattal fejezi ki ezt a spontaneitást. A kézművesmesterek is anyanyelvként, tehát az adott helyzetnek megfelelően használják a motívumokat?
– Benne élnek a műveltségben. Az én esetemben ez úgy történt, hogy évekig másoltam eredeti motívumokat, tudatosan keresve a magyar népművészet és a közép-ázsiai nemezminták közötti párhuzamot. Eltelt öt-tíz év, mire kialakult nálam az a fajta ihletett, nem tudatos motívumalkotás, amit az idős mestereknél láttam. A népmesék ebben sokat segítettek. Nagyon szeretek a diákjaimnak mesélni, rendszeres mesealkalmaink vannak, és a diákok is egyre inkább megszeretik, eltanulják az élő szavas mesemondást. Sokat beszélgetünk az élő szó erejéről. Amikor mesélünk, nem betanult szöveget mondunk, hanem átéljük, a belső képalkotás során magunk előtt látjuk, ahogyan a hős elindul, és lépésről lépésre beteljesíti a sorsát. Miért ne lehetne ezeket a képeket nemezbe fogalmazni? – tűnődtem, s ma már látom: így születtek a legizgalmasabb felismeréseink. A Fehérlófia mesetakarót közösen készítettük a fiatalokkal, és csak utólag döbbentünk rá, milyen többlettartalmat hordoz: a negatívban is megjelenik egy figura. Ami tudatosan készült, az a Fehérlófia, de ott van alatta kialakulatlan változataként a még kiforratlan, romboló jogosultságait beváltó Hétszűnyű Kapanyányimonyók.
– Egyes értelmezések szerint a mese minden szereplője mi magunk vagyunk. Boldizsár Ildikó szerint a felnőtté válás meséinél különösen fontos, hogy átélhető: mi magunk vagyunk a naplopó, a felületes, de az útnak induló, fejlődni kész mesehős is. Rajtunk múlik, melyik minta lesz maradandóan a sajátunk.
– Ez a felismerés a képekből jött nemezeléskor. Azért is szeretek együtt dolgozni a diákjaimmal, mert ők friss szemmel néha meglátnak olyat is, amit én talán észre sem vennék elsőre. Előfordul például, hogy munka közben átalakul a minta, és ezzel új jelentést hoz be a történetbe. Mivel a nemez élő anyag, sokszor olyan formák is előjönnek, amelyekre a tervezésnél nem is gondoltunk.
– Az elmúlt években sorra jelentek meg Árvai Anikóval közös kiadványai. A motívumok elemzésére, több ezer éves eredetük, illetve univerzális jelentéskörük feltárására is vállalkozik a technikai tudásátadás mellett?
– Minden bizonnyal létezik egyfajta folytonosság. A Selyemútként ismert kereskedelmi útvonal évezredek óta összeköti a kultúrákat, kimutathatóan ezen az úton vándoroltak egykor a nemezkészítéssel foglalkozó nomád törzsek is. Velük együtt persze nemcsak az áruk, hanem a technikák és a motívumok is vándoroltak. Kiadványaink kezdetben főleg azért készültek, mert a tanítások és képzések során megtapasztaltam, milyen kevés a támpont. „Van nekem fotóm ezernyi nemeztakaróról" – gondoltam, és a tipikusakról gyűjteményt készítettem. A nemezművészetről – kalapokról, ékszerekről, különféle fortélyokról – és más kézművesmesterségekről megjelent kiadványaink rendszerben, többek közt népekre, törzsekre bontva összegzik az ismereteket. A Nemez – A teremtő kelme című digitális tananyag pedig az interneten – https://nemez.ewk.hu/nemez-digitalis-tananyag/ – is elérhetővé vált a Covid-járvány idején.
– A hagyományos kézművesmesterségek kutatásával családi örökségéhez is kapcsolódik?
