Fotó: Walter Péter
Eldobott tárgyak csendélete
Molnár László József ötvenéves jubileuma
Művészi pályafutásának ötvenéves jubileumán kiállítással köszöntötték Molnár László József Munkácsy-díjas grafikus- és festőművészt. A Vigadó kiállítótermében az alkotó grafikái, ceruzarajzai mellett festményeivel is megismerkedhetnek a nézők.
Művészi pályafutásának ötvenéves jubileumán kiállítással köszöntötték Molnár László József Munkácsy-díjas grafikus- és festőművészt. A Vigadó kiállítótermében az alkotó grafikái, ceruzarajzai mellett festményeivel is megismerkedhetnek a nézők.
A Nagyváradon 1951-ben született művész Kolozsvárott végzett képgrafika szakon 1975-ben, majd 1980-ban települt át Magyarországra. Az alkotás mellett tanított is: 2014-ig az Egri Eszterházy Károly Főiskola rajz tanszékének docense volt.
A Misik Nagy Rita által szerkesztett katalógusban így vall művészetéről: „Munkám során vizuális »lexikonszerűséget« próbáltam alkotni, keresem a formai és megjelenési hasonlóságokat, és úgy találtam, hogy egy drapéria és egy kéz redőzete között meglepő hasonlóságok vannak, a kagyló formája és egy eldobott spárga, zsineg, az elszáradt levél görbületei között, a derékszögben találkozó fonalak szövete, a drótháló vagy a rács között és így tovább a végtelenségig."
Lóska Lajos művészettörténész, kritikus a természetközeliséget emeli ki ezekben a sajátos csendéletekben.
„Akárcsak a természetben, így Molnár László József számára is minden egyformán fontos. Részletgazdagon, mikroszkopikus pontossággal ábrázolja tárgyait: megrajzolja a kiszáradt gally repedéseit, a szétszáradt szappant, különböző rongy- és fonálcsomókat, és hogy a részleteket minél jobban kihangsúlyozza, elhagyja a hátteret, a környezetet."
Stefanovits Péter képzőművész, az MMA Képzőművészeti Tagozatának vezetője május 8-án megnyitójában ugyancsak a „csendéletek" természetközeliségére és az alkotó rendkívüli szakmai, szellemi igényességére utalt. „Több mint harmincöt évvel ezelőtt, amikor megláttam az első rajzait, elkápráztatott az a szakmai és szellemi alázat, amellyel ezeket a munkákat készítette… Az az alázat, kegyelmi állapot, amelyben ő ezeket az alkotásokat létrehozta, azóta is lenyűgöző és megdöbbentő. Olyan dolgokkal állíthatók párhuzamba, amelyek már nem is emberi léptékűek."
Emlékeztetett a középkori művészek aprólékos, nagy műgondú alkotásaira, azokra az attribútumokra, amelyek megjelentek a tizenhetedik század körül a csendéletek kibontakozásakor.
Molnár László József ezekkel szemben – elfogyó gyertya, a női szépséget megkísértő koponya, a homokóra – „az enyészet anyagából állítja össze csendéleteit, és engem ez a vanitas világára emlékeztet, ami jelenthet hamisságot és hazugságot is, meg mulandóságot és hiábavalóságokat. Ezeket a csendéleteket, amelyeket adott esetben hónapokig figyelt és tett át ceruzarajz formájában, ha kihelyezzük a természetbe, az erdő, a mező szélére, három nap múlva már fölismerhetetlenné válnak. Tehát a legtökéletesebb módon teljesítenék be azt a vanitas fogalmat, amit a nagy művekben az európai kultúrkör megalkotott."
