Világraszóló rendteremtés
Turi Attila és Zsigmond László a vörösiszap utáni közösség- és házépítésről
Soha, sehol a világon nem gondolkodott így senki egy ipari katasztrófánál. Mégis ez volt a természetes a polgári kormány számára – vallják a tizenöt éve történt vörösiszapkatasztrófa utáni újjáépítés vezető építészei. Turi Attilával, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével és Zsigmond Lászlóval közösségépítésről, országimázsról, a beregi árvíz meglepő hatásairól és a divatlapok álvilágáról is beszélgetett a Demokrata újságírója.
Soha, sehol a világon nem gondolkodott így senki egy ipari katasztrófánál. Mégis ez volt a természetes a polgári kormány számára – vallják a tizenöt éve történt vörösiszapkatasztrófa utáni újjáépítés vezető építészei. Turi Attilával, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével és Zsigmond Lászlóval közösségépítésről, országimázsról, a beregi árvíz meglepő hatásairól és a divatlapok álvilágáról is beszélgetett a Demokrata újságírója.
- Milyen érzés volt először a helyszínre érkezni?
Zsigmond László (Zs. L.):
- Amikor a katasztrófa utáni negyedik napon megérkeztünk a kolontári polgármesteri hivatalhoz, még bőven takarították a területet. Majdnem a hivatal lábáig ért az iszap, a Torna patak völgye tiszta vörös volt, emlékszem a vasúton túli egyik kis utcára, ahol két, két és fél méterig látszódtak a vörös nyomok a falakon. Ez a vörös folt mindent beterített, és minden szét volt szóródva, ahogy az ár átvonult, és mindent magával vitt. Megdöbbentő látvány volt, soha nem fogom elfelejteni.
- Az árvíz látványát már megszokhatták, az átlagember is látott már vízzel elöntött házakat legalább fényképen. Ez miben volt más?
ZS. L.: - Igen, az árvízhez már valamelyest hozzászokott a szemünk. Már a 2001-es beregi áradás utáni újjáépítésen is dolgoztunk, Kolontárra pedig jóformán a borsodi árvíz utáni újjáépítésről, Felsőzsolcáról érkeztem. Megtapasztaltuk, hogy az öreg vályogházak hogyan rogynak le, ha napokig állnak a vízben. Devecseren és Kolontáron a vörösiszap borított be mindent, a talajt, a fákat, a növényeket, a házakat, az autókat. Kemény pillanatok voltak ezek nekünk is, hát még annak, aki átélte. Volt olyan bácsi, aki fönn volt a tetőn, mert éppen javította a cserepet, amikor jött az ár. Kiabált a feleségének, hogy jöjjön ki a házból, a tetőre ő húzta fel, aztán az egész házat elöntötte a vörösiszap. Ők így menekültek meg, mások a nagy bútoraikba kapaszkodva. Kolontáron sajnos tíz halálos áldozata is volt a katasztrófának.
Turi Attila (T. A.): - Minket a lúg mindent átható csípős szaga fogadott. Az egész környék marsbéli tájjá változott, autók lógtak a fák tetején. Minden abnormális és kilátástalan volt. Sokan égtek meg a lúgban, mert menekítettek valamit, és nem tudtak időben magasabb pontra feljutni. Először talán nem is érezték, de két-három nap múlva csontig hatolt a maró hatás.
- Mikor dőlt el, hogy nem lehet semmit megmenteni, hanem teljes újjáépítésről lesz szó?
T. A.: - Ez gyors döntés volt. Néhány nappal a katasztrófát követően volt egy kihelyezett kormányülés, amikor a kormány tagjai is gumicsizmában járták be a helyszínt. Akkor kimondták, hogy ide ne költözzön vissza senki! Ez olyan lelki sebeket hagyhatott volna nyitva, ami nem adott volna teret a gyógyulásnak. Napokig álltak lúgban a házak. Ha tíz év múlva megreped egy ház, ki mondja meg, hogy ezt a vörösiszap okozta-e, vagy amúgy is rosszul volt megépítve? Végtelen viták kezdődhettek volna. Márai írja valahol: „Óvakodj azoktól, akiket nagy tragédia ért, mert nekik igazuk van." Mert hogyan vitatkozol egy emberrel, aki elveszítette a családját? Hogyan érvelsz, mit mondasz? Jobb tiszta lappal kezdeni.
