„Édes hazámat féltem" Ágh István a létezés költészetéről

OSZTOVITS ÁGNES
Talán, mert lassú beszédű, halk szavú emberekre már nincs szükség – mondja a 75 éves Ágh István, amikor arról kérdezzük, miért nem hallatja hangját a harsány közéleti, művészeti kérdésekben. A Kossuth-díjas költőt születésnapi számvetésre kértük.

– Kilencszáz oldalon jelent meg 1965 és 2013 között született verseinek gyűjteménye. Milyen megfontolások vezették az összeállításában? Dokumentálta a pályát, vagy, mint például Szabó Lőrinc, javítgatta a verseket?
 – Először azokat a verseket akartam összefogni, melyeket érvényesnek tartok. De figyeltem mások véleményére is, mikor az eddigi válogatott kötetekből kimaradt darabokra emlékeztetett valaki. Nem álltam meg, hogy ne javítsak.
Volt, hogy az ügyetlenséget, formai hibát korrigáltam, volt, hogy húztam, olyannyira, hogy végül egyetlen sor sem maradt az eredeti versből. Amiket nagyon átírtam, azokat a második kötet vége felé a Visszatávolodás című ciklusban tettem közzé. Minden valamirevaló verslehetőséget meg akartam menteni.
Az irodalomtörténész talán észre fogja venni – ha lesz ezzel foglalkozó irodalomtörténész –, mit javítottam, hiszen benne vannak a régi köteteimben is. – Számos pazar esszét írt régi korok nagyjairól és kortársairól. Milyen érzés volt saját pályájával szembesülni? Érték meglepetések?
 – A korrektúra olvasásakor győződtem meg arról, hogy a versekből mennyire világosan kirajzolódik, milyen utat jártam be. Az első kötetem, ha a bevett kategóriák szerint fogalmazunk, egy népi költőt mutat, mind tartalmilag, mind formailag. Valós élményeimről írtam akkor is, a faluról, az elhagyott szülőkről, egy életforma végéről, a falu fájdalmas lepusztulásáról. De tudomásul kellett vennem, akkor is hátrányos volt egy induló költőnek a népi irányzat követése. Sinkát, akivel rokonnak érzem a költészetemet, még alig ismertem. József Attila és Illyés költészetében viszont példát találtam az én korabeli világom kifejezésére, ahogy a közösség gondja, a magyar észjárás, népköltészet, a természet verseim forrásává, alakítójává válhatott. Az úgynevezett urbánusok felől provinciálisnak, a marxista kritika felől retrográdnak tarthattak. A második kötet, a Rézerdő már igazi „urbánus" könyv.
 – Ha megfosztanánk a népi-urbánus kategóriákat a rájuk rakódott sallangoktól, akkor Ágh Istvánt az egyik legurbánusabb költőnknek mondhatnánk.
 – Az egykori kritikus is úgy vélte, hogy a falusi tematikától megszabadulva a „haladás útjára" léptem. Amikor elvégeztem az egyetemet, és már országos lapokban is megjelentem, mestereim – nem annyira Laci bátyám (Nagy László költő – A szerk.), inkább Juhász Ferenc – lebeszéltek arról, hogy vidékre menjek. A veszprémi megyei könyvtár helyett először az építők szakszervezetében voltam könyvtáros, ami arra jó volt, hogy megismertem a külvárosok világát.
Ez több versre inspirált. Aztán a Népművelési Intézetben lettem könyvtárvezető, aztán három évig újságíró, majd szabadfoglalkozású író majd' húsz évig.
Közben belemerültem a főváros életébe.
Családot alapítottam, elváltam, albérletekben éltem, azután 1968-ban megtaláltam mostani feleségemet. Voltaképpen mindig, mindenben szerencsés voltam, idővel minden a javamra vált. 
– Visszatérve a költői pályához, milyen szerepet játszott az avantgárddal való találkozás? 
– Nekem az avantgárd a nyelvi felszabadulást hozta el. Ahogy visszagondolok, elég sajátosan értelmeztem én ezt a mozgalmat. Nemcsak az absztrakt művészetet, a pop art s mindenféle izmus és irányzat kipróbálóját, Erdély Miklóst és társait – akikkel baráti vagy jó kapcsolatban is voltam – tartottam avantgárdnak, vagy Balaskó Jenő költészetét, hanem a korszakhoz képest minden modern művet, ami fölkeltette érdeklődésemet. Így szerettem Kondor Béla képeit, akihez emberként is közel kerültem, meg a szigorú, szikár verseket író, félénknek tűnő Pilinszkyt.