A hiábavalóságban mégis az újrakezdés szükségességéről vall ars poetica-szerűen Molnár László József: „Számomra a művészettel való foglalkozás a világban való jelenlét, az öntudatnál levést jelenti, azonosulást és tagadást. Kísérlet a lét értelmezésére, lebontására és újraértelmezésére, a töredékes és széthulló látszatvilág összerakására, vagyis a lehetetlenre…"
Az alkotó munkássága iránt harmincöt év alatt sem változott az érzelem és gondolkodás – hangsúlyozta Stefanovits Péter –, a művek szakrális üzeneteként a némaságot fogadó trappista szerzetesek utolsó szavait idézte elhallgatásuk előtt: Kyrie eleison…
Szurcsik József képzőművész, az MMA rendes tagja megnyitóbeszédében ugyancsak az eddigi életmű mélyértelmezésére vállalkozott. A létezés elválaszthatatlan a tevékenységtől – „lenni – tenni" –, az évszázadok során, ha kissé másként gondolkodtak is a filozófusok, az alapkérdés mindig ugyanaz volt: „Mi az emberi lét lényege, és miben áll az »én« létezésének értelme? Ez számomra azért is érdekes, mert úgy gondolom, hogy egy művész, egy alkotó ember, ha esetleg sorsával nem is, de saját létezésével messzemenően ki van békülve, és nem vívódik önmagában az élet értelméről, keresve az igazság fényét, feltéve, ha azt teheti, amire predesztinálva van, vagyis alkothat kedvére naphosszat. Ellenkező esetben élethosszig tartó program lehet az élet értelmének kutatása."
Fejtegetésében Szókratész és Immanuel Kant nyomán eljutott ahhoz a megállapításhoz, hogy a legfontosabb erkölcsi kötelesség maga a cselekedet, illetve annak tudatos irányítása. De Szurcsik József idézte az egzisztencialista Jean-Paul Sartre gondolatát, amely szerint „a lét megelőzi a lényeget". Az ember saját cselekedetei által hozza létre önmagát, és „azzá lesz, amit tesz".
A Molnár László-i művészet és alkotótevékenység – folytatta – ezeknek a filozófiai gondolatoknak a sorába illeszkedik bele. Valamennyi alkotás a mélyből, – ha úgy tetszik – a megbomlott, félredobott, selejtes világból indul ki, és „elképesztő magasságokig emelkedik, hogy a mikro- és makrovilág egyes képződményei, képletei esélyt kaphassanak a figyelmünkre". Az alkotó látványvilágába tartoznak a környezetben felhalmozódott hordalékok, amelyeket beemel művészi látásába, műtermének világába, „csendéleti tárgyakká minősítve az elhasznált, eldobott, feleslegessé vált vagy részben elvesztett, elhullott világ megannyi elemét".
Ahogy Sárosdy Judit művészettörténész írja a katalógusban: „Molnár László József hihetetlenül finom, míves rajzai – oszló, foszló talált tárgyai – egyre időszerűbbnek tűnnek. Nem kötődnek direkt módon holmi aktualitáshoz; az elmúlás folyamatát vizualizálják. Félelmeinkkel szembesítve az állandó zajban, rohanásban csöndet, nyugalmat teremtenek. Alkotásaiban a Memento mori rég elfeledett intelmét nem fenyegető rémmé, inkább esztétikai élménnyé transzponálja."
Ugyanakkor ez a metafizikus, szakrális indíttatású művészet „átéli" az élet minden megnyilvánulásának gyönyörét, mint oly érzékletesen beszélt erről Szurcsik József. „Molnár László József lelke ragyog a gyönyörűségtől, mert – mint egy panteista, aki Isten mindenre kiterjedő immanenciájában, jelenlétében látja örömét –, ő pont úgy gyönyörködik az univerzumban. Átéli a mérhetetlenül és kifejezhetetlenül hatalmas világ nagyszerű szépségét…"
Az élet – és aki életet mond, ezzel teremtést is mond – a legkisebbtől a legnagyobbig áthatja a világ minden részecskéjét és részletét, a csoda ámulatával tölti el az embert.