ZS. L.: - Mihelyt kiderült a károk mértéke, és összeálltak az első tapasztalatok, megszületett a döntés, hogy teljes kárpótlásban részesülnek az áldozatok.
T. A.: - Itt az országimázsról van szó! Sajnos, a polgári kormánynak a katasztrófák kezelésében már van egyfajta rutinja. Bereget egy állami védmű átszakadása miatt öntötte el a víz. Az egyszerű jogi helyzet: az állam kötelessége megvédeni az állampolgárait a bajtól, ha nem tudja megtenni, akkor kötelessége őket kárpótolni. Itt azonban egy magáncég gondatlansága és felelőtlensége okozott hatalmas kárt.
- Ez a teljes kármegelőlegezés kivételes a nemzetközi gyakorlatban?
T. A.: - Egyedülálló. Soha, sehol a világon nem gondolkodott így senki. Mégis ez volt a természetes a polgári kormány számára egy ipari katasztrófánál is. A kártérítés egyszerű biztosítási kérdés lenne. Ha volt biztosításod, rendben – ha nem volt, nem volt. Ez a világon mindenhol így működik – kivéve Magyarországot! Észak-Olaszországban 1985-ben történt egy szürkeiszap-katasztrófa, 286-an haltak meg. Akkor mindenki ott volt, aki számított, részvétet nyilvánítottak, bátorító szavakat mondtak a családtagoknak. Aztán az áldozatok hosszú éveken át pereskedtek, mert a cég vitatta, hogy bármiben felelős volna. A vörösiszap-katasztrófa után kárközösség alakult. Aki ebbe belépett, átadta a jogot arra, hogy a magyar állam képviselje a céggel szemben. Ez némileg erősebb érdekérvényesítő képességet jelent, mint egy magánszemélynek egy ekkora vállalattal szemben. A gyárat egyébként is rögtön a katasztrófavédelem felügyelete alá helyezték.
- Fontos is a gyorsaság, hiszen az építkezés nem pár hetes, hónapos munka.
ZS. L.: - Valójában ilyenkor egy életciklust kell hihetetlenül felgyorsítani. Egy település fejlődése lassú folyamat: évekbe, évtizedekbe telik, mire egy terület kialakul, elkezd beépülni, benépesülni. Itt meg egy hónap múlva már tudni kellett, hogy mit hova lehet építeni. Azzal együtt, hogy még az sem volt biztos, hogy hányan építkeznek és hányan nem. Az első hetekben tartottak néhány lakossági fórumot, amelyen magunk is részt vettünk. Ott éreztük meg, befogadó-e az a közösség, amely károsultként jelent meg ezeken a gyűléseken. Milyen problémáik vannak, mi nyugtalanítja őket, mi segíthetne nekik.
- Önök mitől tartottak leginkább?
T. A.: - Ez nem építészeti kérdés a szó hagyományos értelmében. A helyszín kiválasztásának egyik fő szempontja például az volt, hogy minél magasabban és minél távolabb legyen a katasztrófától. Ennek semmilyen tudományos vagy építészeti oka nem volt, egész egyszerűen azt éreztük, hogy az embereknek lelkileg a minél magasabb hely és a településszövethez még csatlakozó, de önálló rész lenne jó. Ebbe nyugodnak bele. Amikor ezt felvázoltuk Bakondi Györgynek, addigra a Kós Károly Egyesülés már jó néhány mintaháztervet, utcaképet is megrajzolt. Emlékszem, hogy kormánybiztos úr kicsit meglepve forgatta a rajzokat. De alig telt el pár nap, épp Devecserből hazafelé tartva jött a telefon: nemzetközi sajtótájékoztatót tartunk, amelyen el kell mondanunk, hogyan fog kinézni az újjáépítés. Mi két lépéssel előrébb jártunk, ami azért volt fontos, mert táptalajt adtunk ahhoz, hogy lehessen dönteni.
- Szokták mondani, hogy az építésznek egy személyben pszichológusnak is kell lennie. Itt ez különösen így lehetett.
