Góg és Magóg fia
Galánfi András Makovecz Imre bizalmáról, az élet folytonosságáról és értelméről
Egymásra fényképezett egek címmel 2025. augusztus 24-ig látogatható Galánfiné Schmidt Teréz textilművész és Galánfi András Kossuth-díjas fafaragó iparművész, szobrász életmű-kiállítása a Pesti Vigadóban. Az MMA rendes tagjával, Hajdúszoboszló díszpolgárával a nomád nemzedékről, az ősök szelleméről és arról is beszélgettünk, hogy mivel gyarapítottuk mi, magyarok Európát.
Egymásra fényképezett egek címmel 2025. augusztus 24-ig látogatható Galánfiné Schmidt Teréz textilművész és Galánfi András Kossuth-díjas fafaragó iparművész, szobrász életmű-kiállítása a Pesti Vigadóban. Az MMA rendes tagjával, Hajdúszoboszló díszpolgárával a nomád nemzedékről, az ősök szelleméről és arról is beszélgettünk, hogy mivel gyarapítottuk mi, magyarok Európát.
– Felesége, Galánfiné Schmidt Teréz textilművész, Életfa díjas szövő szakoktató, szőnyegszövő és takács, a népművészet mestere. Galánfi András Kossuth-díjas fafaragó iparművész szintén a népművészet mestere, emellett előadóművész, pedagógus, szobrász. Milyen érzés végigtekinteni az életmű-kiállításukon?
– A legelső szóm tulajdonképpen köszönet. Köszönet azért, hogy Makovecz Imre bátyám a barátaival megalapította a Magyar Művészeti Akadémiát, hogy a Sinka-estünket meghívta a Kecske utcai közösségükbe, majd az előadás után ő, aki egyébként többszörösen összetett mondatokban beszélt, felállt, és rövid tőmondatokban csak ennyit mondott: „Barátaim, a népművészet nagyon fontos. Rátok bízom. Vigyázzatok rá!" Imre bátyám az 1970-es években lett a nomád nemzedék szellemi atyja. Megható volt a felénk áradó bizalma, és örömmel láttam azt is, mennyi mindent kapott tőlünk, népművészektől. Amikor Zelnik József és Bánszky Pál létrehozta a tokaji alkotótábort, én egy bőrönddel érkeztem, benne apróságokkal: mángorló, sulykoló, amit akkoriban faragtam. Zelnik ránézett, és azt mondta: itt a helyed. Ez sorsdöntő fordulatot hozott az életembe. Tokajban együtt voltak a képzőművészek, a népművészek, a táncosok, zenészek, énekesek és olyan költők, mint Ratkó József, Nagy László, Csoóri Sándor vagy Buda Ferenc. Itt indult el a nomád nemzedék a Bodrog és a Tisza találkozásánál, az a gondolat pedig, ami minket akkor vezetett, elért egészen Sevilláig. Hiszem és vallom, hogy nekünk, magyaroknak küldetésünk van a Kárpát-medencében. Győrffy István ezt úgy fogalmazta meg, hogy a néphagyomány tart meg bennünket magyarnak. Az etnográfus még a karcagi múzeum falára is felvésette: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést!" Európa ugyanis az egyéniséget keresi és értékeli bennünk. Nemhiába érzi küldetésének a magyarság, hogy hídszerepet töltsön be Kelet és Nyugat között.
– Ez a szándék kiolvasható a nomád, szkíta és keresztény szimbólumokat egyaránt hordozó alkotásaiból.
