Interjú Zelnik Józseffel

„Fel kell ismernünk: a magyar kultúrát nem képesek megújítani sem a kritikátlan szerelmesek, sem a szeretni nem tudó kritikák. Ha megfelelő fórumot találnak, kibontakozhatnak s közkinccsé válhatnak azok a gondolatok, az építkezés azon régi és új mintái, amelyek feltárhatják a magyar kultúra selyemövezeteit: igazi forrásait és valódi lehetőségeit." Éppen húsz esztendeje vetette papírra ezeket a sorokat Zelnik József, a magyar kultúra és művészet egyik legfelkészültebb ismerője, s fáradhatatlan szervezője. Hogy a selyemövezetek, a valódi lehetőségek és igazi források feltárulkozása helyett mi történt a magyar kultúrával két évtized alatt? – erről is szól a Magyar Művészeti Akadémia alelnökével folytatott beszélgetés.

Riporter: Stifner Gábor, Szerkesztő: Perjés Klára

A portré írója a honi kultúra mindenesének nevezi. És valóban csöppet sem szürke eminenciásként ott volt az elmúlt négy évtizedben a magyar kultúra szinte valamennyi örvendetes fejleménye mögött. A Táncház mozgalomtól a Duna Tv-ig és a Selyemgombolyítón át a Magyar Művészeti Akadémiáig és tovább. A következő félórát a magyar kultúra és a meggondolt gondolat híveinek ajánlom.

Csak úgy hevenyészve gyűjtöttem össze, hogy hány Zelnik József tevékenységére utaló fogalmat láttam leírva: író, néprajzkutató, tudós, értékmentő, kultúraszervező és biztosan nem teljes a lista, ha még lenne olyan rovat a személyi igazolványunkban, hogy foglalkozása, Zelnik József mit írna be?

Z: Keresztény értelmiségi.

Egy biztos, minden tevékenysége, merem mondani minden egyes mozdulata egyetlen fényes csillag a magyar kultúra körül, történt, történik, azt szolgálta. Van énekem egy olyan Zelnik könyvem, amely lassan tizenöt éve breviáriumként szolgál, amolyan helyettem írták könyv, mindig ott van a kezem ügyében, az a címe, hogy A magyar kultúra selyemövezetei. Már maga a cím ad alapot az elgondolkodásra, hogy mi is az a selyemövezet egy kárpát-medencei nép kultúrájában.

Z: Érzékeltetni akartam ezzel a címmel, hogy egy nemzet kultúrája, az egy nagyon érzékeny dolog, tehát az nem egy fallal körülvett vár, nem egy megerősített város és sorolhatnám még tovább a képleteket, hanem egy nagyon izgalmas érzékeny terület, olyan érzékeny, mint a selyem és természetesen egy övezetről van szó, mert egy nemzet az körülhatárolt térben, időben, és természetesen történelemben, földrajzban is.

Ezt a témát még szeretném folytatni, de előbb tegyünk egy fontos kitérőt. A könyv első oldalán az áll, hogy szüleim emlékének. Olyan gyerekkora volt, amely predesztinálta arra az útra, amelyen ma is jár?

Z: Egyértelműen olyan volt, a szüleim papnak szántak, ezért beadtak az esztergomi Ferences gimnáziumba, ahol a nagybátyám Teofil atya volt ferences tanár, akit viszont negyvenöt előtt apám taníttatott ki ferences papnak, mert nagyon szegény családból származott Teofil atya, özvegy édesanyja nevelte, és úgy tudták tanítani, hogy apám fizette a tanítás költségeit. Cserébe engem becsempésztek oda, Esztergomba. A szüleimnek ez egy nagyon helyes döntése. Ez abban az értelemben határozta meg az életemet, hogy rá voltam kényszerítve arra, hogy tanuljak, hogy nagyon sokat olvassak. Többet olvastam, mint tanultam, mert jobban érdekeltek a könyvek, és amikor a kortársaim Lukács Györggyel, Marx-szal és hasonló materialista, marxista furcsaságokkal ismerkedtek, akkor nekem a kezembe adta a hittantanárom, aki Teilhard de Chardinnak, a nagy természettudósnak és teológusnak a tanítványa volt Teilhard de Chardin könyveit Az emberi jelenségről és így tovább. Tehát ez egy magas dobbantó volt. Érdekes módon, azóta Teilhard de Chardint kritikával nézem, de ez nem annyit jelent, hogy nem ez volt egy rendkívüli dobbantó egy szellemi felkészülésben.