T. A.: - Amit csináltunk, annak kilencven százaléka nem építészet. Emberekkel foglalkoztunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – ahogyan az adott helyzet megkívánta. Ráadásul a katasztrófavédelem irányítása alatt, parancsok alapján dolgoztunk. Azt szoktam mondani, erre csak katonaviselt emberek alkalmasak.
- De a kezdeti panaszok miatt egy ponton kérdésessé vált az is, lesz-e egyáltalán újjáépítés.
ZS. L.: - Komoly hezitálás volt érezhető, ki akar építeni, és ki nem. Egy időben eléggé felerősödött a károgók hangja. „Mire ezt megépítik, én már rég veszek magamnak egy szép kis házat, az sokkal jobb lesz. Ez itt csupa bizonytalanság. Ki tudja, lesz-e itt valami jövőre?" Ez a hangulat sokakat elvitt, félő volt, hogy szétesik az egész program. És akkor kitaláltuk, hogy szervezünk egy kirándulást Beregbe. A katasztrófavédelemtől kaptunk két buszt, végül mindkettő megtelt.
- Ez áttörést hozott?
ZS. L.: - Olyanokkal találkozhattak, akik korábban szintén elveszítették az otthonukat. Ez megmozdított bennük valamit, ráadásul valódi élményeket kaptak. Bemehettek a házakba. Megnyugodtak, hogy a beregi otthonokat is ugyanazok tervezték, akik most náluk beszélnek erről. Óriási löketet adott az is, amikor megtudták, hogy a mintaház két hét alatt elkészült, és két-három hónap alatt a többi épület is. Ez oldotta a bizonytalanságot, onnantól kezdve elhitték, hogy lehet bízni az újjáépítésben.
T. A.: - Másnap megrohanták az újjáépítési törzset, hogy építkezni akarnak. A valóságnál nincs jobb példa!
- Gyönyörű, egységesnek ható, mégis különböző házak épültek fel. Honnan vették a mintát?
ZS. L.: - Devecserben járva-kelve eljutottunk néhány olyan utcába, amelyek az 1920-as évek környékén épültek be, nagyjából egységesen. Ott is zárt sorú, nyeregtetős házak álltak, nagy kapuoszlopokkal és magas, tömör kerítésekkel. Jó hangulata, jó kisugárzása volt az egésznek. Hozzátett az is, hogy tanulmányoztuk a közeli Magyarpolány műemléki védettségű házsorát.
T. A.: - Több helyen is voltak beavatkozási pontok. Az oromzat kialakítására, a kéménytípusra, a tornácokra, teraszokra. Hat olyan terület volt, ahol karakteres elemeket lehetett alkalmazni. Ha ezt összeszorozzuk, az rendkívül sok, hat a hatodikon változat. A régimódinak ez volt a lényege, hogy alapvetően egy technológiával, egy mesterfogással épültek a házak, csak mindenhol megvoltak azok az elemek, amelyekben bárki cifrázhatta a maga módján.
- Korábban az Országépítő című folyóirat cikkében láttunk egy korabeli fényképet. Először azt hittük, hogy az új házakról készült, fekete-fehérben közölt képről van szó.
T. A.: - Sok budapesti építész kérte számon rajtunk, hogy miért nem a legújabb trendek szerint végezzük az újjáépítést, mert ugyebár korszerűnek kell lenni. Az ilyen felvetésekre én mindig azt mondtam: nem kísérletezünk sérült embereken! A képviselő-testület kinyilvánította, hogy viszonylag alacsony hajlásszögű, amolyan amerikás házakban kellene gondolkodni, mert akkoriban épültek Ajkán is olyanok. De nem kellene! Az újjáépítés közösségépítéssel kezdődik. Az emberekben van egyfajta helyhez idomuló lelkület. Ilyenben lakott a nagyapja, és természetesen nem ugyanazt kell megcsinálni, de fontos, hogy legyen arca a háznak – ha nincs arca, oromzata, akkor nincs egyénisége. Márpedig éppen ezt az egyéniséget, ezt a minimális, de azért sajátos karaktert kell megmutatni. Azt, hogy ez az én házam, nem egy tucatház.
- Feltűnőek a széles utcák is, ez a szélesség az erdélyi szász falvakat juttatta eszünkbe.
