- A kiállítás a Közösség ereje – az élet fája címet kapta. Mit jelent ez az összetétel?
- Negyvenöt éve vezetek szakkört és fafaragó kört, ez a címben a közösség ereje, az élet fája pedig az, amin végighaladtunk az elmúlt évtizedek során. Hiszem, hogy a közösség erejéből táplálkozik az életben a továbbvitt hagyomány.

- E tárlat széleskörű bemutatása az Ön életművének és mások munkájának is.
- Az élet fája ott is visszatükröződik, hogy teljes keresztmetszetet szerettem volna adni. Megjelenik szüleim, Bereczky Kálmán és Bereczky Kálmánné munkája, akik a kalotaszegi cifra bujka készítését elevenítették fel újra Magyarországon. A gyökereim ide kötődnek, kapcsolatom a népművészettel és a hagyománnyal innen indult, valamint nagyszüleim révén, akik egyszerű falusi emberek voltak. Ebből alakult ki a saját tevékenységem, kezdetben a rajzolás és a szalmaképkészítés. Aztán mégis a fafaragásban teljesedtem ki, abba kezdtem el beleásni magam. Könnyű helyzetben voltam, mert a Balatoni Múzeum néprajzi gyűjteménye kiemelkedő; szívesen bejártam és fotózhattam azt az anyagot, ami érdekelt, főleg a pásztori élet tárgyainak világa, azoknak faragása. Eleinte kisebb tárgyakkal kezdtem foglalkozni, s teszem ezt mind a mai napig. Nagyon hamar rájöttem, hogy a tudást, amit megszereztem, nem jó megtartani. A legfiatalabbaknak szerettem volna már a kezdetekkor is átadni, így kezdtem el közművelődési tevékenység keretében szakköröket szervezni.

- Segíti, tanítja a fiatalokat. Ki segített önnek?
- A vidéken látható használati tárgyak jó alapnak bizonyultak. Ismertem és láttam munka közben a falusi mesterembereket a bognártól kezdve a kádárig. Szakmámat tekintve műszerész lettem, gyárban dolgoztam, de munkám mellett folyamatosan jelen volt az életemben a fa iránti érdeklődés. Mesterem nem volt, de nem is tartom mesterségnek, amit teszek, hiszen ez egy istenáldotta népi tevékenység. Az ügyeskezű emberek ezt régebben is a maguk erejéből gyakorolták. Persze a másik munkája befolyásol, esetleg igyekszünk másolni másokat, de egy idő után kialakul a saját minta, szemlélet és készítési mód. Amikor megtapasztaltam, hogy milyen eszközzel, milyen módon tudom e tárgyakat elkészíteni, akkor már mozgolódott bennem, hogy ezt nemcsak magamnak kéne megtartani. Korán elkezdtem pályázni, ami átvezetett engem a Nomád nemzedék köreibe. Meghívást kaptam a Tokaji Alkotótáborba, amit Zelnik József szervezett, ahol az ország minden részéből számos szakma képviseltette magát.  Hatottunk egymásra: a szellemiség Nagy Lászlótól, Péterfi Lászlótól, Samu Gézától, Makovecz Imrétől érkezett. Ez felvillanyozott, és elemi erővel éreztem, hogy e tudást őrizni kell, újratanulni és továbbörökíteni. Ez vezetett oda, hogy én is szakkörvezetői képesítést szereztem. Részt vettünk Velem építésében, ami egy hatalmas épületegyüttes, az ország első ilyen Népművészeti Műhelye. Felmerült, hogy Zala megyében is jó lenne egy hasonlót létrehozni, ahol rendszeresen lehet alkotni, táborozni. Ennek nyomán alakult meg az országos Népművészeti Egyesületek Szövetsége és annak megyei szervezetei. Elindult a gébárti Alkotóház építése, amiben tevékenyen részt vettem személyesen is, bevontam a fafaragó társaimat is Keszthelyről és Zala megye más településeiről. Őket onnan ismertem, hogy fafaragó megyei képzést szerveztem, melynek során havonta végiglátogattam minden fafaragót. Ezeken az alkalmakon egy igazán inspiráló közeg vett körül. Ekkor még direkt módon történhetett meg a tudás átadása, huszonéves fiatalként tudtunk tanulni az idősektől. A gébárti háznak a mai napig regionális szerepe van, más szakmákban is, akár a határokon átívelnek a képzések és a programok. Keszthelyen, a szülővárosomban eleinte a saját házam alatti pincében tartottam a gyermekeknek és felnőtteknek szóló foglalkozásokat csaknem tíz éven át.  Pályázatokon indultunk, kiállításokon vettünk részt, főleg a keleti országrészbe jártunk, Debrecenbe, Miskolcra. Ekkor már csonttal, szaruval is foglalkoztam. Ha a magam munkásságát össze szeretném foglalni, azt mondanám, hogy a kis tárgyak világától egészen a székelykapu méretéig, kültéri kisebb ácsmunkákig mindent elsajátítottam.