Visszatérve a Selyemövezetekre a könyvben talán fontosabbak a kérdések, mint a válaszok, hiszen én sokszor érzem úgy a mindennapjainkban, hogy nem tudjuk jól megfogalmazni a kérdéseinket, a problémaink lényegét firtató kérdéseket, aztán csodálkozunk, hogy zavaros kérdéseinkre ugyanolyan válasz találtatik.

Z: Fontosabb és nehezebb dolog kérdezni. Akinek csak válaszai vannak, az szerencsétlen ember vagy diktátor, tehát meg kell tudnunk tanulni úgy kérdezni, hogy kikerülhetetlen legyen az a kérdés, és aki kikerülhetetlen kérdést tud föltenni,  az az élete közepén él, és a környezete is elismeri, hogy ez az ember gondolkodik, ez az ember úgy gondolkodik, hogy nem kisajátítani akarja a többieknek a tudását, hanem állandóan rákérdez új lehetőségekre. A kultúra, az kérdés és szerkesztés.

Belátom, hogy önkényesen, de választottam két kérdést a könyvből. Az egyik idézem: Hogyan mozdulhatnánk el a szabadabb, tisztességesebb, felszabadítóbb magyar kulturális környezet irányába? Vagy elmozdultunk a kérdésfeltevés óta eltelt másfél évtizedben? Ezt én nem nagyon látom.

Z: Sajnos nem sikerült. Ennek több oka is van. Nem csináltuk meg a leltárt. Több leltárt kellene készíteni, az egyik, hogy az úgy nevezett rendszerváltáskor meg kellett volna nézni – én egyszerűen mondom most –, hogy mi van a spájzban: kompót, lekvár és így tovább, egér, ami szokott egy spájzban lenni, és a rossz kompótot kidobni, az egeret kizavarni. Megnézni mi használható és begyűjteni az új élelmiszert. Ezt a leltárt több oknál fogva nem csináltuk, ez több mint valószínű a máltai egyezmény következménye is, amiben a nyugati világ rendkívüli felkészületlenségéről adott tanúbizonyságot.

Ez a jó szokása az óta sem változott.

Z: Másrészt felületes kultúraismeretről, sőt arról, hogy a jelenlegi világpolitikai döntések mögött nincsen szellemi metafizikai horizont. Nagyon pici, egy-két napra szóló elképzelések vannak. '85-86-ban Kissinger még azt nyilatkozza, hogy a szovjet birodalom több mint száz évig fog élni. Na, mostanában elég sokan ünneplik Kissingert, mint a távolba látó embert. Hát erre így kell emlékezni. Tehát visszatérve a tételre, a leltár miatt nem sikerült. A másik pedig, hogy nem csak arról kellett volna leltárt készíteni, hogy az ország hogy áll gazdaságilag, szellemileg, fizikailag, lelkileg, hanem arról is, hogy a világban milyen kulturális mozgások vannak és milyen kulturális mozgások mellé kellene nekünk állni. Ezt nem tettük meg, bennmaradtunk ilyen liberális-konzervatív, baloldal-jobboldal, saját farkába harapó, mesekönyvekbe - különben angolul a mese és a farok nagyon hasonló a tale-tail. Tehát, kergetjük a saját farkunkat konzervatívtól a liberálisig és nem vesszük észre, hogy át kellene gondolnunk, hogy nem paradigmaváltás előtt áll a világ, hanem egy sokkal nagyobb fordulat előtt. Én ezt nem tudom másképp fogalmazni, emlékezettípus váltás előtt áll. Hogy éreztessem röviden és nem fontoskodva a tételt, arról szól, mint mikor a szóbeliség emlékezettípusról áttértünk az írásbeliség emlékezettípusra. Ez meghatározza a mai napig az emberi kultúra mitológiai alapképleteit.