T. A.: - A járda és a fal között mindenki előtt van egy három-öt méteres sáv. Egy átmeneti zóna, amely közterület, de mindenki természetesnek veszi, hogy karbantartja azt a háza előtti részt. Ez nagyon fontos, mert ez alapján ítéli meg a közösség. Hamar eldöntöttük azt is, hogy a házak alja hagyományos szerkezetből készül – az emberek ezt fogadják el, a könnyű szerkezet ott a tyúkólat jelenti. Megoldottuk azt is, hogy legyen lehetőségük a lakóknak a helyszíni bejárásra. Ez építési területen nem a legegyszerűbb, de a kivitelező és a katasztrófavédelem is megértette, ha ezt nem tennénk lehetővé, elszabadulnának az indulatok.
- Miért volt ez fontos?
T. A.: - Erre elmesélek egy jellegzetes példát. Februárban kezdődött az építkezés. Csiszolt téglából építettek, amit egyszerűen purhabbal ragasztanak össze. Ez a kocsmában már úgy csapódott le, hogy szárazon rakják a téglákat egymásra, és össze fognak dőlni a falak. Magyarán látniuk kellett, oda kellett menniük, hogy meglökdössék a falat, hogy áll az rendesen.
- Tudnak olyanról, aki megbánta, hogy nem vett részt az újjáépítésben?
T. A.: - Nagyon sokról. Voltak, akik annak idején felvágtak a többiek előtt, mert máshol sokkal előbb lett házuk. De a hátralévő élet több évtizedet jelent, amihez képest fél év várakozási idő nem volt sok. Talán megérte volna várni.
ZS. L.: - Aki gyorsan döntött, nem gondolta át egészen. Új közegbe került, nem azok az emberek veszik körül, akikkel korábban szomszédok voltak.
- Mikor ott voltunk a helyszínen néhány napja, beugrott egy gondolat: miért nem így néz ki egész Magyarország?
T. A.: - Így nézne ki a vidék Magyarországa, ha nem a mindennapi divat, ha nem a talmi mozgatná az embereket, hanem azt mondanák, hogy az Úristen bennünket erre a pontra helyezett, hát nézzük meg, mi az, ami itt érték, és azt használjuk. Ez egy egészséges Magyarország építésének modellje volt.
ZS. L.: - A kultúra rendesen össze van kavarva. Közösséget kell építeni, ott kell tudni viselkedni, köszönni – ha ezek megvannak, arra már lehet építeni. De ha valaki csak felüti a magazint, ó, hát ez tetszik, mert ez a divatos, akkor hiába minden, akkor nem fogja érteni, mi a különbség a közösségi viselkedés és a divat között.
- A két település életében nagyon fontos volt a közösség újraépítése. De ez a Kós Károly Egyesülésnek is összefogást, közös munkát jelentett, amelyet ráadásul még végigkísért Makovecz Imre.
ZS. L.: - Mi egyedül nem tudtuk volna megcsinálni, amibe belevágtunk. Ehhez sokan mások is kellettek. Adott időpontban húsz-harminc, akár ötven építész is be tudott dolgozni. És természetesen a Mester is segített, ahol kellett.
T. A.: - Amikor a Makovecz-szellemiségű Kós Károly Egyesülésben megegyezünk valamiről, akkor azt csinálja mindenki, amit kell. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy egyedi házat tudsz-e rajzolni, hanem mint egy nótát, tudod-e cifrázni egészségesen a magad módján. Megemlíteném Csóka Balázst, aki a tervek értelmezésében segített rengeteget a szereplők között; ha valami nem stimmelt, ő megoldotta. A legnagyobb elismerést pedig Sen Luhszüntől, Tajvan akkori külügyminiszter-helyettesétől kaptuk. Meglátogatta az építkezést, felvázoltam neki a metodikát, de ő csak ingatta a fejét, már azt gondoltam, valami nagyon nem tetszik neki.
- Csak fokozta a drámai hatást?