– Ami biztosan tudható, hogy az 1600-as évek végén vagy az 1700-as évek legelején Giovanni Vetro talján üvegműves, templomi üvegező Itáliából áttelepedett Erdélybe, és feleségül vette Fergeteg Rozáliát. Tizenhat gyermekük született, a leszármazottak között található a temesvári Vetró Artúr szobrászművész, aki a kolozsvári képzőművészeti főiskolán tanított a 20. század második felében. Fia, Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész édesapám másod-unokatestvére. Apámék egy Arad melletti faluban éltek, amikor 1940-ben bejött a „kis magyar világ", épp a határ túloldalán maradtak, és akkor úgy döntött a család, hogy nem várnak tovább a csodára. Egy éjszaka apámat hátára vette az édesanyja, és átjöttek Magyarországra.
– Sokféle családi háttérrel érkeznek tanítványai a nádudvari kézműves-szakgimnáziumba, és igen érzékeny korban. Kamaszként leválófélben vannak szüleikről, az otthoni környezetről. Példakép, apafigura a fiatalok szemében?
– Az egyik oldalról nézve ez csodálatos, sokszor tényleg úgy érzem, hogy milyen sok gyermekem van, ha pedig együtt alkotunk, el is feledkezem arról, hogy már nem vagyok húszéves. A másik oldalon örökké az foglalkoztat: tudok-e ennyi mindenre figyelni, ennyi nehézséggel szembesülni? Hiszen a kamasz gondolhatja úgy, hogy amit nem tud elrendezni a szüleivel, azt majd velem megbeszéli. Igyekszem segíteni. Közel negyedszázada, 2001 óta tanítok, és látom, hogy ezek a 15–20 éves fiatalok bizony nagyon kevéssé bíznak magukban. Pedig vannak lehetőségeik, tehetségük is van és lelkierejük, csak nem feltétlenül ismerik fel az adottságaikat ebben a korban. Nyári táborokban, rendezvényeken azt is megtapasztalom, hogy mennyire figyelnek egymásra. Az igazság az, hogy szeretnek alkotni, és főleg szeretnek együtt lenni. Szinte terápiásak ezek az együttlétek.
– Hogyan tekintenek a lehetőségeikre, milyen a jövőképük?
– A New York-i Tulipán Alapítvány minden évben ösztöndíjjal támogat hét diákunkat, akik Manhattanben is bemutatkozhatnak. Óriási lehetőség, ugyanakkor szembesít a valósággal is. „Rengeteg ember, semmi kötődés" – összegezte egy tanítványom a tapasztalatát nemrégiben. Persze pozitív találkozásaik is vannak, szívesen kapcsolódnak a helyi magyar közösségekhez, és szembesülnek azzal is, micsoda lehetőség van a kezükben – évezredes mesterség fogásai. Úgy tudnak alkotni, ahogyan az a nyugati világban ma már szinte ismeretlen. Lelkes, elkötelezett tanítványainkat rendszeresen keresik meg hazai és külföldi lehetőségekkel múzeumok, filmstúdiók, művészeti központok, sokan pedig nevelőként adják tovább tudásukat.
– Amikor tavasszal előadóként szerepelt a Milyennek álmodjuk a jövő iskoláját? című művészettel nevelés konferencián, feltűnt, hogy a meghívóban csak annyi szerepelt a neve után: nevelő. A magyar nyelv szépsége, hogy a nevelés szó jelentésbokrában benne van a növelés.
– A tanár szót nem is szeretem, mert nagyon lejáratták, pláne a pedagógust. És hiszek abban, hogy a tárgyi tudásnál fontosabb a példa, amit átadunk. A fiatalok pontosan látják, hogyan viszonyulok a világhoz, s ha ez tetszik nekik, követhetik. Közben én is naponta tanulok tőlük, megpróbálom a lelkemen átszűrni azt a sok tapasztalatot, hatást, ami felőlük érkezik. Egymást tanítjuk, egymást növeljük.
Tóth Ida
Fotó: Walter Péter
September 23, 2025 | vidák istván , nagy mari , vetró mihály , nádudvari népi kézműves szakgimnázium és kollégium
