Klukon Edit és Ránki Dezső zongorahangversenye
A Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozata által szervezett, „Begyütt Jézus a házamba" című, a Keresztény Múzeum gyűjteményéből rendezett szakrális népművészeti kiállítás záró rendezvényeként Klukon Edit és Ránki Dezső adott zongoraestet 2016. január 10-én, vasárnap este a Pesti Vigadó Dísztermében.
„Nyiccs kaput, angyal,
Nyúccs kezet, Mária,
Hogy mű es mehessünk
boldogul boldog mennyországba,
Urunk színe látására, ámen."
A Ránki Dezső és Klukon Edit házaspár közös hangversenye személyes felajánlásukként, a Keresztény Múzeum népi vallásosság gyűjteményének alapítójának, a tavaly elhunyt Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatónak emléket állítva valósult meg. A telt házas ünnepi rendezvényen az Erdélyi család mellett jelen volt Mádl Dalma asszony és Antall Józsefné Fülep Klára, a néhai miniszterelnök özvegye, valamint Kocsis Fülöp görög katolikus érsek-metropolita is.
A hangverseny előtt köszöntőt mondott Kontsek Ildikó, a Keresztény Múzeum igazgatója, aki beszédében kiemelte, hogy a Művészeti Akadémia által támogatott tárlattal új korszak kezdődött a gyűjtemény életében. Kontsek Ildikó kitért arra is, hogy Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek jóváhagyását adta egy új, állandó kiállító- és kutatóhely létrehozására, a gyűjteményt pedig az alapítóról, Erdélyi Zsuzsannáról nevezik el.
A kétrészes zongoraeste első felében előbb Dukay Barnabás „Oroszlános kút a növekvő Holdnál – a vörös" című hangkölteményét és Liszt Ferenc Dante-szimfóniájának két zongorára komponált átiratát hallgathatta meg a közönség. Az est második részében Liszt „Via Crucis" című négykezes darabját adta elő Ránki Dezső és Klukon Edit.
| Ránki Dezső és Klukon Edit zongoraestje elé Melville Moby Dick című regénye végén van az a felejthetetlen kép, amelyben a hajót, legénységével együtt, elnyeli a tenger, madarak szállnak rikoltozva az örvény fölött, majd összecsapnak a hullámok és a víz hömpölyög tovább, mint sokezer évvel azelőtt. A természet és az emberi sors monumentalitását igen nagy művészi erővel sűríti bele ebbe a jelenetbe. A természet örök körforgásának képével vigasztal, azzal a békével, aminek nem árthat az idő, és amit a Prédikátor úgy fogalmazott, hogy „ami van, már rég megvolt, s ami lesz, már rég megvan". Ránki Dezső és Klukon Edit – férj és feleség – külön-külön is a legnagyobb művészek közé tartoznak. Többször volt részem abban az élményben, hogy hallgathattam együttes zongorajátékukat. Együtt-szereplésük művészi szinergiákat mozgósít. Mindkettőjük előadása monumentális, és ha a zongora elé ülnek, megszűnik az idő. Edit átszellemült játékát át- meg átszövi a szomorúság. Mélyről jövő és nem valami „felett érzett" szomorúságra gondolok, nem a darabból, zeneműből jövő szomorúságra, nem bánatra és nem gyászra, hanem a szomorúság különös filozófiájára, amelyet ha színekkel kellene leírnom, nem választanék sötét tónusokat. Dezső játékában pedig annyi bátorság, erő és szellem van, hogy az ember csak lélegzet-visszafojtva meri hallgatni. Lehetséges a tudatalattit a tenger mélyéhez hasonlítani. Közös koncertjeiken Ránkiék felváltva le- és följárnak ezekbe a szférákba. Előadásaik spirituális ritmusa – és ezt értem szinergia alatt – a legvégső kérdésekig viszi el a hallgatóságot. Mindegy, mit játszanak: Bachot, Mozartot, Schumannt, Brahmst, Bartókot, Dukayt vagy Lisztet – a koncertek végén Ránki Dezső és Klukon Edit közönségét az a nagyszerű érzés tölti el, amit az önmagával való ismerkedésből születő belső szabadság megtapasztalása adhat az embernek. A Pesti Vigadóban 2016. január 10-én megtartandó zongoraestjükön Dukay Barnabás Oroszlános kút a növekvő Holdnál – a vörös című hangkölteménye, Liszt Dante-szimfóniájának kétzongorás átirata és Liszt Via Crucisának négykezes változata hangzik el. A kortárs zeneszerzésben világszínvonalat képviselő Dukay Barnabás neve szinte összeforrt a Ránki–házaspáréval, mert ők mutatják be, és tartják folyamatosan repertoárjukon műveit, köztük olyanokat, amiket kifejezetten nekik írt. Világszínvonalról beszélek, mert a Ránki–Klukon-féle filozófiával és spiritualitással mesterfokon megszólaltatott Dukay-alkotások a legnagyobbakkal, Debussy, Grieg, Bartók zenéjével mérhetők. Szokás Dukay zenéjét a „meditatív" jelzővel illetni. Én jobban szeretem szakrálisnak nevezni a Dukay-műveket, mert ősi tudás letéteményesei. Azé a tudásé, amellyel a Teremtő ihlette teremtményeit, és amelynek mi is birtokosai vagyunk. És akkor is, ha ez nem tudatosult bennünk, a Ránki–Klukon előadásban megtapasztalt Dukay-zene hatására megértünk valamit a belső világunkból, amelynek mélysége a tengeréhez hasonlóan végtelen. Liszt Ferenc 1878-ban írta a keresztút 14 stációját magában foglaló Via Crucist. Majdnem elkészült, amikor értesítették, hogy a nemrégen megválasztott XIII. Leó pápa magánaudiencián fogadná. Liszt meglátogatta a szentatyát, akit a szociális igazság pápájának nevezünk. Találkozásuk bizonyosan nyomot hagyott a Via Crucis befejező részein. Végezetül a jelenlegi szentatyától, Ferenc pápától idézek. Pár hónapja mondta fiataloknak Nairobiban: „Elmondok nektek egy titkot – de nem vagytok még éhesek? Hiszen már dél van! Nem? – Hát akkor elmondok egy titkot. Két dolgot hordok mindig a zsebemben: egy rózsafüzért, imádkozni, és egy másvalamit, ami kicsit furcsának tűnhet… Hogy mi az? Nem más, mint Isten kudarcának története: egy kicsiny keresztút, az a történet, hogy Jézus miként szenvedett attól kezdve, hogy halálra ítélték egészen a temetéséig. Ezzel a két dologgal megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból. És ennek a két dolognak köszönhetően nem veszítem el a reményt." Monumentalitás, időtlenség és irgalmasság: e három fogalom együtt adhat programot a mai kor művészeinek, akik a harmadik világháború szélére sodródott emberiség lelkiismeretének ébrentartói. Nem mondom azt, hogy sok múlik rajtuk, mert ehhez túl öreg vagyok. De abban igazán reménykedem, hogy az emberiség becsületét megmenthetik. Dávid Katalin |