T. A.: - Mély megrendüléssel a hangjában megszólalt, és azt mondta: hiába építik ők most a világ legmagasabb toronyházát, azt, amit mi tettünk, arra ők képtelenek lennének. Nem tudnák az egyént, a közösséget így összehangolni, megszervezni. Azt tanultuk a Mestertől, Makovecz Imrétől, hogy kell egy gondolat, egy idea, aminek száz és száz kapcsolódási pontja van mindazokhoz, akikkel együtt dolgozunk. Az átadás idején, a nyáron kezdődött a BME szerves építészeti nyári építőtábora, amelynek keretében egy játszóteret építettek a fiatalok az új településrész közepén. Sokan mondták, hogy igazán ez fogta meg a helyieket. Azt látták, hogy este tízkor a mobiltelefon fényénél dolgozik harminc városi fiatal, akik az ő gyerekeiknek, unokáiknak építenek valami fontosat.
Forrás: Magyar Demokrata - 2025.10.01. (16, 17, 18. oldal)
Zsigmond László (Zs. L.):
- Amikor a katasztrófa utáni negyedik napon megérkeztünk a kolontári polgármesteri hivatalhoz, még bőven takarították a területet. Majdnem a hivatal lábáig ért az iszap, a Torna patak völgye tiszta vörös volt, emlékszem a vasúton túli egyik kis utcára, ahol két, két és fél méterig látszódtak a vörös nyomok a falakon. Ez a vörös folt mindent beterített, és minden szét volt szóródva, ahogy az ár átvonult, és mindent magával vitt. Megdöbbentő látvány volt, soha nem fogom elfelejteni.
- Az árvíz látványát már megszokhatták, az átlagember is látott már vízzel elöntött házakat legalább fényképen. Ez miben volt más?
ZS. L.: - Igen, az árvízhez már valamelyest hozzászokott a szemünk. Már a 2001-es beregi áradás utáni újjáépítésen is dolgoztunk, Kolontárra pedig jóformán a borsodi árvíz utáni újjáépítésről, Felsőzsolcáról érkeztem. Megtapasztaltuk, hogy az öreg vályogházak hogyan rogynak le, ha napokig állnak a vízben. Devecseren és Kolontáron a vörösiszap borított be mindent, a talajt, a fákat, a növényeket, a házakat, az autókat. Kemény pillanatok voltak ezek nekünk is, hát még annak, aki átélte. Volt olyan bácsi, aki fönn volt a tetőn, mert éppen javította a cserepet, amikor jött az ár. Kiabált a feleségének, hogy jöjjön ki a házból, a tetőre ő húzta fel, aztán az egész házat elöntötte a vörösiszap. Ők így menekültek meg, mások a nagy bútoraikba kapaszkodva. Kolontáron sajnos tíz halálos áldozata is volt a katasztrófának.
Turi Attila (T. A.): - Minket a lúg mindent átható csípős szaga fogadott. Az egész környék marsbéli tájjá változott, autók lógtak a fák tetején. Minden abnormális és kilátástalan volt. Sokan égtek meg a lúgban, mert menekítettek valamit, és nem tudtak időben magasabb pontra feljutni. Először talán nem is érezték, de két-három nap múlva csontig hatolt a maró hatás.
- Mikor dőlt el, hogy nem lehet semmit megmenteni, hanem teljes újjáépítésről lesz szó?
T. A.: - Ez gyors döntés volt. Néhány nappal a katasztrófát követően volt egy kihelyezett kormányülés, amikor a kormány tagjai is gumicsizmában járták be a helyszínt. Akkor kimondták, hogy ide ne költözzön vissza senki! Ez olyan lelki sebeket hagyhatott volna nyitva, ami nem adott volna teret a gyógyulásnak. Napokig álltak lúgban a házak. Ha tíz év múlva megreped egy ház, ki mondja meg, hogy ezt a vörösiszap okozta-e, vagy amúgy is rosszul volt megépítve? Végtelen viták kezdődhettek volna. Márai írja valahol: „Óvakodj azoktól, akiket nagy tragédia ért, mert nekik igazuk van." Mert hogyan vitatkozol egy emberrel, aki elveszítette a családját? Hogyan érvelsz, mit mondasz? Jobb tiszta lappal kezdeni.
ZS. L.: - Mihelyt kiderült a károk mértéke, és összeálltak az első tapasztalatok, megszületett a döntés, hogy teljes kárpótlásban részesülnek az áldozatok.
T. A.: - Itt az országimázsról van szó! Sajnos, a polgári kormánynak a katasztrófák kezelésében már van egyfajta rutinja. Bereget egy állami védmű átszakadása miatt öntötte el a víz. Az egyszerű jogi helyzet: az állam kötelessége megvédeni az állampolgárait a bajtól, ha nem tudja megtenni, akkor kötelessége őket kárpótolni. Itt azonban egy magáncég gondatlansága és felelőtlensége okozott hatalmas kárt.
