– Hogyan lesz valakiből játékmester?
– Viszonylag hosszú utat jártam be ezért: ötéves koromban kezdtem el zongorázni, és bár karvezető, zongora szakon végeztem a Zeneakadémián, a zene mind a mai napig megfoghatatlan titok maradt számomra. Végül nem lettem zenész, a remekművek embert csiszoló hatásának eredményeként azonban érzékennyé váltam. Ez az érzékenység pedig minden más munka világra jöttéhez is hozzásegített. Úgy gondolom, hogy Kodály Zoltán pedagógiai szándéka – legyen a zene mindenkié! – az emberi lélek általános szükségletét fejezi ki. Tanulmányaim után kisebb zsákutcába jutottam. Egy zenei rendezvényen, legyőzve a szégyenérzésemet, megszólítottam Borsai Ilonát, az MTA Zenetudományi Intézet játékosztályának vezetőjét, hogy: „ne haragudjon, elvégeztem a Zeneakadémiát, van egy tanári diplomám, mégsem tudok szinte semmit a népi játékokról. Az nem elég, hogy megtanították nekünk a Fehér liliomszál énekét száz népdal kíséretében. Ez valahogy nekem kevés". Erre azt a feleletet kaptam, hogy keressem meg a Hévízgyörki Asszonykórus vezetőjét, mert abban a faluban még nem gyűjtötték fel a játékhagyományt, és ha engem ez annyira érdekel, járjak el oda pár évig, gyűjtsek, mert ott van a forrás, amelyre vágyom.


– Sorsszerű, hogy ezen az úton indult el?
– Édesapámtól az egyik örökségem az a tapasztalat, hogy a szerencse mindenkit felkeres az életében. Az emberek nem is ebben különböznek egymástól, inkább abban, hogy az egyik felismeri a számára sorsfordító pillanatot, a másik meg nem. Engem őszinte örömmel fogadtak Hévízgyörkön, amelynek gazdag játékhagyományát nagy elszántsággal, két-három év alatt lejegyeztem. Minden vasárnap e Galga menti településen kérdezgettem az asszonyokat, ehhez összesítő kérdőívet készítettem a fellelhető szakirodalomból, és átmeneti csalódások árán kellett rájönnöm a gyűjtés módszertanára is. Nem szabad ugyanis egy játék konkrét szövegére rákérdezni, mert arra gyakran az a válasz, hogy náluk olyan nincs. Viszont, ha a játék módját, a szabályokat idéztem fel – ennek lényegét „játékmag"-nak neveztem el – akkor felszabadultan kacagták: „Persze, volt ilyen játék, csak nem ezzel a szöveggel!" És már mondták is a helyi változatot, de nem is mondták, hanem mutatták, mert valójában az asszonyok lába, egész gyermeki lénye emlékezett. Pillanatok alatt felálltak, eljátszották mindazt, ami feltört belőlük, én meg csak néztem a boldogságukat, ahogyan a negyven és hetven év közötti asszonyok újraélik a tíz-tizenöt éves leányságukat. Csodálatos korszak volt. Amikor Martin György néprajzkutató, tánctörténész meghallotta, hogy egyre csak gyűlnek a játékleírások, tudatta velem, hogy a Zenetudományi Intézet Táncosztályán lehetősége van mindenféle mozgásos hagyomány felvételére, ami el is készült egy falu melletti szép erdőszélen. Mivel akkoriban alig-alig létezett eredeti hangos filmfelvétel a Kárpát-medencei magyar játékhagyományról, nagy szónak számított, hogy – ha nem is az iskolai hatásoktól mentes falubeli gyermekektől – legalább a gyermekségüket tisztán felidéző felnőttektől lehetett gyűjteni hévízgyörki játékformákat. Ebből a munkából született az Aranyalma – Gyermekjátékok című könyvem DVD melléklettel 1980-ban. A felvétel a Kárpát-medence egyik leggazdagabb, koreográfiamentes gyermekjáték-hangosfilmje.


– A játékosság végigkíséri az életét. Felszabadult, kreatív helyzeteket teremt a foglalkozásokon, miközben az is világosan megmutatkozik, hogy szabályok nélkül egyszerűen nem működik a móka. A játék ürügyén nevel?
– Nem én dirigálok, vagy bárki más felülről, hanem a szabálynak, a rendnek köszönhető, ha komoly vita nélkül együtt tudunk játszani. A nagyobbaknak szánt botos játékok ráadásul a legnemesebb emberi magatartásra is nevelnek. Mi történik a fiúk-legények csülközés játékában? Én már visszaszereztem az eldobott botomat, visszafuthatnék a kezdő vonalig, ugyanakkor látom, hogy a barátom kinn rekedt, veszélyben van. Ilyenkor megtehetem, hogy visszamegyek segíteni neki, és megpróbálom elterelni a csősz figyelmét. A tét nem kicsi, mert előfordulhat, hogy nem tudunk mind a ketten visszafutni, és a társam helyett végül én leszek a csősz – a közösségből kirekesztett. A játékban tehát a lehető legegyszerűbb formában átélhető az az erkölcsi magatartás, hogy „feláldozom" magamat a másikért. S ez nem kevés! Ugyanis annál magasabb szintű cselekedetet az emberi művelődés nem ismer, mint az önkéntes áldozat, melynek nemesítő hatását nem is tudatosítják a gyerekek, miközben önfeledten játszanak.


– A részvevők alakíthatják a közös tevékenység kereteit, új szabályok is születnek?
– Hoznak új szabályokat, ami aztán vagy beválik, vagy nem. A régiek életében is ez történt: módosítottak valamit, és ha bevált, megszületett az új változat. A hagyományos életben nincs újkori szerzői jogvédelem, egyetlen változat sem köthető egyetlen emberhez.

– Hogyan fordul át a hétköznapi élet játékba, mesébe?
– Nagyon finom az átmenet. Mielőtt belépek egy óvodás csoportba, az ajtó nyílásán benyújtok valami játékra utaló eszközt, például egy szűken feltekert nemezszőnyeget, s abba, mintha távcső lenne, bele is kukkantok. Bár szűk a cső, mégis egész gyerekfejeket látok benne. Hogy is van ez? – eltöprengünk ezen, és már benne is vagyunk a játékban. Letesszük a szőnyeget a földre, kitekerjük, és kezdődhet a mese. Mikor történt meg a varázslat? Amikor behoztam a nemezt? Vagy amikor a nemezből távcső lett? Kívülről pontosan követhető, ami történik, mert a varázslat kiül a gyermeki arcra. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki játszik vagy mesél, emelkedett lelkiállapotba kerül. A felnőtt is ilyen, szinte kicserélődik, amikor játszik, mert boldog. Ugyanígy a gyerek: ha bekerül a mese tündérkertjébe, valósággal átváltozik. A kicsi gyermek eleve a játékban, mesében él, ekkor van a saját „paradicsomában". Mai felnőttvilágunkból fájóan hiányzik a játékosság és a humor, miközben hagyományunk ontja a példákat arra, hogy a felnőtt is játszik, viccelődik, semmi sem igazán úgy van, ahogy látszik. A felnőtt is érzékeli a tündérvilágot a mesékben, a szokásokban. Ne hagyjuk, hogy kivesszen belőlünk a gyermeki lélek, hiszen látnivaló, hogy a kicsinyek, de még a kamaszok is mennyire boldogok, ha megpillantják a felnőttekben is továbbélő gyermekséget!


Tóth Ida

Fotó: családi archívum és Kékesi Donát / MMA