Az életmű bemutatott darabjai – ha az egyes alkotások időben távol esnek is egymástól – egységes stílust követnek, frissességet mutatnak. Nem fog rajtuk az idő, nem veszítenek fényességükből, állapította meg Szurcsik József.
Molnár László József a magyar rajzművészet és grafikusművészet elvitathatatlanul kiemelkedő alakja. Kiállítása június 22-ig tekinthető meg a Vigadó ötödik emeleti kiállítóterében.
Elmer István
A Misik Nagy Rita által szerkesztett katalógusban így vall művészetéről: „Munkám során vizuális »lexikonszerűséget« próbáltam alkotni, keresem a formai és megjelenési hasonlóságokat, és úgy találtam, hogy egy drapéria és egy kéz redőzete között meglepő hasonlóságok vannak, a kagyló formája és egy eldobott spárga, zsineg, az elszáradt levél görbületei között, a derékszögben találkozó fonalak szövete, a drótháló vagy a rács között és így tovább a végtelenségig."
Lóska Lajos művészettörténész, kritikus a természetközeliséget emeli ki ezekben a sajátos csendéletekben.
„Akárcsak a természetben, így Molnár László József számára is minden egyformán fontos. Részletgazdagon, mikroszkopikus pontossággal ábrázolja tárgyait: megrajzolja a kiszáradt gally repedéseit, a szétszáradt szappant, különböző rongy- és fonálcsomókat, és hogy a részleteket minél jobban kihangsúlyozza, elhagyja a hátteret, a környezetet."
Stefanovits Péter képzőművész, az MMA Képzőművészeti Tagozatának vezetője május 8-án megnyitójában ugyancsak a „csendéletek" természetközeliségére és az alkotó rendkívüli szakmai, szellemi igényességére utalt. „Több mint harmincöt évvel ezelőtt, amikor megláttam az első rajzait, elkápráztatott az a szakmai és szellemi alázat, amellyel ezeket a munkákat készítette… Az az alázat, kegyelmi állapot, amelyben ő ezeket az alkotásokat létrehozta, azóta is lenyűgöző és megdöbbentő. Olyan dolgokkal állíthatók párhuzamba, amelyek már nem is emberi léptékűek."
Emlékeztetett a középkori művészek aprólékos, nagy műgondú alkotásaira, azokra az attribútumokra, amelyek megjelentek a tizenhetedik század körül a csendéletek kibontakozásakor.
Molnár László József ezekkel szemben – elfogyó gyertya, a női szépséget megkísértő koponya, a homokóra – „az enyészet anyagából állítja össze csendéleteit, és engem ez a vanitas világára emlékeztet, ami jelenthet hamisságot és hazugságot is, meg mulandóságot és hiábavalóságokat. Ezeket a csendéleteket, amelyeket adott esetben hónapokig figyelt és tett át ceruzarajz formájában, ha kihelyezzük a természetbe, az erdő, a mező szélére, három nap múlva már fölismerhetetlenné válnak. Tehát a legtökéletesebb módon teljesítenék be azt a vanitas fogalmat, amit a nagy művekben az európai kultúrkör megalkotott."