Most akkor a Gutenberg-galaxisról térünk át az informatikai galaxisra?

Z: Nem tudom hova térünk át, ezek veszélyes dolgok, mert ezek régebben ezer évekig tartottak az ilyen váltások. Sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy ugyanolyan hamis elképzelések rabjai vagyunk, mint akár a relativitáselmélet, vagy az evolúciós elmélet egyoldalúságaiban. Tehát sajnos dogmákban hiszünk, ezek a dogmák ránk ülnek, és nem tudjuk elképzelni, hogy van egy felszabadítóbb szellemi világ. Rá kellene kérdeznünk, hogy miért ne lehetne? És minden kérdést föl kellene tenni, hogy mik azok a szellemi áramlatok abból az időből, amit ismerünk ebből az elmúlt ötezer évből, amik segítenék az emberi jelenséget, és mik azok, amelyek elvitték egészen a fasizmus és a kommunizmus borzalmaiig.

Már utalt arra az eddigiekben is, hogy itt van a második kérdés abból a bizonyos tizenöt évvel ezelőtti könyvből, el tudunk e távolodni a megmerevedett magatartás módoktól, a nagy irányzatok megmerevedett rossz viszonyától? Hát ez ugyanarról szól. Nem tudunk eltávolodni.

Z: Mert ahhoz kellene egy szellemi társaság, amelyik jó értelemben provokálja a nemzetet, a provokáció szó annyit jelent, eredetileg latinul, hogy elöljáró beszéd. Elöljáró beszédet kellene mondani a nemzetnek, akik tudják a világnak, az emberi társadalomnak, hogy mit képzeltek ti magatokról emberek, és mik vagytok, és akartok-e egyáltalán ezen a földön élni. De ezen a papoláson túl egyszerűen módszeresen el kellene kezdeni szellemileg gondolkodni azon, hogy továbbra is az emberi hübriszt építjük,

Tehát a gőgöt, az elbizakodottságot.

Z: így van, vagy pedig belátjuk, hogy ebben a teremtett világban nekünk a teremtés által és a teremtő által megfogalmazott feladataink vannak, amit módszeresen a reneszánsz óta elkezdtünk feladni.

És aminek a feladásában most  Európának az úgynevezett civilizált nyugati fele elég erőteljesen elöl jár. Nem tudom, mit gondol arról az én sete-suta kis gondolatomról, hogy mint hogyha Európában és Európa uraiban mindazokat a jeleket látnám, amelyek a történelem során a hanyatló birodalmaknak a válságjegyei voltak. Amikor egy birodalom, vagy nevezzük akármilyen egységnek, elkezdi feladni mind azt, ami azzá tette, ami.

Z: Van ebben igazság, sőt történelmi példák is vannak. Amikor Justinianus megszünteti az athéni akadémiát, akkor van egy zseniális szászánida uralkodó, I. Hoszrau, aki meghívja az udvarába azokat az akadémikusokat, akik a legmagasabb pogány ókori tudást képviselték, és létrehozza az akadémiát. Na, most ez a tett oda vezetett, hogy oda átmentődött a régi tudás, ez görög, egyiptomi stb. tudás, ez a tudás aztán az arabokon keresztül jön vissza Európába, és ez a tudás vezeti teljesen furcsán vissza ahhoz, hogy Európa az úgynevezett sötét korban, nem sötét volt, hanem a gregorián és a gótika világa. Tehát azért a világ kiegyensúlyozza magát. Most azért nehezebb a helyzet, mert hova menekülhet a szellem, mikor ugyanazt a sokszor csacska, demagóg, és nagyon sokszor merev elképzeléseket papolják világhírű ideológusok, filozófusok New Yorkban és Budapesten, Moszkvában és Pekingben. Igen Pekingben is. Peking most gyűretik alá, annak a filozófiai világnak, ami eluralta a nyugati világot. Tehát a nyugat alkonyát Peking most fogja megtapasztalni, ugyanis az a konfuciánus világ, amelyik az ő alapját képezi, azért az egy materialista világ, és az nem ad neki védettséget úgy, mint bizonyos esetekben az elmúlt kétezer évben a kereszténység adott Európának védettséget a leganyagiasabb és kisajátítóbb eszmék ellen. Kínának nincs ez a védettsége. Kína, amelyik úgy néz ki, hogy örökké élt és örökké él most találja szembe magát világtörténelme legnagyobb kihívásával.