Az egyetemen csoporttársam volt egy ideig Orbán Ottó, kedves költőtársam Tandori Dezsővel együtt, akivel az alkotókörben barátkoztunk össze. És a francia szakos Tóth Évával, aki világirodalmi tájékozódásomat segítette.
Nagy hatással volt rám a modern világirodalom, amely ha jókora késéssel is, de megérkezett hozzánk. Engem az avantgárd arra tanított, hogy nem szabad a meglévővel beérni, keresni kell az új lehetőségeket. Harmadik-negyedik kötetem már erről szólt. Aztán persze a nyelvi túlfeszítettséget is meguntam, rájöttem, hogy befelé kell építkeznem.
Sokat, sokféle formával kísérleteztem, míg nem jöttek a sorsfordító élmények, előbb apám, aztán Laci bátyám halála. És ott voltak még a hatvanas–hetvenes évek rejtélyes halottjai, öngyilkosai.
Sarkadi Imre, Kamondy László, Gerelyes, B. Nagy László, Kondor Béla, Szabó István, Latinovits, Huszárik Zoltán, s a meghalt szeretők. Mind azt üzenték: jöhetsz te is, ez egy halálra ítélt nemzedék. Tudtam, hogy a létezés költészetébe lehet megkapaszkodni. 
– Pedig, mint verseiből, esszéiből tudható, a halállal már 1956-ban is találkozott.
 – Az más volt. A Kossuth téren 1956. október 25-én szervezett emberirtás folyt, amiből én véletlenül, szerencsésen megmenekültem. Iszonyatos élmény volt, de egészen más hétköznap kiesni az ablakon, mint Sarkadi Imre esett ki, vagy vonat elé feküdni, kerülni, mint B. Nagy László vagy Latinovits Zoltán tette. 
– Elátkozott nemzedék volt a maguké? Miféle titok lappangott a háttérben? 
– 1956-ban egy élhető, szabad országot akartunk, de szó szerint hazaárulásra ébredtünk azon a novemberi vasárnap hajnalon, és az álmunkat el kellett temetni. 1956-ról nem beszélhettünk, s ez szörnyű következményekkel járt, belénk mérgeződött a múlt, míg előttünk egy véglegesnek tűnő rendszer. Bármennyire titkolták az akasztásokat, mégis tudtuk, mi van.
Nagy Imre halálhírének napján szigorlatoztam magyar irodalomból. És micsoda rosszindulat, bizalmatlanság, korlátoltság, erkölcsi korrupció kiszolgáltatottjai lettünk! 1969-ben jártam először Nyugaton. Párizsból jövet tudatosodott bennem, hol fogok élni életem végéig. A forradalom ötvenedik évfordulójára megjelent egy Októberi fogadalom című kötetem 56 olyan verssel, amit 56 ihletett, szinte minden soromban érzem a forradalom és a terror emlékét. De ahogy ellenségéhez valamiképpen igazodik az ellenfele, még ma is észrevehetjük magunkban a múltunk okozta torzulásokat.
 – Ez az időszak a megrendítő események közepette is a nagy barátságok kora volt.
 – A barátságok szigeteire, végváraiba húzódtunk. Testvérek lehettünk az irodalomban a Hetek költőcsoport tagjaiként Bella Istvánnal, Buda Ferenccel, Kalász Lászlóval, Raffai Saroltával, Ratkó Józseffel és Serfőző Simonnal.
Bár csak ketten éltünk Pesten, de sokat jártuk az országot egymással író-olvasó találkozókra. Másik körben a fővárosi barátok voltak, Marsall László, Lázár Ervin, Tóth Bálint, Császár István, Simonffy András, Döbrentei Kornél.
A túlélés formái lettek a társasági összejövetelek, amelyek gyakran szertartásos ivásokba, szerelmi lázba torkollottak.
– A rendszerváltozás küszöbén ér véget Összegyűjtött verseinek első kötete. A másodikban sincs eufória, sőt. Több a rezignáltság, a keserűség. 
– A második kötetben az első ciklus előbbi verseket tartalmaz, a nyolcvanas évekből az utolsó négy év termését.