– Az Egymásra fényképezett egek című életmű-kiállítás vázát alapvetően a szobrok adják, amelyek stációkként követik egymást. Legbelül krómacél szobor tündököl, Gábriel arkangyal tartja a fénybe öltözött asszonyt, aki a következő, faragott táblán megszüli a Fény fiát: egyetlen képbe sűrítve ott az élet egésze fénnyel, vérrel, a maga áldozatával. Az Emmauszi fogadó központi alakja már a feltámadt Krisztus, aki arra biztatja a tanítványait, hogy ne a megfeszítettre, hanem a feltámadottra tekintsünk. Kolostori keresztábrázoláson találtam a keret faragott motívumát, amelynek nincs eleje és nincs vége, így az élet folytonosságát szimbolizálja. A következő kisplasztika, A Szentlélek születése bizonyságot tesz arról, hogy a lélek itt van közöttünk. A kiállítás túloldalán ugyancsak megjelenik egy lélekmadár: hitem szerint a temetőben testet temetünk, a lélek folytatja útját. Erre utal a székelykapuk fölé emelt galambdúc is, ami megjeleníti az ősök szellemét. A következő stáció az anyaságot szimbolizálja, ezen a soron kétoldalt két lámpás világít – elkészítésében inspirált a debreceni Déri Múzeum 18. századi papírlámpása –, egyikre a szent családot, az újszülötthöz igyekvő háromkirályokat és a pásztorokat faragtam, a másikra a keresztény felekezetek templomait és az „Éljen a haza!" feliratot. Majd következik a görögkatolikus és az ortodox egyházban használatos „csókos kereszt", a Kakasok életfájával pedig megjelenik a református szimbólum is, a kakas ugyanis az éberség jelképe. Belülről, a lélek mélyéről – egyben a kiállítótér belső teréből – indulva mutatom fel tehát a keresztény hit, a haza és a család iránti kötődéseimet.
– Felmenőit, atyai nagyapját, édesapját is megidézi az alkotásokon keresztül.
– Mindhármunknak azonos a monogramunk, én a szobraimon is ezt a jelet használom. Édesapám Góga András néven született – szoktam is mondogatni, hogy „Góg és Magóg fia vagyok…" Nyolcvan esztendeje virágvasárnap születtem. Ezek a momentumok nekem nem csupán életrajzi adatok, hanem jelek, magamra vonatkoztatható üzenetek, önazonosságom részei. Napkirály ül a lovon a következő állomáson, az alig faragott bazaltkő az öregséget szimbolizálja a sor végén… – ezeken a műveken keresztül vallok az inspirációimról, többek között Medgyessy Ferenc művészetemre gyakorolt hatásáról, hiszen Debrecenből, Hajdúszoboszlóról jövök magam is. A kivetítő előtti részen látható Kavicsember tisztelgés Borsos Miklós művészete előtt.
– A keresztény szimbólumok között megjelenik az Isten báránya és a pelikán is, ami saját vérével táplálja a kicsinyeit. Történelmi kötődéseiről ősi motívumok és egy kun fej is árulkodik, középen József Attilát idézi az Ami lesz, az a virág című szobra. Ahogy haladunk visszafelé, az általános, emberi üzenetek és a történelmi utalások között a személyes története is egyre inkább kirajzolódik?
– Nekem nagyon fontos az Összeomlás című faragványom, ami pontosan rögzíti azt az állapotot, amikor vége mindennek, nincs hova menni. Többször is megéltem már hasonlót az életem során, de megtapasztaltam azt is, hogy a legmélyebb ponton jön a segítség, jön a megvilágosodás. Isten felemel. Minden helyzetből fel lehet állni. A félelmetes, talányos griff csodalény, amelynek madár a képe, sárkányszárnyai vannak és oroszlánlábai, több szobromon szerepel. Hangsúlyos helyre került a szkíta szarvas faragványom, ami nagyon a szívemhez nőtt. A férfi és nő közötti harmóniát megjelenítik a kiállított emberpárok, de ha jól figyelünk a motívumokra, a harmónia megbomlását is nyomon követhetjük. Két faliplasztika kapott helyet a tárlaton: a jobb oldalin legfontosabb fényforrásaink, a Nap és a Hold közreveszik a tükrös Esthajnalcsillagot – aki belenéz, meglátja benne önmagát… A bal oldali valójában Mária-kép, sokatmondó motívumokból felépítve. Ugyanígy a szkíta szimbólumból építkező, kos-szalagos pad is beszédes az előtérben. A kos nemcsak faragásban, hanem textilben megjelenítve is termékenységszimbólum. Az Apa gyermekeivel című szobromon, amelyet márványból is kifaragtam, öt fiát tartja, emeli magasra az édesapa – tulajdonképpen ez ad értelmet az életünknek.
– Felesége, Galánfiné Schmidt Teréz iskolateremtő alkotóművész, aki az Erdélyből Etyekre telepített idős asszonyoktól tanulta a mesterségbeli fogásokat. Hitvallása szerint az öltözködésünkkel üzenünk: érzelmeket, szépséget közvetíthetünk. A kézi szövés rejtelmei című könyvében bepillantást enged több évtizedes gyűjtőmunkájába, motívumelemzéseibe is. Hogyan hat egymásra a művészetük?