Miközben mi abban a tudatban élünk, hogy a mi nyugati világunknak a legnagyobb kihívása éppen a kelet, távol-kelet.

Z: De csak anyagi értelemben. Igazában az európai szellem, ezt már Jung is megírta, nem tud mit kezdeni a buddhizmussal, nem tud mit kezdeni a keleti vallásokkal, föl se tudja fogni. Bár értjük, hogy a liberális gondolkodók miért támogatják annyira, hogy a New Age mozgalomban a fiatalok forduljanak a keleti vallások felé. Azért azokban a vallásokban nem lehet megtapasztalni a személyes Istent, és valójában az igazi háború a személyes Isten megtapasztalása vagy meg nem tapasztalása között folyik az idők kezdetétől az idők végezetéig. A körül folyik, hogy egy ember vállalja-e, hogy ő Isten teremtménye és ez a személyes Isten teremtette a világot, vagy pedig, mint a gnosztikusok mondják, hogy ez a világ a siralom völgye. Egy Démiurgosz, egy kézműves isten alkotta, egy olyan isten, amelyik ráadásul ezt a világot elrontotta, ráadásul még az égből lelopott lelkeket bebörtönözte a testbe, ezért a test bűn, és ettől a testtől meg kell szabadulni, és ettől a világtól, ettől a fizikai világtól minél hamarabb meg kell szabadulni, hogy visszatérjünk a tiszta fénybe, amiről viszont nem tudjuk, hogy kié, és ki az atyja. Lehet, hogy éppen Lucifer.

Szóval, ezek a filozófiai kérdések, miközben mi húsz éve ebben, a kultúrharcnak nevezett, szerintem módfelett infantilis és szánalmas viaskodásban élünk.

Z: Kultúrharc ott van, ahol nem tisztázottak a szellemi frontok, és ahol az oktatás összeroppant. Világszerte összeroppant az oktatás, ez az egyetemi oktatáson látszik leginkább. A bolognai rendszer csődje most már a kitalálói számára is totális csőd. Hiába védik különböző liberális gondolatokkal, sokszor ésszerű liberális gondolatokkal is, de nem működik a dolog. Az egyetemi tudás, az egy magas szintű tudásnak kell lenni. Mondok egy példát: amíg pl. művészettörténet szakon hatszáz hallgatóra most van hét tanár, addig régebben nyolcvanra volt kilenc vagy tizennégy-tizenöt tanár. Ez mutat valamit. Azt szokták mondani, hogy tudásipar. Ez nem tudás, ez tudatlanságipar. Azért a világba beavatni magas szinten, amit az egyetemi oktatás, a platóni akadémia valójában eredetileg egyetemi oktatásként jött létre, az arról szólt, hogy egy tanár beszélget egy diákkal. Nagyon sokat. Na, most ebből látszik, hogy mit fejlődtünk. Odáig fejlődünk, hogy a diákjainknak kilencvenöt százaléka nem éri el lassan a középiskola második osztályát a Klebelsberg-korszakban. Na, most egy ilyen helyzetben kultúrharc van, mert nem értik meg a gyerekek, hogy ha azt mondjuk – na, most kedvezzek egy kicsit a liberális barátainknak is –, hogy amikor azt mondja valaki: én jobban gyűlöllek benneteket, mint ti gyűlöltök minket, akkor nekünk azt kell válaszolni, hogy öreg, te a múltkor azt mondtad, hogy jobban kell figyelnünk egymás fájdalmaira. És innentől folytassuk a beszélgetést. És ez már nem a kultúrharc beszélgetése, hanem a szeretet beszélgetése, és ebből, és csakis ebből a szeretetből lehet egy új szellemi színvonal, amihez képest, akik ebben már részt vesznek, a kultúrharc nevetséges és a gyávák eszköze.