- Ez a teljes kármegelőlegezés kivételes a nemzetközi gyakorlatban?
T. A.: - Egyedülálló. Soha, sehol a világon nem gondolkodott így senki. Mégis ez volt a természetes a polgári kormány számára egy ipari katasztrófánál is. A kártérítés egyszerű biztosítási kérdés lenne. Ha volt biztosításod, rendben – ha nem volt, nem volt. Ez a világon mindenhol így működik – kivéve Magyarországot! Észak-Olaszországban 1985-ben történt egy szürkeiszap-katasztrófa, 286-an haltak meg. Akkor mindenki ott volt, aki számított, részvétet nyilvánítottak, bátorító szavakat mondtak a családtagoknak. Aztán az áldozatok hosszú éveken át pereskedtek, mert a cég vitatta, hogy bármiben felelős volna. A vörösiszap-katasztrófa után kárközösség alakult. Aki ebbe belépett, átadta a jogot arra, hogy a magyar állam képviselje a céggel szemben. Ez némileg erősebb érdekérvényesítő képességet jelent, mint egy magánszemélynek egy ekkora vállalattal szemben. A gyárat egyébként is rögtön a katasztrófavédelem felügyelete alá helyezték.
- Fontos is a gyorsaság, hiszen az építkezés nem pár hetes, hónapos munka.
ZS. L.: - Valójában ilyenkor egy életciklust kell hihetetlenül felgyorsítani. Egy település fejlődése lassú folyamat: évekbe, évtizedekbe telik, mire egy terület kialakul, elkezd beépülni, benépesülni. Itt meg egy hónap múlva már tudni kellett, hogy mit hova lehet építeni. Azzal együtt, hogy még az sem volt biztos, hogy hányan építkeznek és hányan nem. Az első hetekben tartottak néhány lakossági fórumot, amelyen magunk is részt vettünk. Ott éreztük meg, befogadó-e az a közösség, amely károsultként jelent meg ezeken a gyűléseken. Milyen problémáik vannak, mi nyugtalanítja őket, mi segíthetne nekik.
- Önök mitől tartottak leginkább?
T. A.: - Ez nem építészeti kérdés a szó hagyományos értelmében. A helyszín kiválasztásának egyik fő szempontja például az volt, hogy minél magasabban és minél távolabb legyen a katasztrófától. Ennek semmilyen tudományos vagy építészeti oka nem volt, egész egyszerűen azt éreztük, hogy az embereknek lelkileg a minél magasabb hely és a településszövethez még csatlakozó, de önálló rész lenne jó. Ebbe nyugodnak bele. Amikor ezt felvázoltuk Bakondi Györgynek, addigra a Kós Károly Egyesülés már jó néhány mintaháztervet, utcaképet is megrajzolt. Emlékszem, hogy kormánybiztos úr kicsit meglepve forgatta a rajzokat. De alig telt el pár nap, épp Devecserből hazafelé tartva jött a telefon: nemzetközi sajtótájékoztatót tartunk, amelyen el kell mondanunk, hogyan fog kinézni az újjáépítés. Mi két lépéssel előrébb jártunk, ami azért volt fontos, mert táptalajt adtunk ahhoz, hogy lehessen dönteni.
- Szokták mondani, hogy az építésznek egy személyben pszichológusnak is kell lennie. Itt ez különösen így lehetett.
T. A.: - Amit csináltunk, annak kilencven százaléka nem építészet. Emberekkel foglalkoztunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – ahogyan az adott helyzet megkívánta. Ráadásul a katasztrófavédelem irányítása alatt, parancsok alapján dolgoztunk. Azt szoktam mondani, erre csak katonaviselt emberek alkalmasak.
- De a kezdeti panaszok miatt egy ponton kérdésessé vált az is, lesz-e egyáltalán újjáépítés.