- Nem csupán a gyakorlatban foglalkozott fafaragással.
- Oktatói tevékenységet is folytattam és szakmai kiadványokat készítettem felkérésre, minősítési szempontrendszereket dolgoztam ki. A megyei fafaragókörrel pedig idősebb társainkról, Sós Lajosról, Pápai Sándorról, Kadosai Lajosról készítettünk kiadványokat. Cserszegtomajon az általános iskolában tartottam szakkört, az odajárók még ma is kötődnek hozzám, pedig már felnőttek. Tapasztalatom, hogy a gyerekkorban elkezdett tevékenység, amivel le lehet kötni a fiatalokat, később is jelen van, akár évtizedes kimaradás után is újra be tudnak kapcsolódni e körbe. „Csaba bá, akkor jönnék!" – mondják, s van, aki már a fiát is hozza. A keszthelyi ifjúsági csoportot harmincnyolc évig vezettem, a felnőttekkel a mai napig hetente találkozunk. Itt hárman vagyunk népművészet mesterei, rajtam kívül Kovács Zoltán és Jankovics Tamás. Amit fel tudok mutatni, az a közművelődésben történik. A keszthelyi fafaragókör negyvenöt éve működik a Goldmark Károly Művelődési Központban. Erre nemcsak a környéken, de országos szinten sem tudok másik példát. Nyári táborainkba az ország nagy részéből jönnek – ezek komplex táborok, nemcsak a fafaragásról szólnak.

- Hatalmas közösségszervező, valódi értékteremtő munkát tudhat a magáénak, amelyet mind a mai napig folytat. Honnan merít hozzá erőt?
- Van egy remek, nagyon szeretett feleségem. Fiatalon házasodtunk össze – ő a munkája mellett szövéssel kapcsolódott be a Keszthelyi Alkotóház életébe. Ez komoly megterhelést jelentett számára, de látta, hogy én mekkora vehemenciával dolgozom. Ezért az életműkiállításomon a feleségem 2000-res évek eleje óta készített csipkéi is láthatók. A csipkeverésben a népi iparművész képesítést is megszerezte, valamint népi játszóházvezető is lett. Messzemenően támogatott mindig annak ellenére, hogy ez számos lemondással járt. A családunk rendszeresen együtt ment táncháztalálkozóra – akár a szüleimmel és a gyerekeinkkel is –, kezdetektől részt vettünk a Mesterségek Ünnepén, ami összekovácsolta a családot. Így volt egy olyan, engem maximálisan támogató hátterem, aki elviselte, hogy gyakran nem voltam idehaza.

- A kiállításon a teljes Bereczky család munkái helyet kaptak.
- Igen, feleségem csipkéin kívül a szőttesei is megtekinthetők: az ágytakarótól a fali futókon keresztül több minden készült az évtizedek folyamán.

- A fafaragókör tagjainak munkái is jelen vannak a tárlaton?
- Egy külön vitrint szántunk arra, hogy a jelenleg alkotók közül nyolc-tíz fő anyagát be tudjuk mutatni. Olyanok is vannak, akik már sajnos nincsenek köztünk. Három-négy alkotást választottunk mindenkitől, így a látogatóközönség sokszínű tárlatot láthat. Nemcsak a szövés, a csipke és a fa miatt; az én munkásságomnak is minden része megjelenik. Ékszerek, napi használati tárgyak, eszközök szerepelnek szaruból és csontból is. A látogatók különféle díszítéseket, technikákat láthatnak a karcolástól a domború faragáson át az ékmetszésig bezárólag. Minden korosztály találhat magának érdekességet. Készítettünk interaktív anyagot, hiszen tárgyakban minden nem jelenhet meg. Például harangláb-készítésről (amely a legutóbbi közösségi munkánk volt), kültéri tárgyakról, szakköri mindennapokról vetített képes anyagot nézhetnek meg a látogatók. Egy valódi, átfogó képet szerettem volna láttatni erről a mesterségről és az ennek nyomán létrejövő közösségekről.


Fotó: Bereczky Csaba, MMA/Nyirkos Zsófia