Visszautasítja, ha azt mondom, hogy voltaképpen az a Művészeti Akadémia, amelyet 1992-ben Gyurkovics Tiborral együtt hoztak létre, és amelynek most alelnöke szintén a kultúrharc terméke?

Z: Egy kultúrharcos világban minden lehet a harc terméke, de nem ez volt a cél. Amikor Tibor bejött hozzám '92 májusában, hogy csinálni kellene valamit. Én azt mondtam, hogy intézményeket kellene csinálni. A kultúra az intézményeitől működik, és akkor kitaláltuk, hogy legyen ez egy akadémia, mert Művészeti Akadémia nincsen, ez egy nagy hiányossága a nemzetnek. Ráadásul a Tudományos Akadémia az elmúlt időszakban sokszor féloldalas volt. Itt nem akarom bántani őket a Rákosi rendszerrel, de a Kádár-rendszerben is ideologikusan túlfertőzött volt. Ezen ők is változtattak. Ezen nekünk úgy kell változtatni, hogy egy szellemi, jó értelembe vett küzdőterepet kell nyitni, természetesen mi a művészetek területén, nem fogunk belekontárkodni tudományos területekbe, hanem a művészet oldaláról fogalmazunk meg olyan kérdéseket, amihez lesz mondanivalójuk. Tehát éppen, hogyha emlékezettípus váltás van, akkor nagyon érdekelnének bennünket a legmodernebb agykutatások. Azok az agykutatások, amelyekben Magyarország a legmagasabb szinten áll, gondoljunk Freund Tamáséknak az agykutatói Nobel-díj kitüntetésére. Tehát párbeszédeket kell nyitni, azért mondom, hogy nem kultúrharc, hanem párbeszédek, állandó párbeszédek létrehozása, amint az előbb említettem minden oldalról. Legyen az liberális, konzervatív oldal, legyen az tudományos és művészeti oldal, legyen az bármilyen oldal, természetesen nagyon fontos, hogy magas színvonal legyen, és a szeretetből induljon ki, másképp megy tovább a kultúrharc.

Erre is jó lesz az, hogy a köztestületté alakulás a Magyar Művészeti Akadémia lehetőségei, létbiztonsága mindenképpen növekedett?

Z: Hát, hogyha az embernek vannak eszközei, messzebb elérhet, mostani tervek között látszik, hogy az elmúlt ötven-száz év hiányosságait pótolni kell. Ugyanis amíg az elmúlt Kádár-rendszerben csak a marxista szűrő által engedett könyvek jöhettek be, az elmúlt húsz évben még mindig csak a liberális, jobban mondva – nem akarom a liberális szót nagyon negatívan használni – neoliberális szélsőségek által szűrt világkép jöhet be. Hogy mondjak egy példát: a múlt század legnagyobb történelemfilozófusa, Erich Voegelin, aki otthagyta Németországot a hitleráj alatt, és egyszerre volt kritikusa a hitlerájnak és a sztálinizmusnak.

Talán ez a baj vele?

Z: Igen, tehát ő a világ egyik legnagyobb filozófiatörténésze, egyetlen egy könyve nem jelent meg a rendkívüli munkásságából, holott több tucat könyve jelent meg a világ összes nyelvén. Vajon miért nem? Mert olyan kemény kritikáját adja a gnoszticizmustól a későgnoszticizmusig, tehát a neoliberális gondolkodásig hajló világképnek, ami lefegyverző és megdöbbentő. Tehát nyilván helyre kell állítani nálunk is a szellemi élet egyensúlyait. Ez nem annyit jelent, hogy most ne adjunk ki Heideggert. Heidegger a világ csúcsgondolkodója volt. De ha ennyiszer kiadjuk Heideggert, akkor miért nem adjuk ki legalább egyszer Erich Voegelint?

Azt írja egy helyütt, hogy föl kell vetni a megtiport, lehazudott múltból azokat az elemeket, amelyek emelnék a lelkünket és hübrisz – tehát elbizakodottság és gőg – nélküli emberi büszkeségünket. Megtiport és lehazudott múltunkból vajon mit sikerült az őt megillető helyre visszahelyeznünk az elmúlt húsz évben, amióta szabadságunk meg van hozzá?