A hiábavalóságban mégis az újrakezdés szükségességéről vall ars poetica-szerűen Molnár László József: „Számomra a művészettel való foglalkozás a világban való jelenlét, az öntudatnál levést jelenti, azonosulást és tagadást. Kísérlet a lét értelmezésére, lebontására és újraértelmezésére, a töredékes és széthulló látszatvilág összerakására, vagyis a lehetetlenre…"
Az alkotó munkássága iránt harmincöt év alatt sem változott az érzelem és gondolkodás – hangsúlyozta Stefanovits Péter –, a művek szakrális üzeneteként a némaságot fogadó trappista szerzetesek utolsó szavait idézte elhallgatásuk előtt: Kyrie eleison…
Szurcsik József képzőművész, az MMA rendes tagja megnyitóbeszédében ugyancsak az eddigi életmű mélyértelmezésére vállalkozott. A létezés elválaszthatatlan a tevékenységtől – „lenni – tenni" –, az évszázadok során, ha kissé másként gondolkodtak is a filozófusok, az alapkérdés mindig ugyanaz volt: „Mi az emberi lét lényege, és miben áll az »én« létezésének értelme? Ez számomra azért is érdekes, mert úgy gondolom, hogy egy művész, egy alkotó ember, ha esetleg sorsával nem is, de saját létezésével messzemenően ki van békülve, és nem vívódik önmagában az élet értelméről, keresve az igazság fényét, feltéve, ha azt teheti, amire predesztinálva van, vagyis alkothat kedvére naphosszat. Ellenkező esetben élethosszig tartó program lehet az élet értelmének kutatása."
Fejtegetésében Szókratész és Immanuel Kant nyomán eljutott ahhoz a megállapításhoz, hogy a legfontosabb erkölcsi kötelesség maga a cselekedet, illetve annak tudatos irányítása. De Szurcsik József idézte az egzisztencialista Jean-Paul Sartre gondolatát, amely szerint „a lét megelőzi a lényeget". Az ember saját cselekedetei által hozza létre önmagát, és „azzá lesz, amit tesz".
A Molnár László-i művészet és alkotótevékenység – folytatta – ezeknek a filozófiai gondolatoknak a sorába illeszkedik bele. Valamennyi alkotás a mélyből, – ha úgy tetszik – a megbomlott, félredobott, selejtes világból indul ki, és „elképesztő magasságokig emelkedik, hogy a mikro- és makrovilág egyes képződményei, képletei esélyt kaphassanak a figyelmünkre". Az alkotó látványvilágába tartoznak a környezetben felhalmozódott hordalékok, amelyeket beemel művészi látásába, műtermének világába, „csendéleti tárgyakká minősítve az elhasznált, eldobott, feleslegessé vált vagy részben elvesztett, elhullott világ megannyi elemét".
Ahogy Sárosdy Judit művészettörténész írja a katalógusban: „Molnár László József hihetetlenül finom, míves rajzai – oszló, foszló talált tárgyai – egyre időszerűbbnek tűnnek. Nem kötődnek direkt módon holmi aktualitáshoz; az elmúlás folyamatát vizualizálják. Félelmeinkkel szembesítve az állandó zajban, rohanásban csöndet, nyugalmat teremtenek. Alkotásaiban a Memento mori rég elfeledett intelmét nem fenyegető rémmé, inkább esztétikai élménnyé transzponálja."
Ugyanakkor ez a metafizikus, szakrális indíttatású művészet „átéli" az élet minden megnyilvánulásának gyönyörét, mint oly érzékletesen beszélt erről Szurcsik József. „Molnár László József lelke ragyog a gyönyörűségtől, mert – mint egy panteista, aki Isten mindenre kiterjedő immanenciájában, jelenlétében látja örömét –, ő pont úgy gyönyörködik az univerzumban. Átéli a mérhetetlenül és kifejezhetetlenül hatalmas világ nagyszerű szépségét…"
Az élet – és aki életet mond, ezzel teremtést is mond – a legkisebbtől a legnagyobbig áthatja a világ minden részecskéjét és részletét, a csoda ámulatával tölti el az embert.
Az életmű bemutatott darabjai – ha az egyes alkotások időben távol esnek is egymástól – egységes stílust követnek, frissességet mutatnak. Nem fog rajtuk az idő, nem veszítenek fényességükből, állapította meg Szurcsik József.
A beszéd teljes teljes terjedelemben itt érhető el!
Molnár László József a magyar rajzművészet és grafikusművészet elvitathatatlanul kiemelkedő alakja. Kiállítása június 22-ig tekinthető meg a Vigadó ötödik emeleti kiállítóterében.
Elmer István
