– Miféle kiállítás lesz ez? 

– Kivételesen rólam szól. Belsőépítész életem háromnegyede kiállításokkal telt el. Negyvenöt éven keresztül kiállításokat rendeztem, összesen hatvan országban, Tokiótól San Franciscóig. Összesen két egyéni kiállításom volt, először hetvenéves koromban a Vigadó Galériában, amikor elszámoltam belsőépítész életemmel. Azóta nem csináltam enteriőrt. Négy-öt éve mozaikokat készítek. Ezt a speciális mozaiktechnikát sehol a világon nem ismerik. Volt egy asztalosműhelyem, tele hulladékkal. Szinte adta magát a dolog, csak ki kellett találnom a technikát. 

– Érdekes, hogy a művészeket általában fiatalkorukban feszíti az önkifejezés vágya, aztán ahogy öregszenek, ebből egyre inkább visszavesznek.

Nálad fordítva történik. 

– Igen, de ennek megvan a logikus magyarázata. Belsőépítészként minden munkámat megrendelésre készítettem.

Ebből elegem lett. Most a magam ura vagyok, ez nagyon tetszik.

Ezeket a munkákat vissza is bonthatom, ezt is szeretem bennük. Ezek nem homogén tárgyak, mindegyikbe valamilyen régi tárgyat applikálok

Általában olyanokat, amelyekhez személyes emlékek kötődnek: Szilvia unokáinak gyerekrajzait; egy kopt keresztet, amelyet a kopt pápától kaptam Afrikában; meghalt feleségem szemüvegakasztóját, jegygyűrűjét, imakönyvfedelét; egy Zsolnay csempét; Makovecz Imre feleségének, Szabó Mariannak egyik iparművészmunkáját, egy madarat. Az egyik munkámon nagyanyám szemei láthatók egy régi fotográfián, amely elé üvegrudakat vágattam; ettől olyan lett, mintha valami túlvilági, sejtelmes tekintet volna.

Van egy piétám is, amelyhez egy kegytárgyboltban találtam egy Krisztus-figurát, azt, amelyik a pápa botjáról való. 

– Az emlékezés, a hagyományok számodra nagyon fontosak, amit az is jelez, hogy a múltra való reflexióból nőnek ki a műveid. A tradíciók ápolásának ügye akadémiai elnökként sem hagyhat érintetlenül. Manapság az egyik legnagyobb kérdés éppen az, hogy miképpen viszonyuljunk a magyar hagyományokhoz.

Vegyük semmibe, mint némely liberálisok, vagy imádkozzunk előtte, mint némely szittyák? 

– Nekem könnyű a dolgom, mert számomra természetes, hogy őrizni kell a hagyományokat. Azt azonban nem hinném, hogy a hagyománynak valami muzeális üggyé kell válnia, amely mindazt, ami kortárs, legyilkolja. Én úgy képzelem el a kultúrát – benne a tudományt és az oktatást is –, mint egy hízó piramist. A csúcsán vannak a zsenik – nem a celebek és nem is azok az avantgárdok, akik magukat nevezték ki élcsapatnak. Ez a piramis folyton növekszik, és sérthetetlen.

Vannak persze olyanok, akik a hegyére állítják ezt a piramist, és azt mondják, hogy a dolog velük kezdődik.

Ez alapvető tévedés. Tehát sosem okozott fejtörést nekem, hogy mit is kezdjek a hagyománnyal. Hagyományok nélkül nem lehet kitalálni semmi újat. Egyszer vezettem egy küldöttséget Japánba, és megkérdeztem jeles japán építészektől, hogy a japán felhőkarcolók miért emberibbek, mint az amerikaiak. Azért – felelték –, mert Kenzo Tange azt tanította nekünk, hogy akármit építünk is, csak olyan építésznek szabad az épületen dolgoznia, aki nem felejtette el a szekerce használatát. 

– A szekerce használatára Makovecz Imre tanította meg újra az építészeket. Az ő hagyományainak ápolása az akadémia feladatai között mennyire kardinális? 

– Az első helyen van. Annak gondolata, hogy az akadémiából köztestület legyen, már az első Fidesz-kormány idején fölmerült. Akkor az volt az álláspont, hogy szűnjön meg mindkét akadémia, a miénk és a Széchenyi, és az új akadémiába az akkor regnáló köztársasági elnök hívja meg az akadémikusokat.

Ebbe egyik elnök sem ment bele. De a kérdésre visszatérve: a nemzeti identitás megőrzése nagyon fontos, és nem stiláris kérdés. Ebből a szempontból mindegy, hogy valaki az eklektikát szereti vagy az organikus építészetet. Én például soha nem tudtam volna együtt dolgozni Makovecz Imrével, mert az organikus iskola tőlem mindig távol állt. De amit tanít, és ahogy tanítja, az félreérthetetlen. 

– Amikor az akadémia köztestületté vált, nagy volt a fölháborodás a liberális oldalon. Azóta konszolidálódott a helyzet valamelyest?

 – Feltételezem, hogy azok, akik a Széchenyi Akadémia tagjai, azt feltételezték, hogy mi, amint állami pozícióba kerülünk, majd lerohanjuk őket.

Erről szó sincs. Ők végzik a maguk dolgát, mi a miénket. Vannak olyan tagjaink is, akik ott is tagok. Például Jókai Anna vagy Orosz István. A Magyar Tudományos Akadémiával pedig kifejezetten jó a viszonyunk. 

– Nyolcvanéves vagy. Ha rád nézek, ezt nem látom. Hogy lehet ez?

 – Egyrészt családi örökség. Apai és anyai ágon is sokan szép kort értek meg a családban, és sokan még öregkorukban is aktívak voltak: írtak, tanítottak, utaztak. Másrészt én egész életemben végeztem fizikai munkát: folyamatosan ápolom a kertet, ha leomlik a kémény, fölfalazom; ha lekopik a pác a homlokzatról, fölállványozom és kijavítom, és nem azért a húszezer forintért. Harmadrészt: a bennem rejlő energiákat és képességeket nem egyetlen dologra fordítom.

Szeretem a sokszínűséget. A szívem hasad meg, amikor azt látom, hogy valaki önmagával egész életére csak egyetlen feladatra szerződött. 

– Negyedrészt: valamiféle elhivatottságot érzel?

 – Ha erre a kérdésre válaszolni akarok, akkor először is eszembe jut Pilinszky János. 1980 végén volt egy véletlen találkozásom Pilinszkyvel, egy kórházban, ahová sclerosis multiplexes testvéremet mentem meglátogatni.

A Szálkák akkor jelent meg, minden értelmiséginek megvolt otthon, én is olvastam. Pilinszky megkérdezte tőlem, akarok-e beszélgetni vele, amíg az öcsémet várom. Én erre megkérdeztem tőle, hogy vajon miért érzem a befejezetlenséget, ha a verseit olvasom. A versek lebegnek, de nem folytathatók. Meg hogy miért nincsenek írásjelek, miért kezdődnek sorok kisbetűvel. Erre azt felelte: őt nem érdekli, hogy kinek ír, és nem érdekli az sem, hogy a verseit kinyomják-e, hogy elolvassák-e. Neki nincs kedve ahhoz, hogy írásjelekkel meg nagybetűkkel foglalkozzon. Őt csak egyetlen dolog érdekli: hogy folyamatosan petézzen. 

– Petézel, rendületlenül? 

– Petézek.

(Végh Attila – Magyar Hírlap, 2012. 09. 22.)