Z: Nagyon keveset, és sajnos a napi politika mindig a felületen mozog. Ennek több oka van, mert a napi politika körül mindig sündörögnek olyan ambíciók, amelyek a pillanatnyi érdekeket akarják kiélni. A politika pedig eléggé tájékozatlan a mély strukturális kulturális vonatkozásokban, nem látja át azoknak a jelentőségét, jobban mondva, ha átlátja is a napi politikai érdeknek alárendeli. Ebbe aztán minden politikai struktúra előbb-utóbb belebukik, ha nem látja át. Manapság a sokat szidott Horthynál nem az volt a lényeges, hogy ki volt Horthy Miklós, hanem az volt a lényeges, hogy egy Klebelsberg Kunót választott fő miniszternek és fő ideológusnak. Egy olyan embert, aki a magyar arisztokrácia csúcsa, akinek a szellemi képességeihez én ma nem szeretnék az elmúlt húsz évből egyetlen egy minisztert sem, senkit se hasonlítani, mert nem akarom őket megalázni ezzel.

Amikor éppen nem dolgozik Zelnik József itt a Selyemgombolyítóban, a Művészeti Akadémián vagy új könyvön, akkor mivel tölti szívesen az időt?

Z: Iszom egy pohár vörös bort. Én arra vagyok talán a legbüszkébb, hogy nagyon régen beválasztottak a Magyar Bor Akadémia elnökségébe is, és ott alelnök vagyok, és így járom a hazai borversenyeket is és járom a világot. Épp most voltam kitűnő barátaimmal: Bock Józseffel, Tiffán Edével, Gere Attilával, másokkal Freund Tamás is velünk volt, akit az előbb említettem.

Csupa akadémikus a bor világában.

Z: Így van. Provence-ban, ahol a világ legnagyobb borászataiba mentünk be, olyan helyekre, ahova királyok, hercegek, grófok mehetnek csak be. Elnézést hogy ezzel büszkélkedem. A világnak a bor, és a bor élvezete egy rendkívüli élménye, és éppen a tavaly megjelent könyvemben A Bor csodája Dionüszosztól az Eucharisztiáig próbáltam felvázolni azt, hogy a bor, mint hieratikus maszk, ahogy Hamvas Béla mondja, az emberi jelenséget fölemelte az Eucharisztián keresztül egy olyan szakralitásba, ahol Isten és ember szövetsége újra köttetett, és ennél a szövetségnél fontosabb üzenete nincs a világnak. Hogyha valami miatt Krisztus a bort választotta erre a szerepre, akkor nekünk nagyon kell tisztelni a bort. Természetesen viccesen mondom: mértékkel. Az Eucharisztiát mértéktelenül, a bort mértékkel.

Picit visszakanyarodva még a kultúra kérdéseihez, ha ennyi az el nem végzett feladat csak az elmúlt húsz évből és ennyire kevés a hajlandóság ezeknek az elvégzésére a magyar kultúra szereplőiben, akkor miért érdemes csinálni? Ebben a sokat idézett könyvben elmond egy történetet: talán '97 József napján összehívta a barátait az Uránia Csillagvizsgálóba üstököst nézni, és szép derült idő volt, mire az egyik barátja megjegyezte, hogy Téged az Isten szeret, mire az volt a válasza, hogy úgy legyen, mert sok dolgom van. Még mindig sok a dolog? Nem reménytelen?

Z: A dolog mindig elég sok, csak én erre azt szoktam mondani, hogy nem kell mindent ebben az életben elintézni. Tehát a világ, az működik, a világ nélkülünk is működik és jönnek majd mások, akik elintéznek dolgokat. Természetes, hogy nagyon jó lenne minél több embert egy országban helyzetbe hozni. Ez az igazi kulturális politika. Hogy érezze, hogy élete közepén élhet, és ebben a közép helyzetben az ember előtt megnyílik egy tágabb világ fölfelé az égig, és a föld teljességét a szántóvető ember teljességét megismerve tud alkotni, és tud reménykedni, és nem roppan össze akkor, hogyha látja, hogy elmúlt tíz év és az álmaiból szinte semmi nem sikerült, de ha hajszálnyit mozdult elő a dolog, az is valami mert nem tudjuk, hogy abból a hajszálból száz év múlva mi lesz.

