Új, időszakos kiadvánnyal jelentkezik a Magyar Napló kiadó Irodalmi Magazin címmel. A hiánypótló lap irodalmunk hagyományainak megőrzését és az ismeretterjesztést tűzi ki céljául. Erről, a Magyar Naplóról és a mai magyar irodalom helyzetéről beszélgettünk Oláh János író-főszerkesztővel, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjával.

– Idén jelent meg az Irodalmi Magazin első száma. Mit kell róla tudnunk?

 – Profiljában más, mint a Magyar Napló: utóbbi tehetségeket fedez fel, és a publikáló írók írásait gyűjti egybe, hogy megismertethesse az irodalmi közönséggel. Fontos feladat, ám érthetően kevesebb embert érdekel ez a belső irodalmi forrongás, mint a már tudatba beépült művek újraértelmezése, közérthető formában való újraértékelése.

Az irodalmi magazin pedig erre vállalkozik: célja az irodalmi ismeretterjesztés. Az idén további két lapszámot tervezünk, tavasszal jelenik meg a Márai-, ősszel pedig a Gárdonyi-életművel foglalkozó szám – jövőre pedig negyedévessé tennénk a megjelenést. Törekszünk arra, hogy évek múlva is érdekes olvasmány maradjon minden egyes szám.

 – Miért Illyés Gyula életművét választották az első szám témájául? 

– A magyar irodalmi hagyomány legfontosabb mozzanata a népiség megjelenése, amely irodalmi-esztétikai szempontból Petőfi és Arany fellépéshez köthető, de eredetét tekintve kezdetektől jelen van, különösen a költészetben. Ideológiai alapon kezdték el temetni a hagyományt, ez a folyamat azonban korai és káros is. Erre szerettünk volna figyelmeztetni Illyés alakjával, aki esztétikailag és filozófiáját tekintve is meghatározta a népi irodalmi társadalmi mozgalom lényegét. 

– Ön szerint milyen szerepet tölt be a Magyar Napló? 

– Az irodalmi hagyomány folytonosságát próbáljuk szolgálni, amelyet a rendszerváltás óta igyekeznek eltávolítani a magyar szellemi életből – amit helyette irodalomnak tartanak, annak kevés köze van ahhoz. Vissza kell szerezni a megbecsülést, ahhoz viszont a hagyomány rangját kell megteremteni.

A Magyar Napló, mint az írószövetség egyik folyóirata a rendszerváltás óta megjelenik, együtt született a fordulattal. Később könyveket is elkezdtünk kiadni – idén megközelítőleg negyven címet jelentetünk meg. Régóta kiadjuk az év versei antológiát.

Két évvel ezelőtt elindítottuk a Versmaraton című rendezvényt, ahol tizenkét órán keresztül olvassák fel ezeket a műveket. 

– Több írót folytatásokban közölt regénye tett ismertté. Miért szűnt meg Magyarországon ez a gyakorlat?

– Szerintem elsősorban a költészetet iktatják ki, olvashatatlan álköltőket ünnepelnek, és nem adnak a verseknek nyilvánosságot, holott az anyanyelv lelke az eleven költészet – ezt a folyamatot nézve különösen fontos, hogy az irodalmi lapokat ne engedjük kivégezni. A rendszerváltásig a megyei és országos napilapokban rendszeresen jelentek meg tárcanovellák, versek, könyvkritikák – komoly irodalmi rovatuk volt az újságoknak. Ma egy fél évben nem jelenik meg annyi mű, mint akkor egy-egy hétvégén. 

– Milyennek látja a mai magyar irodalmi életet? 

– A folyóiratok és kiadók körül működő műhelyek körülményeit javítani kellene ahhoz, hogy a fiatalok bekapcsolódhassanak az irodalmi párbeszédbe.

Egyre több energia megy el az anyagi harcokra, egyre kevesebb jut arra, hogy a kezdők szakmai beilleszkedését, továbbfejlődését segítsék, és alternatívát kínáljanak számukra. Ha megszűnnek a műhelyek, az irodalmiság színvonala a jelenleginél is jóval lejjebb csúszik. Gondot okoz a kritika, a párbeszéd és a vita hiánya. Egyesíteni nem lehet az alkotókat, mert alapvető esztétikai, ideológiai, gondolkodásbeli különbségek vannak. Ezeket nem kell elmosni, mert mi maradna az irodalomból, aminek ez a gerince? Vitatkozni, kritikai írásokkal értékelni egymás munkáit viszont kellene. Lehetőség és kötelesség lenne egy belső irodalmi párbeszéd, de senki nem tud utat törni, mert sokan nem is akarnak.

Soros György egyszer azt nyilatkozta a rádióban, hogy azért kell a nemzeti irodalommal szemben álló áramlatokat támogatni, mert a pálya a nemzetieknek lejt, és így van egyensúly.

Lehet, hogy ez kezdetben igaz volt, de ma már támogatottaknak lejt a pálya, és ráadásul továbbra is őket helyezik előtérbe. Az irodalom a magyar lélek megnyilatkozása, még létezik, gazdag és sokrétű. Mivel azonban akik nem adják el magukat ideológiai alkuk folytán, általában valamilyen foglalkozás mellett írnak, így tizedannyit tudnak alkotni. 

– Miben látja a felelős nemzeti gondolkodás lényegét?

 – A magyar nemzet, nyelv, hagyomány nagyon régi – aki ezt fontosnak tartja, ezen értékek előterében képzeli el létét, annak meghatározza gondolkodását és cselekedeteit is. A nemzet mint közösség egy számunkra fontos, évezredes örökség. Ha ezt valaki hajlandó odadobni a pusztulásnak, és nem érez felelősséget sem őseinek hagyatéka iránt, sem aziránt, hogy ezeket az értékeket megőrizze, annak hiába magyarázzuk, hogy mi a nemzeti gondolkodás. Ez az elkötelezettség nem politikai, hanem erkölcsi-gondolkodásbeli hozzáállás.

A politikai pártoknak, függetlenül attól, milyen oldaliak, el kellene fogadni ezt az alapvetést. Majdnem minden országban így van: Amerikában mindegy, hogy valaki konzervatív vagy demokrata, mindig azt nézi, hogy mit adhat a hazának. Ott küldetésnek tartják, hogy az egész világon érvényesítsék az ország hegemóniáját – ezt hívjuk globalizációnak. Persze ha a magyar érdekeket szeretnénk érvényesíteni, az már megvetendő nacionalizmus. Arany már 1880 táján megírta „A világot / értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csinyt tesz, / Összeűl és – helybehagyja." Ezt tisztelik a kicsik demokráciaként, és saját érdekükről elfeledkeznek.

(Hrecska Renáta, Magyar Hírlap - 2013. február  11.)