– Témáimat a textilek felmelegítik. Érzékelhetően otthonosságot teremtenek itt, a kiállítótérben is. Az ősi és egyetemes jelképekkel mintázott textileken jól olvasható szimbólum például a Nap, a Föld, a Hold, a csillagok, a tűz és a víz vagy a virág… Feleségem továbbviszi, tanítványainak is továbbadja a jelképekbe sűrített gondolatokat, amelyek őseink hite szerint teremtőerővel rendelkeznek. A magyar hagyomány népünk évezredek óta bevált tapasztalatainak gyűjteménye. Őseink legszentebb jelképei, színei szövődnek bele ezekbe a textilekbe, így adnak erőt, gyógyulást, egészséget a viselőjüknek. Ahogy most rátekintek a kiállításra, a textil, a kő, a fa és a vas harmóniáját látom. Segítik egymást.
– A fogadótérben, a faragványok mellett vasból formált kiscsikó köszönti a látogatót. Fafaragó iparművészként mióta dolgozik kemény fémekkel?
– Nem is olyan régen, 73 éves koromban kaptam az elhívást arra, hogy vasat meg követ faragjak. Szívfájós, beteg emberként kétszer is visszapofozott a Jóisten ebbe az életbe, mert valamiért úgy gondolta, hogy nekem még feladataim vannak a szívoperációk után. Hiszem és vallom, hogy beszélő Istenünk van – most már csak az ő szavára akarok hallgatni. A hívságok nem érdekelnek. Az igazság az, hogy alkotni lehet a Jóisten áldása nélkül is, de az mind mulandó. Buda Ferenc akadémikus társam gondolatai jutnak eszembe: „Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem – / arasznyi múltam el nem cserélem. // Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már. / Felnőttem. Élek. Enyém a leltár."
– A kiállítás is egyfajta leltár?
– Számadás: mi az, ami még mozgat, amit még Isten segítségével szeretnék elvégezni? Tulajdonképpen már csak neki szeretnék megfelelni. Így készült az első kőszobrom is, mert nekem nem akármilyen szobrász barátaim voltak, Kő Pál, Kígyó Sándor, de soha nem kérdeztem meg tőlük: hogyan csinálod? Kő Pál halála után megkaptam ezt a küldetést: elém került egy homokkő, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdem faragni. De mintha nem is én faragnám, úgy éreztem, valaki fogja a kezemet. Ez a varázslat, égi segítség az, amit minden alkotáskor átélek. Ez az, ami engem még életben tart. Az alkotási folyamat része, hogy az ember elveszíti a hétköznapi élettel való kapcsolatát, ilyenkor megszűnik minden, csak az anyaggal való küzdelem marad.
Tóth Ida
Fotó: Walter Péter
– A legelső szóm tulajdonképpen köszönet. Köszönet azért, hogy Makovecz Imre bátyám a barátaival megalapította a Magyar Művészeti Akadémiát, hogy a Sinka-estünket meghívta a Kecske utcai közösségükbe, majd az előadás után ő, aki egyébként többszörösen összetett mondatokban beszélt, felállt, és rövid tőmondatokban csak ennyit mondott: „Barátaim, a népművészet nagyon fontos. Rátok bízom. Vigyázzatok rá!" Imre bátyám az 1970-es években lett a nomád nemzedék szellemi atyja. Megható volt a felénk áradó bizalma, és örömmel láttam azt is, mennyi mindent kapott tőlünk, népművészektől. Amikor Zelnik József és Bánszky Pál létrehozta a tokaji alkotótábort, én egy bőrönddel érkeztem, benne apróságokkal: mángorló, sulykoló, amit akkoriban faragtam. Zelnik ránézett, és azt mondta: itt a helyed. Ez sorsdöntő fordulatot hozott az életembe. Tokajban együtt voltak a képzőművészek, a népművészek, a táncosok, zenészek, énekesek és olyan költők, mint Ratkó József, Nagy László, Csoóri Sándor vagy Buda Ferenc. Itt indult el a nomád nemzedék a Bodrog és a Tisza találkozásánál, az a gondolat pedig, ami minket akkor vezetett, elért egészen Sevilláig. Hiszem és vallom, hogy nekünk, magyaroknak küldetésünk van a Kárpát-medencében. Győrffy István ezt úgy fogalmazta meg, hogy a néphagyomány tart meg bennünket magyarnak. Az etnográfus még a karcagi múzeum falára is felvésette: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést!" Európa ugyanis az egyéniséget keresi és értékeli bennünk. Nemhiába érzi küldetésének a magyarság, hogy hídszerepet töltsön be Kelet és Nyugat között.