A következő, az Évfordulók című azonban mind hangulatában, mind témájában őrzi azt a felszabadult hangulatot, az angyalversek családiasan szólnak a szabadságról. Megírtam néhány verset a szovjet megszállás ellenében együtt azzal a csalódással, hogy mintha a közhangulat sajnálná őket, mintha jól megfértünk volna egymással az elmúlt negyven évben. Amint fordult a világ, elkezdődött a politikai hajsza, acsarkodás, ami aztán évtizedes kapcsolatokat, barátságokat tört össze. Áldozatul esett a politika oltárán az emberbaráti szeretet, s ez zajlik huszonhárom év óta.
A rendszer megváltozott, de nem ezt a szabadságot szerettem volna. 
– Már soha nem lesz vége? Hol hibáztunk? 
– Nem zártuk le határozottan a kommunista rendszert. Ha a régi káderek eltűntek is, utódaik itt maradtak. Hasonló gondolkodással, válaszokkal, szokásokkal, hatalmi gőggel, s akár a hatalomhoz való véres ragaszkodással is. A kultúrában még most is nagy hatalommal bírnak, közvetve vagy közvetlenül.
 – Nem gondolja, hogy a Magyar Művészeti Akadémia, amelynek ön is tagja, nem enyhíti, hanem erősíti a szekértáborok szembenállását? 
– 1992-ben hívtak meg az akadémiába.
Most ne menjünk vissza Kosáry Domokos tudományos akadémiai elnökségéig és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalakulásáig, mert az is egy bizonyos kánon alapján történt. De azért azt tudni illene minden ellendrukkernek is, hogy az Antall-kormány idején létrejött Magyar Művészeti Akadémia mi volt, kik voltak a tagjai, milyen nagy lendülettel indult. Milyen fontos volt az építészek, képző és iparművészek részvétele a később leszavazott budapesti világkiállítás előkészületeiben, nagyszerű zenészek hangversenyei, kiállítások, konferenciák tanúskodnak a kezdetekről. Akkor is támadták a létezését, főként Makovecz Imre személyében. De visszafogottan, önerőből élte túl a Horn-kormányt, majd a balliberális kormányok nyolc évét. Ám akkor sem lehetne úgy mondani, hogy szürke, másodrendű haveri körből lett fölfújva az alaptörvénybe foglalt Magyar Művészeti Akadémia. Az eddigi kánon és hegemónia meggyengült, érdekek sérültek, egzisztenciális félelmek gerjedtek.
Hát ezért van ez a korabeli Szabad Nép és a Ludas Matyi hangjára emlékeztető vitriolos, cinikus, becsületbe gázoló médiazaj, melyet még azok is átvesznek, akik nem kaptak a tagságra meghívást.
A tagsággal járó juttatás ugyanis olyanok szemében is vonzóvá tette a Magyar Művészeti Akadémiát, akik korábban messze elkerülték. Fájdalmasan, de tudomásul kell venni, hogy ez már nem a hősi idők baráti társasága. Annyi ránk ömlő sértést kellett kiállnunk mostanában, mintha osztályidegenek lettünk volna az ötvenes évek elején.
 – Nem érzi szükségét, hogy a nyilvánosság előtt is hangot adjon véleményének?
 – Nem fojtom magamba aggályaimat, véleményemet. Ha a nyilvánosságban kérdeznek, válaszolok. De ritkán kérdeznek, talán mert a halk szavú, lassú beszédű emberekre, az idős arcokra, hangokra sincs szükség a rádióban, a televízióban. Meggyőződésem, hogy az önjelölt megmondó embereké a világ. 
– De műveiben határozottan megfogalmazza, mit gondol a dolgok állásáról, sőt le meri írni a hazaszeretet szót is. Bátorság kell ehhez az Édes hazám antológia megjelenésének idején? Amikor azok, akik tagadták a közéleti költészet létjogosultságát, boldogan tapsolnak a mostani Magyarországot elítélő verseknek. 
– Én nem vagyok közéleti költő, ez egy kádárista terminus, amit most megint használnak, de mindig volt közöm a közügyekhez, ahogy a szó jelentését Illyés Gyula értette. Az elmúlt évekből is olvasható néhány darab az összegyűjtött versek vége felé, és ott nem a mai divatos politikai költészethez csatlakozom vagy vitatkozom, hanem a magyarságot, mint családomat, s az édes hazámat féltem. A hazaszeretet mélyen benne gyökerezik az emberben, s ha muszáj, akkor meg is kell vallani.
(Heti Válasz - 2013. 09. 26.)