Kicsi lelkiismeret-furdalásom van, mert mindvégig egy tizenöt évvel ezelőtti könyvnek a nyomvonalán haladtunk, pedig sorakoznak a Zelnik József munkáját dicsérő könyvek. Itt, az asztalon van például csak kettő: a Nomád nemzedék című és A magyar kultúra mindenese című kötet.

Z: A Kairosz Kiadó sorozatában Mezei Károly keresett meg, hogy készítsen velem egy portrét, és ez lett A magyar kultúra mindenese. Őszintén mondhatom, hogy meglepő sikere van. Talán azért, mert beszélek olyan dolgokról, amit mások nem mernek, és nem sértően beszélek. A Nomád nemzedék az egy reprint kiadása egyrészt egy '81-ben megjelent kötetnek, amelyik 227 fotón összefoglalt és nagyon sok írással angol, magyar nyelven jelent meg akkor, ami nagy dolog volt, az, hogy mi ez a tíz éve folyó nomád nemzedék mozgalom, a táncház mozgalom, az ifjúsági mozgalom. Felfedezése mind annak, hogy a világban lehet úgy élni, hogy az ember örömét leli benne, és hogy ez a világ nem a siralom völgye. Ehhez természetesen munka kell, ehhez természetesen mesterség kell, a mesterség szeretete, legyen az tánc, vagy kerámia, vagy fafaragás, vagy szövés. Ez az első része. A két kötet egy borítóban jelent meg. A második kötetben a Negyven év után címmel megírom azt, hogy, hogy látom ezt a mozgalmat, mi történt akkor, vagy mostanról mi látszik, hogy milyen politikai légkörben voltunk és milyen szellemi légkörben, valamint a végére Mysticum folkloricum címmel nagyon magasra emelem a folklórnak a jelentőségét. Azt mondom, hogy a világon nem két emlékezettípus van, nem csak a szóbeliség és az írásbeliség, hanem van egy speciális emlékezettípus ez a folklór emlékezettípusa, amelyik sokkal mélyebbről építkezik, majdnem azt mondanám, hogy Isten közeléből. Tehát, amit Freud, Jung fölfedezett a tudat alattiban, és főleg negatívumot, azt úgy látom, hogy a folklórban a tudat alatti emlékezettípus működésnek az isteni, a csodálatos, a paradicsomi formája van jelen, úgy hogy én éppen ezért, nem hiszek abban, hogy a folklór a huszonnegyedik órája, mert az nem egy egyszerű archiválási történet, ami a folklórban van, hanem Isten közösségi emlékezettípusa.

Végül, de nem utolsó sorban egy talán gyermeteg, talán naiv kérdés: lehet abban hinni, hogy lesz egyszer itt a Kárpát-medencében egy olyan Magyarország, amelyik mondjuk annak, hogy a Táncház mozgalom az UNESCO által világörökséggé nyilváníttatik, vagy annak, hogy a Muzsikás óriási sikert aratva lép fel a New York-i Carnegie Hall-ban, annak egy emberként tízmillió magyar tud örülni?

Z: Biztos, hogy lesz. A magyarságnak ugyanolyan metafizikai küldetése van, mint a zsidóságnak. Ezt azért nem vesszük észre, mert ők tudják, mi meg nem tudjuk. Ők azt is tudják, hogy nekünk mi a küldetésünk. Mi sajnos azt sem látjuk át, hogy mi az ő küldetésük, és ebből vannak a furcsa viták és a furcsa szerencsétlenségek. De, én úgy látom, hogy olyan idők közelednek, ahol föllebben a titkok fátyla, és egy magasabb szellemi és lelki szinten fölébred ennek a két népnek a küldetése.

Kossuth Rádió, 2012. augusztus 13