Tagozatvezető: Kékedi László

„…minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább költészet minden história, mely hagyományok, énekek és dalokban száll firól fira, időrül időre, mint szent örökség."
(Erdélyi János)

A néprajz és a népművészet nem választható szét egymástól. Együtt alkotnak egészet, a paraszti létforma teljességét a maga egységében közvetítik. Egyszerre jelenítik meg a tárgyi világot és a szellemi szféra művészi szintű állományát. A népművészet fogalmi körébe tartozik a népköltészet – verbális művészet –, a zene, a tánc, a viselet, a díszítőművészet, akár olyan tárgycsoport is, amelyre a népi alkotóösztön esztétikai igényű megformálása jellemző.

A népművészet azóta van és hat, amióta ember él a földön. Amint kialakult ön- és világképe és rájött saját értékére, már meg akarta magát mutatni és környezetével együtt megörökíteni. Ez a teremtő akarat az idők menetében magával sodort atavisztikus tudatformákat, járulékos képzeteket, távoli korok szellemi hordalékát. A folklorisztikus emlékezet ebből sok mindent megőrzött, a közösségi tudat sok mindent tárolt és különös ismerethalmazként napjainkig átmentett, bizonyítva a népi kultúra és a népművészet informatív és dokumentatív képességét.

Vajon mit árulnak el a nép dallamai, táncai, ornamensei, építményeinek, tárgyi környezetének alakzatai? Utalnak a nép több évezredes történeti és térbeli menetelésére, átélt élményeire, a népköltészet korokat átívelő, a változó valóságot mégis hitelesen tolmácsoló erejére. A kollektív memória ezen megtartó ereje meghaladja a betűkultúráét.

A válságba került különböző izmusoktól megviselt népünk talpra állását segítheti, ha felszínre hozzuk a még rejtekező értékeket, ha úgy hasznosítjuk az ősit, hogy ne váljunk anakronisztikussá a népek együttesében. Ahogy mindig is befogadtuk a számunkra befogadhatót, és önképünkre formálva saját örökségünkkel együtt máig is éltetjük, úgy kívánunk ezután is jelen lenni korunk Európájában.

Ehhez viszont arra volt szükség, hogy a közösség kitermelje a kor igényét, szavát fölfogó, jeles személyiségeit, mint például a reformkorban Erdélyi Jánost, vagy Kriza Jánost. A 20. század magyarja vigaszul és éltetőül kapta Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, majd a nép veszendő javainak mentésére kiváló kortársakat, követőket, így például Bálint Sándort, Domokos Pál Pétert, Martin Györgyöt és társaikat. Az ő munkájuk eredményeként jött létre a táncházmozgalom és a Nomád nemzedék.

Tagozatunk feladatának tekinti, hogy a megfelelő szellemi légkör biztosításával elősegítse az ilyen értékmentő utódok kiválasztódását, és támogassa a népi kultúrát éltető alkotók tevékenységét.