– Ez a szándék kiolvasható a nomád, szkíta és keresztény szimbólumokat egyaránt hordozó alkotásaiból.
– Az Egymásra fényképezett egek című életmű-kiállítás vázát alapvetően a szobrok adják, amelyek stációkként követik egymást. Legbelül krómacél szobor tündököl, Gábriel arkangyal tartja a fénybe öltözött asszonyt, aki a következő, faragott táblán megszüli a Fény fiát: egyetlen képbe sűrítve ott az élet egésze fénnyel, vérrel, a maga áldozatával. Az Emmauszi fogadó központi alakja már a feltámadt Krisztus, aki arra biztatja a tanítványait, hogy ne a megfeszítettre, hanem a feltámadottra tekintsünk. Kolostori keresztábrázoláson találtam a keret faragott motívumát, amelynek nincs eleje és nincs vége, így az élet folytonosságát szimbolizálja. A következő kisplasztika, A Szentlélek születése bizonyságot tesz arról, hogy a lélek itt van közöttünk. A kiállítás túloldalán ugyancsak megjelenik egy lélekmadár: hitem szerint a temetőben testet temetünk, a lélek folytatja útját. Erre utal a székelykapuk fölé emelt galambdúc is, ami megjeleníti az ősök szellemét. A következő stáció az anyaságot szimbolizálja, ezen a soron kétoldalt két lámpás világít – elkészítésében inspirált a debreceni Déri Múzeum 18. századi papírlámpása –, egyikre a szent családot, az újszülötthöz igyekvő háromkirályokat és a pásztorokat faragtam, a másikra a keresztény felekezetek templomait és az „Éljen a haza!" feliratot. Majd következik a görögkatolikus és az ortodox egyházban használatos „csókos kereszt", a Kakasok életfájával pedig megjelenik a református szimbólum is, a kakas ugyanis az éberség jelképe. Belülről, a lélek mélyéről – egyben a kiállítótér belső teréből – indulva mutatom fel tehát a keresztény hit, a haza és a család iránti kötődéseimet.
– Felmenőit, atyai nagyapját, édesapját is megidézi az alkotásokon keresztül.
– Mindhármunknak azonos a monogramunk, én a szobraimon is ezt a jelet használom. Édesapám Góga András néven született – szoktam is mondogatni, hogy „Góg és Magóg fia vagyok…" Nyolcvan esztendeje virágvasárnap születtem. Ezek a momentumok nekem nem csupán életrajzi adatok, hanem jelek, magamra vonatkoztatható üzenetek, önazonosságom részei. Napkirály ül a lovon a következő állomáson, az alig faragott bazaltkő az öregséget szimbolizálja a sor végén… – ezeken a műveken keresztül vallok az inspirációimról, többek között Medgyessy Ferenc művészetemre gyakorolt hatásáról, hiszen Debrecenből, Hajdúszoboszlóról jövök magam is. A kivetítő előtti részen látható Kavicsember tisztelgés Borsos Miklós művészete előtt.
– A keresztény szimbólumok között megjelenik az Isten báránya és a pelikán is, ami saját vérével táplálja a kicsinyeit. Történelmi kötődéseiről ősi motívumok és egy kun fej is árulkodik, középen József Attilát idézi az Ami lesz, az a virág című szobra. Ahogy haladunk visszafelé, az általános, emberi üzenetek és a történelmi utalások között a személyes története is egyre inkább kirajzolódik?