ZS. L.: - Komoly hezitálás volt érezhető, ki akar építeni, és ki nem. Egy időben eléggé felerősödött a károgók hangja. „Mire ezt megépítik, én már rég veszek magamnak egy szép kis házat, az sokkal jobb lesz. Ez itt csupa bizonytalanság. Ki tudja, lesz-e itt valami jövőre?" Ez a hangulat sokakat elvitt, félő volt, hogy szétesik az egész program. És akkor kitaláltuk, hogy szervezünk egy kirándulást Beregbe. A katasztrófavédelemtől kaptunk két buszt, végül mindkettő megtelt.
- Ez áttörést hozott?
ZS. L.: - Olyanokkal találkozhattak, akik korábban szintén elveszítették az otthonukat. Ez megmozdított bennük valamit, ráadásul valódi élményeket kaptak. Bemehettek a házakba. Megnyugodtak, hogy a beregi otthonokat is ugyanazok tervezték, akik most náluk beszélnek erről. Óriási löketet adott az is, amikor megtudták, hogy a mintaház két hét alatt elkészült, és két-három hónap alatt a többi épület is. Ez oldotta a bizonytalanságot, onnantól kezdve elhitték, hogy lehet bízni az újjáépítésben.
T. A.: - Másnap megrohanták az újjáépítési törzset, hogy építkezni akarnak. A valóságnál nincs jobb példa!
- Gyönyörű, egységesnek ható, mégis különböző házak épültek fel. Honnan vették a mintát?
ZS. L.: - Devecserben járva-kelve eljutottunk néhány olyan utcába, amelyek az 1920-as évek környékén épültek be, nagyjából egységesen. Ott is zárt sorú, nyeregtetős házak álltak, nagy kapuoszlopokkal és magas, tömör kerítésekkel. Jó hangulata, jó kisugárzása volt az egésznek. Hozzátett az is, hogy tanulmányoztuk a közeli Magyarpolány műemléki védettségű házsorát.
T. A.: - Több helyen is voltak beavatkozási pontok. Az oromzat kialakítására, a kéménytípusra, a tornácokra, teraszokra. Hat olyan terület volt, ahol karakteres elemeket lehetett alkalmazni. Ha ezt összeszorozzuk, az rendkívül sok, hat a hatodikon változat. A régimódinak ez volt a lényege, hogy alapvetően egy technológiával, egy mesterfogással épültek a házak, csak mindenhol megvoltak azok az elemek, amelyekben bárki cifrázhatta a maga módján.
- Korábban az Országépítő című folyóirat cikkében láttunk egy korabeli fényképet. Először azt hittük, hogy az új házakról készült, fekete-fehérben közölt képről van szó.
T. A.: - Sok budapesti építész kérte számon rajtunk, hogy miért nem a legújabb trendek szerint végezzük az újjáépítést, mert ugyebár korszerűnek kell lenni. Az ilyen felvetésekre én mindig azt mondtam: nem kísérletezünk sérült embereken! A képviselő-testület kinyilvánította, hogy viszonylag alacsony hajlásszögű, amolyan amerikás házakban kellene gondolkodni, mert akkoriban épültek Ajkán is olyanok. De nem kellene! Az újjáépítés közösségépítéssel kezdődik. Az emberekben van egyfajta helyhez idomuló lelkület. Ilyenben lakott a nagyapja, és természetesen nem ugyanazt kell megcsinálni, de fontos, hogy legyen arca a háznak – ha nincs arca, oromzata, akkor nincs egyénisége. Márpedig éppen ezt az egyéniséget, ezt a minimális, de azért sajátos karaktert kell megmutatni. Azt, hogy ez az én házam, nem egy tucatház.
- Feltűnőek a széles utcák is, ez a szélesség az erdélyi szász falvakat juttatta eszünkbe.
T. A.: - A járda és a fal között mindenki előtt van egy három-öt méteres sáv. Egy átmeneti zóna, amely közterület, de mindenki természetesnek veszi, hogy karbantartja azt a háza előtti részt. Ez nagyon fontos, mert ez alapján ítéli meg a közösség. Hamar eldöntöttük azt is, hogy a házak alja hagyományos szerkezetből készül – az emberek ezt fogadják el, a könnyű szerkezet ott a tyúkólat jelenti. Megoldottuk azt is, hogy legyen lehetőségük a lakóknak a helyszíni bejárásra. Ez építési területen nem a legegyszerűbb, de a kivitelező és a katasztrófavédelem is megértette, ha ezt nem tennénk lehetővé, elszabadulnának az indulatok.
- Miért volt ez fontos?
T. A.: - Erre elmesélek egy jellegzetes példát. Februárban kezdődött az építkezés. Csiszolt téglából építettek, amit egyszerűen purhabbal ragasztanak össze. Ez a kocsmában már úgy csapódott le, hogy szárazon rakják a téglákat egymásra, és össze fognak dőlni a falak. Magyarán látniuk kellett, oda kellett menniük, hogy meglökdössék a falat, hogy áll az rendesen.
- Tudnak olyanról, aki megbánta, hogy nem vett részt az újjáépítésben?
T. A.: - Nagyon sokról. Voltak, akik annak idején felvágtak a többiek előtt, mert máshol sokkal előbb lett házuk. De a hátralévő élet több évtizedet jelent, amihez képest fél év várakozási idő nem volt sok. Talán megérte volna várni.
ZS. L.: - Aki gyorsan döntött, nem gondolta át egészen. Új közegbe került, nem azok az emberek veszik körül, akikkel korábban szomszédok voltak.
- Mikor ott voltunk a helyszínen néhány napja, beugrott egy gondolat: miért nem így néz ki egész Magyarország?
T. A.: - Így nézne ki a vidék Magyarországa, ha nem a mindennapi divat, ha nem a talmi mozgatná az embereket, hanem azt mondanák, hogy az Úristen bennünket erre a pontra helyezett, hát nézzük meg, mi az, ami itt érték, és azt használjuk. Ez egy egészséges Magyarország építésének modellje volt.
ZS. L.: - A kultúra rendesen össze van kavarva. Közösséget kell építeni, ott kell tudni viselkedni, köszönni – ha ezek megvannak, arra már lehet építeni. De ha valaki csak felüti a magazint, ó, hát ez tetszik, mert ez a divatos, akkor hiába minden, akkor nem fogja érteni, mi a különbség a közösségi viselkedés és a divat között.
- A két település életében nagyon fontos volt a közösség újraépítése. De ez a Kós Károly Egyesülésnek is összefogást, közös munkát jelentett, amelyet ráadásul még végigkísért Makovecz Imre.
ZS. L.: - Mi egyedül nem tudtuk volna megcsinálni, amibe belevágtunk. Ehhez sokan mások is kellettek. Adott időpontban húsz-harminc, akár ötven építész is be tudott dolgozni. És természetesen a Mester is segített, ahol kellett.
T. A.: - Amikor a Makovecz-szellemiségű Kós Károly Egyesülésben megegyezünk valamiről, akkor azt csinálja mindenki, amit kell. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy egyedi házat tudsz-e rajzolni, hanem mint egy nótát, tudod-e cifrázni egészségesen a magad módján. Megemlíteném Csóka Balázst, aki a tervek értelmezésében segített rengeteget a szereplők között; ha valami nem stimmelt, ő megoldotta. A legnagyobb elismerést pedig Sen Luhszüntől, Tajvan akkori külügyminiszter-helyettesétől kaptuk. Meglátogatta az építkezést, felvázoltam neki a metodikát, de ő csak ingatta a fejét, már azt gondoltam, valami nagyon nem tetszik neki.
- Csak fokozta a drámai hatást?
T. A.: - Mély megrendüléssel a hangjában megszólalt, és azt mondta: hiába építik ők most a világ legmagasabb toronyházát, azt, amit mi tettünk, arra ők képtelenek lennének. Nem tudnák az egyént, a közösséget így összehangolni, megszervezni. Azt tanultuk a Mestertől, Makovecz Imrétől, hogy kell egy gondolat, egy idea, aminek száz és száz kapcsolódási pontja van mindazokhoz, akikkel együtt dolgozunk. Az átadás idején, a nyáron kezdődött a BME szerves építészeti nyári építőtábora, amelynek keretében egy játszóteret építettek a fiatalok az új településrész közepén. Sokan mondták, hogy igazán ez fogta meg a helyieket. Azt látták, hogy este tízkor a mobiltelefon fényénél dolgozik harminc városi fiatal, akik az ő gyerekeiknek, unokáiknak építenek valami fontosat.
Forrás: Magyar Demokrata - 2025.10.01. (16, 17, 18. oldal)