– Nekem nagyon fontos az Összeomlás című faragványom, ami pontosan rögzíti azt az állapotot, amikor vége mindennek, nincs hova menni. Többször is megéltem már hasonlót az életem során, de megtapasztaltam azt is, hogy a legmélyebb ponton jön a segítség, jön a megvilágosodás. Isten felemel. Minden helyzetből fel lehet állni. A félelmetes, talányos griff csodalény, amelynek madár a képe, sárkányszárnyai vannak és oroszlánlábai, több szobromon szerepel. Hangsúlyos helyre került a szkíta szarvas faragványom, ami nagyon a szívemhez nőtt. A férfi és nő közötti harmóniát megjelenítik a kiállított emberpárok, de ha jól figyelünk a motívumokra, a harmónia megbomlását is nyomon követhetjük. Két faliplasztika kapott helyet a tárlaton: a jobb oldalin legfontosabb fényforrásaink, a Nap és a Hold közreveszik a tükrös Esthajnalcsillagot – aki belenéz, meglátja benne önmagát… A bal oldali valójában Mária-kép, sokatmondó motívumokból felépítve. Ugyanígy a szkíta szimbólumból építkező, kos-szalagos pad is beszédes az előtérben. A kos nemcsak faragásban, hanem textilben megjelenítve is termékenységszimbólum. Az Apa gyermekeivel című szobromon, amelyet márványból is kifaragtam, öt fiát tartja, emeli magasra az édesapa – tulajdonképpen ez ad értelmet az életünknek.
– Felesége, Galánfiné Schmidt Teréz iskolateremtő alkotóművész, aki az Erdélyből Etyekre telepített idős asszonyoktól tanulta a mesterségbeli fogásokat. Hitvallása szerint az öltözködésünkkel üzenünk: érzelmeket, szépséget közvetíthetünk. A kézi szövés rejtelmei című könyvében bepillantást enged több évtizedes gyűjtőmunkájába, motívumelemzéseibe is. Hogyan hat egymásra a művészetük?
– Témáimat a textilek felmelegítik. Érzékelhetően otthonosságot teremtenek itt, a kiállítótérben is. Az ősi és egyetemes jelképekkel mintázott textileken jól olvasható szimbólum például a Nap, a Föld, a Hold, a csillagok, a tűz és a víz vagy a virág… Feleségem továbbviszi, tanítványainak is továbbadja a jelképekbe sűrített gondolatokat, amelyek őseink hite szerint teremtőerővel rendelkeznek. A magyar hagyomány népünk évezredek óta bevált tapasztalatainak gyűjteménye. Őseink legszentebb jelképei, színei szövődnek bele ezekbe a textilekbe, így adnak erőt, gyógyulást, egészséget a viselőjüknek. Ahogy most rátekintek a kiállításra, a textil, a kő, a fa és a vas harmóniáját látom. Segítik egymást.
– A fogadótérben, a faragványok mellett vasból formált kiscsikó köszönti a látogatót. Fafaragó iparművészként mióta dolgozik kemény fémekkel?
– Nem is olyan régen, 73 éves koromban kaptam az elhívást arra, hogy vasat meg követ faragjak. Szívfájós, beteg emberként kétszer is visszapofozott a Jóisten ebbe az életbe, mert valamiért úgy gondolta, hogy nekem még feladataim vannak a szívoperációk után. Hiszem és vallom, hogy beszélő Istenünk van – most már csak az ő szavára akarok hallgatni. A hívságok nem érdekelnek. Az igazság az, hogy alkotni lehet a Jóisten áldása nélkül is, de az mind mulandó. Buda Ferenc akadémikus társam gondolatai jutnak eszembe: „Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem – / arasznyi múltam el nem cserélem. // Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már. / Felnőttem. Élek. Enyém a leltár."
– A kiállítás is egyfajta leltár?
– Számadás: mi az, ami még mozgat, amit még Isten segítségével szeretnék elvégezni? Tulajdonképpen már csak neki szeretnék megfelelni. Így készült az első kőszobrom is, mert nekem nem akármilyen szobrász barátaim voltak, Kő Pál, Kígyó Sándor, de soha nem kérdeztem meg tőlük: hogyan csinálod? Kő Pál halála után megkaptam ezt a küldetést: elém került egy homokkő, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdem faragni. De mintha nem is én faragnám, úgy éreztem, valaki fogja a kezemet. Ez a varázslat, égi segítség az, amit minden alkotáskor átélek. Ez az, ami engem még életben tart. Az alkotási folyamat része, hogy az ember elveszíti a hétköznapi élettel való kapcsolatát, ilyenkor megszűnik minden, csak az anyaggal való küzdelem marad.
Tóth Ida
Fotó: Walter Péter
